2012.16-18 Dhaka, a káosz főváros

Mire felébredtünk a banglák már ünnepi felvonulást tartottak, mi reggeli után felpattantunk a Dhakaba tartó buszra. Reggelire, ha tehetem mindig joghurtot választok, az indiai hasonlít az otthoni natúr joghurtra, gyümölccsel és mézzel tálalják, a nepáli a legfinomabb sok gyümölccsel, önmagában is elég édes és nagyon krémes, míg a bangladesi mintha karamellizálva lenne, nagyon édes, sárgás színű és sűrű. A kényelmes, busz méretű buszon négy órát utaztunk, itt az erősebbnek van elsőbbsége, rendszeresen előztünk úgy is, ha jött szembe valaki, a busz dudált, a szembejövő pedig villantással jelezte, hogy lát minket.

Zillur Rahman köztársasági elnök és Seikh Hasina miniszterelnök

Az országban mindenhol politikusok szerepelnek az óriásplakátokon, nagyon megdöbbentett, hogy ennek az országnak, ahol a nőket alig látni, női miniszterelnöke van,  így a buszon utánaolvastam jobban Banglades történelmének. Egyedülálló dolog, hogy két női politikus vezeti a nemzeti politikát, hiszen Khaleda Zia, az ellenzék vezetője, korábbi miniszterelnök szintén nő. Banglades nem túl hosszú múltra visszatekintő történelme belterjes és gyilkosságokkal tűzdelt, Hasina apja és Zia férje is volt miniszterelnök és mindkettőt eltették láb alól.
Dhakaban először egy mocsáron kellett átkelnünk, hogy kijussunk a parkoló buszok közül, majd szállás után néztünk. A helyiek csak az 50 méteren belüli helyeket ismerik, azon kívül semmit, így nem könnyű kérdezősködni. Ismét az ötödik emeleten lakunk, így ezen a sík vidéken is lépcsőzhetünk Balázs nagy örömére. Vacsora után sétára indultunk a közeli Ramna parkba, nemcsak az utakon volt hatalmas forgalom, hanem mindenféle rengetegen voltak, ünnepi motoros felvonulás, a körforgalom közepén egy zenekar zenélt, korzóztak az emberek. Az épületeken színes fénysorok villogtak. A parkban majálisba csöppentünk, egy nagy sátorban színházi előadást tartottak, amiből egy kukkot sem értettünk. Az első hindu virágfüzért ebben, a főleg muszlim országban akasztották a nyakamba, a kezünkre bangladesi zászlót festettek és a megszokottól eltérően nem vártak érte adományt. A nagy nyüzsgés ellenére is nyugodtabb volt ez az este az előzőnél, kevesebben szólítottak le minket és többször kihasználva a nagy hangzavart nem hallottuk meg ha utánunk kiabáltak.

Happy Victory Day, Bangladesh!

Ahogy a képen is látszik, a kezem az új krémtől és gyógyszertől napról napra szebb, előbb-utóbb meggyógyul végre. Reggel a KFC-ben reggeliztünk, összehasonlítási alapunk nincs, mert Balázs otthon még sosem evett KFC-s burgert, de az biztos, hogy finom volt. Nekem lisztérzékenyként sült krumpli jutott salátával. Városnézésre indultunk, az első riksás 500 takáért (2,5-tel kell szorozni) vitt volna el minket, ez az egyik bámészkodót annyira felháborította,  hogy kiabálva zavarta el a riksást és egy másikkal megbeszélte a  80 takás fuvardíjat. Sokan vannak, mindig ott vannak körülöttünk és valaki mindig elintézi nekünk, amire éppen szükségünk van. Bangladest egyértelműen a helyiek teszik különlegessé. 

Emeletes busz

A 13 milliós főváros képtelen működni ekkora népsűrűséggel, az utakon hatalmas a dugó. Ugyan fel vannak festve a sávok és a zebrák, de használati útmutatót nem kaptak hozzá. Ahol van egy kis hely az úton, azt mindig elfoglalja valaki, a járművek sem egyforma szélesek, biciklis riksák, gázüzemű riksák (CNG), lovasszekerek, buszok, autók. A széles utakon gyalog átkelve egy videojátékban éreztem magam, járműről járműre haladva lehet csak átkelni és természetesen senki sem fékez. Naponta vannak szimpátia- és ellentüntetések, 30-50 fős csoportokban egy molinó mögött vonulnak az utcákon, de ebben a dugóban még ők is elférnek. Az új városrészbe emeletes busszal jutottunk el, itt felkerestünk egy utazási irodát, ahol azt az információt kaptuk, hogy egy hét alatt tudják nekünk beszerezni  Rangamati és Bandarban környékek engedélyeit. Hihetetlen, a vízumot megkaptuk egy nap alatt! New Dhaka városképe rendezettebb, mint Old Dhaka nyomornegyedei, sok-sok modern épület csillog-villog, de többségük még félkész állapotban van, a dugó viszont ugyanakkora. Útközben egy újabb barátot szereztünk, Shagar azóta naponta telefonál, merre járunk, hogy vagyunk. Este Balázs utánajárt, hogy az engedélyeket magunk is meg tudjuk szerezni, csak oda kell mennünk a Chittagongba a divisional comissioner irodájába, aki azonnal kiállítja azokat. Szerencsére, különben ugyanis bajban lettünk volna, nem akartunk plusz egy hetet itt tölteni, ráadásul most nem csak a következő napokat, hanem két hetet kellett megterveznünk, ugyanis 27-re Kalkuttába szeretnénk érni, hogy találkozhassunk Vikivel és Zsoltival, és onnan a repjegyet is ideje lenne megvenni Bangkokba.  

Jegypénztár

Másnap reggel a vasútállomáson kezdtünk, minden járat jegyeit külön sorban  lehet megvásárolni, majd egy a folyóparton lévő ház emeletén szűk folyosókon megközelíthető szobában szereztünk jegyet 24-re a Rocketra, a folyami hajóra. Ilyet még nem láttatok az fix! Beléptünk, a szakállas bácsi felült az ágyában, Balázs melléült, én egy székre és kiállította nekünk a jegyet. Beköltöztek az "irodába"!

Elintéztünk mindent, jöhet a városnézés, de csak egy tea után. A teázóban ismét jöttek a kérdések, annyira örülnek neki, ha bengáliul szólunk hozzájuk! A legnagyobb sikert a "Bangla buze ná" (Nem beszélek bengáliul) aratja, nevetve mondogatják, hogy "Bangla buze" (Bengáliul beszélsz!). 

Ahsan Manzil

Megtekintettük a most múzeumként működő Ahsan Manzil vörös palotát, ami egy egykori tehetős család otthona volt, a Tara Masjid gyönyörű mecsetet, a hindu utcában ünneplő hindukat, közben sokat fotózkodtunk és mondogattuk, hogy hángeri, hángeri.

2012.12.13-15 Sylhet, Srimangal

A motoros srác reggel több, mint egy órát késett, majd bepattantunk a kicsike Tataba és elindultunk Dwaki, a határállomás felé. A völgyet megkerülve eleinte kifogástalan állapotú úton haladtunk, de később az út egy földúttá vált és mi alig döcögtünk rajta. Négy óra elteltével értünk a határra, halat ebédeltünk, közben sikerült bangladesi takát váltanunk, kitöltöttük a szokásos nyomtatványokat a határ mindkét oldalán és már Bangladesben is voltunk. Tamabilban, a határfaluban a kereszteződésben a buszra várva, hirtelen mi lettünk a fő látványosság, azonnal körbeállt minket harminc bangla. Kommunikálnunk közös nyelv híján nem sikerült, a buszra azt hajtogatták, hogy 6 óra. Ó addig még két óra van hátra, itt vagyunk a banglák gyűrűjében és sokan faarccal minden rezdülésünk kiemelt figyelemmel követik. Itt fél órával korábban van, mint Indiában, így fél 6-kor sötétedik, sötét lesz mire ideér a busz. Szerencsére hamar kiderült, hogy nem 6-kor indul, hanem akkor érkezik Sylhet-be a busz, így kb. negyed óra múlva már a buszon is ültünk. A busz rendesen haladt, az út jó állapotban volt, a srácoktól a buszon kaptam egy virágot, persze csak Balázsnak merték odaadni, ő tűzte azt a hajamba. Útközben elkezdtünk bengáliul tanulni, eddig könnyű volt, Indiában és Nepálban szinte mindenki beszél angolul, itt viszont a bolgoduláshoz szükségünk lesz pár alapszóra, mondatra. Sylhetben miután megtaláltuk és elfoglaltuk az aznapi otthonunkat leszaladtunk az utcára gyümölcsöt venni és megnéztünk egy fél filmet. 

Kemonácsó?

Az azonnal feltűnt, hogy nőket nem láttam az utcán, ők sötétedés után már nem nagyon mennek az utcára, de nappal is sokkal kevesebben vannak, mint a férfiak. Reggeli után elsétáltunk a vasútállomásra, ahol a táblák felirataiból még a számokat sem értettük, de szerencsére a jegypénztárban a srác beszélt angolul, így könnyen meg tudtuk vásárolni másnapra a vonatjegyünket. Sétáltunk a városban, rengetegen odajöttek hozzánk, aki egy kicsit is beszélt angolul mind megkérdezte, hogy "How are you?","Which country?" "What's your name?" egész nap, megállás nélkül. Ha megálltunk, hamar körbeálltak minket és néztek. Ha a farkasszemnézés olimpiai szám lenne, biztos, hogy három bangla állna a dobogón. Egy mobiltelefonokkal teli üzletekből álló üzletházban sikerült sim kártyát vásárolnunk, itt annyira ritka a wifi, hogy enélkül talán nem is jutnánk internethez, ami egy új országban pláne hasznos. Az edge döcög, a google-nek egy nap kellett mire magára talált egy kicsit, közben sikerült utánajárnunk, hogy Banglades korlátozza azt. Az utcán itt is rengeteg az árus, ruhák, kacatok, gyümölcsök, teázók. Sok helyen bangladesi zászlót árulnak, ünnepre készülnek. A félmilliós városban a főbb utakon akkora a forgalom és a dugó, hogy csak gyalog érdemes közlekedni, rengeteg a riksás, kevés az autó, de azok Toyota Corolla méretűek. 

Sylhet

Elsétáltunk egy mecsethez, útközben találtunk egy Tescoo-t, két o-val, az eddigi legmodernebb étteremben ettünk, ahol elfelejtettek nekünk szólni, hogy az adagok kétszemélyesek, majd kipukkadtunk. Azt sose lehet tudni, hogy a kajával kapcsolatban mekkora adagra számítson az ember, hiába kérdezünk rá, természetesen mindig az a válasz, hogy nagy az adag, akkor is, ha egyáltalán nem az. Meleg van, előkerültek a szandálok és a szúnyogok, a ventillátorral kergetjük őket. Este majdnem elfelejtettünk elmenni a már tiszta ruháinkért, szerencsére este 11-kor is nyitva találtuk a mosodást, aki az utcára nyílt kis üzletben vasalt, precízen, típusokat különválogatva, bezacskózva kaptunk vissza a ruháinkat.

Első osztály

Reggel 7:40-kor indult a vonatunk, a kihalt, csendes utcákon elsétáltunk a vasútállomásra, a mosoda sem volt még nyitva, nagy szerencsénk volt az este. A vonaton a helyünket könnyen megtaláltuk, Bangladesben mindig van, aki segít, kérés nélkül is. Első osztályon utaztunk ketten egy háromfős kabinban, még reggelit is szolgáltak fel. 

Banglades területének nagy részét a Gangesz és a Brahmaputra hatalmas, mocsaras deltája alkotja, mindenfele víz van, ha a tengerszint egy métert emelkedne, akkor az ország fele víz alá kerülne. Ugyan a területe csak másfélszer nagyobb, mint Magyarország, a lakosainak száma 160 millió, óriási a népsűrűség. Az egyik legszegényebb ország, évente érik természeti katasztrófák. 

Vízivilág

Három óra vonatozás után értünk Sreemangalba, Banglades tea-termelő központjába. A vasútállomásról elindulva azonnal egy új barátot szereztünk, egy 17 éves srác a bringáján ülve elkísért minket szállást keresni, ott fordított, alkudott nekünk. Jól beszélt angolul, angol nyelven tanul az iskolában, lelkesen mesélte mennyi turistával találkozott az idén. Neki dolga akadt, mi mentünk ebédelni, de elkérte Balázs számát, hogy később jelentkezik. Mi délután a falutól 8 km-re található Lawacherra Nemzeti Parkba készültünk. A szálláson érdeklődtünk utána, mire nemcsak elmagyarázták, de az egyikük, English, vagy valami ilyesmi ki is jött velünk az utcára és  fogott nekünk egy motoros riksát, ahogy itt nevezik baby taxit és be is szállt abba, hátha mégis meggondoljuk magunkat és lehet a vezetőnk a parkban. Az úton tea-, ananász- és citromültetvények közt haladva hamar elértük a park bejáratát és szépen elköszöntünk Englishtől. Szerencsére az indiaiakkal szemben értik a nemet és nem tukmálnak. Közben összeismerkedtünk egy helyi rendőrrel, vele is elérhetőséget cseréltünk. 

Lawacherra Nemzeti Park

A parkban három kiemelt út van, a fél, az egy és a háromórás, ezzel szemben sok sok ösvény és kereszteződés. Ugyan a háromórás ösvényt nem találtuk meg, talán nem is értünk volna sötétedés előtt a végére, ugyanis minden szembejövő csoport megállított minket, mindenkivel közös fotó, honnan jöttünk, mi a nevünk és foglalkozásunk, a szokásos kérdések. Hála a fényképezős mobiloknak mindenki le tudott fotózni minket, sokuknál fényképező is volt, ők is turisták voltak. Mi az erdőt fotóztuk, ők meg minket. Ők nem madame-nak és sir-nek szólítanak minket, hanem sister-nek és brother-nek. Egy 18 éves srác, az "Airforce Man", aki az elmúlt 9 hónapban katonai iskolába járt és erre nagyon büszke volt hozzánk is csapódott, másfél óra alatt háromszor is elmondta, hogy ő mennyire szerencsés, hogy találkozott velünk, majd meghívott minket egy teára. A kijáratnál vele is számot cseréltünk, később küldött is egy sms-t, "HEI BRU,HOW R U.I M AIR FORCE MAN". 

Kamerák keresztüzében

Amint kiszálltunk a riksából Sreemangal utcáján, azonnal megtalált minket English, aki önszántából elkísért minket a vasútállomásra jegyet venni a holnapi Dhaka-ba tartó vonatra, de már minden jegy elkelt. English próbált nekünk más úton is jegyet szerezni, de nem sikerült. Vacsorázni is velünk tartott, sajnos nagyon fárasztó volt őt megérteni és annyira érdekes sem volt, hiába ő segített nekünk (persze kéretlenül), mégis terhes volt a társasága. Végül buszjegyet is együtt vettünk, majd mi visszahúzódtunk a szobánkba, a Taj Mahal Hotel 5. emeletére. Persze itt is megtaláltak minket, nemsokára bekopogott egy srác egy utazási irodától, hogy a helyi lehetőségekről adjon tájékoztatást. Véglegesítettem a Kathmandu bejegyzést, majd lementünk megnézni a helyi ünnepséget. Banglades fiatal ország, a holnapi napon ünnepli a 41. győzelmi napot. Amikor 1947-ben az angolok hazamentek, megalakult India és Pakisztán, Banglades az utóbbi része lett. A kormányban csak a nyugat-pakisztániak kaptak helyet, az elnyomás egyre nagyobb elégedetlenséget okozott, 1971.12.16-án kilenc hónapos háború végén indiai segítséggel győzelmet arattak Pakisztán felett és megalakult a Bangladesi Népi Köztársaság.

Főnyeremény

Egy sörsátorban történelmi filmet vetítettek, egy másik pódiumon készítették elő a fő attrakciót, a tombolahúzást, minek a főnyereménye egy motor volt. Ezen kívül még tv-t, víztisztító berendezést láttunk a nyeremények között. A legérdekesebbnek viszont mi bizonyultunk, a tömeg velünk együtt mozgott, egy hely csak addig számított nyugodtnak, míg mi oda nem mentünk. Többen álltak háttal a színpadnak felénk nézve, mint előre. Mindenki feltette a ismét a már sokszor hallott kérdéseket és természetesen fotózkodtunk is. Nagyon jól bírtuk, szinte senkinek sem mondtunk nemet, nem is lehet, annyira kedvesen közelítenek. Először a motort sorsolták, bemondták a nyertes telefonszámát is, majd felhívták a mikrofonnal kihangosítva. A további húzásokat már nem bírtuk kivárni, inkább hazasétáltunk.    

A figyelem központjában

2012.12.10-12 Shillong, Cherrapunji

Reggel 7-kor ébredtem a vonaton, mikor az árusok elkezdtek óbégatni, kiabálva próbálva felhívni a figyelmet a portékájukra. Teát, kávét, vizet, többféle ételt, mobiltelefont (az egyik srác vett is 8.000 forintnyi rupiért egy samsung "pingpongütőt", kínai csempészáru lehetett). Végre kellemes meleg az idő, viszont hatalmas a köd. Az induláskori egy órás késéssel 8-ra kellett volna Guwahatiba érnünk, de amint egy vonat elkezd késni, beindul a folyamat, mindenhol várnia kell, az egész délelőttöt is a vonaton töltöttük. Sokszor megálltunk hosszabb időre, a kb. 25 kocsiból álló vonat nagyon lassan indul el, majd gyorsul fel. 10 km-rel a végállomás előtt egy órát állt a vonat az állomáson, más szerelvények jöttek-mentek, mi meg vártunk. Nehezen viseltem, nagyon untam már, le is szálltunk a vonatról, de nem sikerült megállapodnunk a riksásokkal, így még indulás előtt visszaszálltunk a vonatra. Öt perc múlva egy piros lámpa állított meg minket, majd nagy nehezen beértünk Guwahatiba, ahol azonnal a már a vonaton az útikönyvből kinézett étterembe siettünk és megrendeltünk fejenként két dosat. Ilyet itt még senki sem tehetett, ugyanis nagyon furcsán néztek ránk, sőt az első után vissza is kérdezett a pincér, hogy tényleg kérjük-e a másodikat. Ebéd után azonnal megkerestük a Shillong felé tartó dzsipet, amit itt sumonak hívnak, és nyolc új utastárssal további három óra utazás után, már sötétben érkeztünk Meghalaya tartomány központjába, Shillongba.

Meghalaya nemrég vált külön Assam tartománytól, főleg keresztények lakják, akik nem szeretnek indiaiak lenni, független országgá szeretnének válni. A lakosok láthatóan gazdagabbak, mint pl.  az agraiak, rendezettebbek a házak, kevesebb a szemét. Sok az autó, majdnem mind kis Suzuki Swift, vagy ugyanolyan Tata. A 140 ezer lakosú város fő látnivalója a helyi lottósorsolás, ijászok lövik a nyilaikat egy táblába, minden délután fél 4-kor. A városban rengeteg fogadóiroda van, ahol meg lehet tenni a téteket. Az íjászok két körben lőnek, minden körben  megszámolják a táblába állt nyílvesszőket és az utolsó két számjegy adja az eredményt. Aznap az első körben 753 nyíl állt a táblába, így az 53-as eredmény se nekem (második számjegy 9), se Balázsnak (második számjegy 0), így elbuktuk a feltett 20 rupit (80 Ft).

753 db nyílvessző

Az íjászat után gyorsan felvettük a szállásunkon hagyott hátizsákokat és újra buszra szálltunk. Több mázsa rizzsel utaztunk együtt, az összes üres helyet kitöltötték rizseszsákokkal, az utasok úgy másztak be az ülésekre a zsákokon át. 

3 óra alatt értünk az indiai határ mellett fekvő dombos-völgyes Cherrapunjiba, amit a helyiek Sohra-nak neveznek. A környék a világ statisztikailag legcsapadékosabb helye, márciustól hét hónapon át tart az esős évszak. A dombos vidéket a kelet Skóciájának is nevezik. Nehezen találtunk szállást, a faluközpontban található egyetlen lehetőség nem tetszett, majd a taxisok nem voltak hajlandók minket tízszeres ár alatt elvinni a 3 km-re található másik hotelhez. Végül egy nem taxival mentünk, két srác vitt el minket, kicsit olcsóbban. Útközben a kocsiban diszkósított karácsonyi dalok szóltak, ekkor tudatosult bennem, hogy mindjárt karácsony. Nehéz karácsonyi hangulatba kerülni errefelé. Este a szállásadónk, aki az esős környék ellenére nagy motoros,segítségével kitaláltuk a másnapi túra útvonalát, rajzolt nekünk egy térképet.

Reggel ismét ködös időre ébredtünk, de a buszon Tyrna falu felé a helyiektől megtudtuk, hogy ma nincs is (annyira) köd. Tyrna-n átsétálva rengeteg gyerek köszönt és integetett nekünk, majd a falu után egy hosszú lépcsősor vezetett le a völgybe egy gyönyörű trópusi erdőben.

Gyökérhíd

Két szintes gyökérhíd

A völgyben szaladó folyókon élő gyökérhidak íveltek át,  a helyi lakosok átvezették a gyökereket a víz felett, azok megerősödtek és akár 50 embert is elbírnak egyszerre. Egy kis vendégházban ebédeltünk, ketten kaptunk egy kéttojásos rántottát meg egy nagy tál üres rizst, de legalább ettünk, mielőtt nekivágtunk volna az 1000 méteres emelkedőnek.

Ez az erdő mindkettőnknek sokkal jobban tetszett, mint a chitwani, de ott a vezetőink célja nem az volt, hogy igazán szép helyeken vigyenek, hanem orrszarvút szerettek volna mutatni nekünk. A völgy másik oldalán egy ritkábban használt, elhanyagolt köves ösvényen lépcsőztünk felfele, a megizmosodott lábaimmal könnyedén lépdeltem felfelé, meg persze az sem elhanyagolható szempont, hogy a nagy hátizsák nélkül sokkal könnyebb menni. 

Felérve a tetőre a Nohkalikai vízesés kilátó pontjához értünk, a víz a magasból hull alá, ez a negyedik legmagasabb vízesés a földön. A (nem) köd délutánra is megmaradt, így messzire nem láttunk, pedig biztos az is gyönyörű lett volna. A kilátónál sok árus és egy étterem szolgálja ki az ide érkező rengeteg indiai turistát, vacsoráztunk, majd sötétben a műúton sétáltunk vissza a szállásunkra a Green Valley-be. Este leegyeztettük a szállásadónkkal, hogy másnap ő visz el minket a határra, a testvére pedig elhozta a laptopját és segítséget kért Balázstól, aki megtanította őt kivágni egy képrészletet a Paint segítségével. Vicces volt, hogy miközben a testvér mesélt, a képeit mind úgy mutatta meg, hogy az asztalon beállította háttérképnek. 

Érdekes bangladesi foglalkozások

Riksafeltoló betanított munkás

Syhletben találkoztunk ezzel a felettébb különleges mesterséggel. Ott ugyanis van egy híd amelyikre egy meredek rámpán keresztül vezet az út. Itt a riksások nem bírnák egyedül feltolni a riksát a riksafeltolók segítége nélkül, ami nagyon lelasítaná a forgalmat. A riksafeltoló a rámpa aljánál figyel, hogy mikor téved arra egy riksás (kb. minden másodpercben, úgyhogy nem kell annyira koncentrálnia azért), majd futólépében feltolja szépen. Egy kb. 50m hoszú nem túl meredek emelkedőre kell gondolni. Egy feltolás ára 2 taka (kb. 7 ft), amit kézpénzben meg is kap, 2 takás papírpénz.

Mobiltelefon egyenleg feltöltő ember

Itt majdnem mindenkinek pre-paid-es mobilja van, amiről persze folyton elfogy az egység. Itt jön képbe a mobiltelefon egyenleg feltöltő ember! Neki van minden szolgáltatónál pre-paid-es SIM kártyája, meg egy (vagy több) régi Nokiája. Szépen kiül egy forgalmas csomópontba (buszpályaudvar pl. remek hely, ott mindenki rögtön telefonálni akar) egy kis asztalkával, az emberek meg adják a pénzt, bemondják a számukat, és emberünk áttölti a saját telefonjáról a bemondott számra az egységeket (ezt egy sima SMS küldéel meg lehet oldani). Az ember eszméletlen gyorsan kezeli a régi Nokiát, 10 másodperc alatt lezajlik az egész tranzakció. Jellemzően 10-20 takával (27-54 ft) töltik fel az emberek a telcsijüket, egy perc beszélgetés a legrosszabb csomagban is max 1 taka (3ft).

Bérülő (hajón)

Bangladesben nagy szerepet játszik a tömegközlekedésben a folyami hajózás, mert mindenfelé víz van. Roppant praktikus is, egy csomó hajó este indul, szundítassz egyet, és reggelre ott is vagy. Igenám, de a kabinos jegy a bangláknak nagyon drága, jellemzően a dekkre váltanak jegyet. Ez egy nagy fapallós placc, ahova leterítik a pokrócukat, egy másikkal meg betakaróznak, aztán már alszanak is. Ez egy átlag bangladesinek nagyon kényelmes, bárhol képesek aludni. Egy a bökkenő ezzel a dekken alvással, hogy ha nem mész ki időben, akkor elfogy a dekken a hely, és a motortól 1m-re, vagy valami egyéb borzalmas helyen kell aludnod. De semmi gáz, mert a bérülő ilyenkor a segítségedre siet. Reggel korán kimegy az este induló hajóra, és cirka 50 takáért (135 ft) foglalja neked a helyet egész nap.

Segédkalauz (buszon)

A kalauz ugye folyamatosan ordibálja a célállomás nevét, tömi fel a buszra a pesszendzsereket, tereli össze a célállomás felé utazókat, szedi a pénzt. Emellett nem csoda, hogy nem jut ideje a csomagokat a tetőre pakolni. Erre való a segédkalauz, le és felpakolásra. Gyakran nem végez a pakolással teljesen, de a busz már megy tovább, ekkor menet közben befejezi, majd bemászik mint egy kis majmocska. Furcsa módon az IC buszokon is van egy segédkalauz, pedig az nem áll meg sehol, ergo nem kell pakolni. Ilyen esetekben a segédkalauz egész úton nem csinál semmit.

Sundarban-i mézgyűjtő szakember (szezonális munka)

Banglául mauali-nak hívják ezt a mesterséget. Április elsején kezdődik a szezon, ekkor a maualik beugranak a kis csónakjukba, és elhagyott szigetekre a mangroove erdőkbe indulnak mézet keresni. Kb. 2 hónapig tart a szezon. Elég veszélyes szakma, egyrészt a méhek miatt, mert ezek ilyen gyilkos mangroove erdei méhek, és képesek csapatostul követni az embert (mint a rajzfilmekben) aki megpróbálja elcsaklizni a mézet. Másrészt a tigrisek miatt is veszélyes a munka, a tigris nagyon szereti a mauali-t megenni. Hátulról támad, és legtöbbször fejre, ezért az indiaiak egy fémből készült sisakot fejlesztettek ki, ami elég hatékonynak bizonyult a tigristámadások ellen. A balga banglák viszont ezt a fajta sisakot nem használják, biztos menőzésből.

Vidrás halász

A vidra alapvetően kétféleképpen képes segíteni a halszerzésben, egyrészt úgy, hogy fog egy halat, és odahozza, másrészt úgy, hogy ügyesen betereli a halacskákat a hálóba. 2-3 vidrával 50kg halat is tud fogni egy ember egy nap alatt. Apálykor érdemes kimenni, akkor a legjobb a fogás. A tenger kb. 100km ide, de az árapály hatása nagyon erős a folyók kis esése és hatalmas szélessége miatt.
Egy vidra kb. 1 év alatt tanul bele a melóba, és nagyon értékes, egy kiképzett példány ára a 100 USD-t is eléri.         

2012.12.07-09 Darjeeling

A "szabadnapomon" 2-kor Lama leintette nekünk a helyi buszt a szállás előtt, mi ugyan még nem voltunk kész, de a busz megvárt minket, ez itt teljesen természetes. A főútnál még másfél órát kellett várnunk a csatlakozásra, de egy teázóban előkerült a laptop és folytattam az írást, míg be nem gördült a csordultig teli busz. Kakarbitta-ba, keletre az indiai határra terveztünk utazni. Szerencsére helyjegyünk volt, így lett ülőhelyünk. A hátsó sorban ülő srácok egy lakodalomba igyekeztek és ginnel próbáltak elfáradni és kibírni a 15 órás buszutat. Mintha egy szurkolóbuszon ültünk volna. A busz borzasztóan rázott, ha hátradöntöttem a fejem a szék támlájára, belülről viszketett a fülem. Természetesen most is óránként megálltunk, enni-inni-pisilni, egyszer le is robbantunk, de gyorsan a piros kábelhez illesztették a piros a kábelt és már zötyögtünk is tovább. 11 órakor kiürült a busz, végre mindenkinek jutott ülőhely, a sofőr lekapcsolta a lámpákat, a hátsó sor is elcsendesedett. Aludnom mégiscsak keveset sikerült, azt is sok részletben, Balázsnak még annyit sem, mert ő nem tud ülve aludni. Az éjszaka forgalommentes úton 60 km/h-val repesztett a busz, a térdemet rendszeresen bevertem. Hajnali 3-kor befordult a busz egy falu mellékutcájába, megállt egy festékbolt előtt, aminek feltöltötték az árukészletét, a busz tetejéről háromnegyed órán át pakolták le a festékesvödörket. Közben mindenki felébredt a buszon, de se ezt, se a veszteglést nem vette senki sem zokon. Reggel 8-ra végre megérkeztünk Kakarbitta-ba, reggeli után átváltottuk a maradék nepáli rupinkat indiai rupira és átsétáltunk a határon. A nepáli vízumunk 5 napja lejárt, belépéskor azt olvastuk, hogy napi 3 USD a pótdíj. A határra érve kiderült, hogy még plusz fejenként 30 dollárt kellene fizetnünk, összesen 90-et. Egyből mondtuk, hogy az nagyon sok, a határőr hosszas gondolkozás után 45 dollár fejében bevezette az adatainkat a nagy könyvbe és kiléptetett minket az országból. 

Újra Indiában. Visszaállítottam az órám negyed órával, buszra szálltunk, másfél óra alatt értünk Siliguriba, egy 650 ezer fős közlekedési csomópontba. Az indiai buszok jobbak, mint a nepáliak,  van bennük pár rugó, viszont ennyire kátyús utat, mint ezen a szakaszon, még sehol sem láttam. Az út mentén teaföldek terültek el, a helyiek szüreteltek. A teacserje kb. térdig ér, köztük elszórva pár-pár fa adja a megfelelő árnyékot. Siliguriban csak egy ebéd erejéig álltunk meg és ugyan majdnem kihagytuk Darjeelinget, mert nem volt kedvünk újra 2000 méteren lévő hideghez, mégis egy dzsipbe szálltunk és újabb 3, összesen 27 óra utazás után megérkeztünk Darjeelingbe, ahol szálláskeresés és vacsora után azonnal elaludtunk. Siliguriból egy történelmi kisvasút is jár Darjeelingbe, de mivel 9 óra alatt gyózi le a 2000 méter szintkülönbséget, ezt nem választhattuk.

Reggel borús, felhős időre ébredtünk, körbejártuk a várost, jártunk az állatkertben, a hegymászó műzeumban, Kőrösi Csoma Sándor sírjánál. 

A helyiek itt inkább nepáliakank tűnnek, mint indiaiknak és nemcsak azért, mert van rajtuk kabát. A nepáliak bőre sötétebb, barnának hat, míg az indiaiaké szürkés árnyalatú. A nepáliaknak széles arccsontjuk van kerek arccal, szemben az indiaiak hosszúkás arcával. 

A teaültetvényen ezen a magasságon ilyenkor már nem aratnak, így a teafeldolgozót csak üresen láttuk, de mellette egy kis teázóban egy kedves néni mesélt nekünk a teagyártásról, és főzött nekünk 5 másodperces teát.

A legjobb minőségű tea a cserje legfrissebb hajtásaiból áll, ezt éppen csak leforrázta a néni, mégis ízletes teát töltött a csészékbe, hiába Darjeelingben vagyunk, a tea fővárosában. Itt is lett volna lehetőség túrázni, de ismét a hidegben menetelni felfelé egyikünknek sem hiányzott.

Dzsippel is megközelíthető lett volna a Tiger Hill, ahonnan tiszta időben a Mt.Everest is látható, de a következő nap is ugyanolyan borús volt, mint az előző, így semmi értelme nem lett volna odamenni, így dzsippel visszakanyarogtunk Siliguriba. A hegyi szerpentineken buszok helyett dzsippel jár mindenki, amint bezsúfolódott tíz utas a dzsipbe, az máris indul. Délután 5-re értünk Siliuriba, tettünk egy sétát a hongkongi piacon, mielőtt felszálltunk volna az ismét késő éjszakai vonatra.

2012.12.02-06 Chitwan National Park

Kathmanduból a turistabuszok 7 órakor indulnak mind, a város közepén egy főút mentén parkol a sok-sok busz. Turistabusznak nem tudom mi számít, talán a nagyobb távolság teszi. Ugyan nem volt elővételes jegyünk, könnyen találtunk buszt, kb. félútig ugyanazon az úton kanyarogtunk, mint amerre idefele jöttünk. Több pisi, kávé, reggeli szünet után kora délután értünk a Chitwan Nemzeti Park mellé, Sauraha-ba. A turistabuszok nem mennek be a faluba, hanem annak határában állnak meg, itt megint megrohamoztak minket a leendő szállásadók, de mi elhajtottunk mindenkit és körbejártuk a települést, vagy tíz szállást is megnéztünk. Érdemes körbenézni, pláne ha több éjszakát is ugyanott töltünk.. 

Lama Lodge

A Lama Lodge kis szobája szinte ugyanolyan volt, mint az összes eddigi szállásunk, viszont tartozott hozzá egy kis terasz, ami egy csodálatos kertre nézett. A faluban több a szállás és étterem, mint a turista, házi elefántok járnak az utakon, az elefántlovaglást kihagytuk, a kis ketrecben billegni az elefánt hátán nem tűnt annyira vonzónak. Másnap délelőtt megnéztük a folyóparton az elefántfürdetést, ebben részt is lehetett volna venni, és bár ugyan melegebb volt, mint az elmúlt hónapban bármikor, a reggeli hideg zuhany után nem vágytam a hideg vízbe. 

Elefántfürdetés

Az elefántfürdetés ugyanis nem az elefánt fürdetéséről szól, hanem fel lehet mászni a hátára és ő locsol az ormányával majd bele-beledob a folyó vízébe. A szomszéd német lánnyal együtt terveztük a másnapi dzsungeltúrát, felmérve a lehetőségeket végül a szállásadónkat, Lamat választottuk vezetőnknek. A nemzeti parkba csak engedéllyel és két vezetővel lehet belépni, akik megvédenének az esetleges orrszarvú vagy tigristámadástól. 

20.000 lakes

Délután béreltünk két tanyabike-ot és elkerekeztünk a 20000 tó nevű tóhoz. Természetesen ide is belépőt szedtek, a tó igazából nem 20000, hanem csak egy tó, viszont sok-sok "lábbal". A repcemezők közt egy mellékúton, majd főúton, végül az erdőben vezetett ide az út, egy szembejövő dzsipen ülők láttak orrszarvút, de nekünk nem volt szerencsénk. Láttunk viszont messziről egy hatalmas baglyot. Hazafelé az útbaeső faluban megvarrattuk Balázs rafting közben elszakadt szandálját, a srác a kereszteződésben a porba leterített pokrócon a lábával tartva a szandált, kb. 10 perc alatt megjavította azt, odavarrta rendesen egy horgolótűhöz hasonló tűvel. Vacsora közben ért véget az aktuális áramszünet, felvillantak a kis étterem dekorációját képező karácsonyfaizzósor és felcsendült a beépített "Csendes éj", miközben a szomszédban az Om mani padme hum szólt. Hazafele többszöri próbálkozás után végre sikerült úgy a borbélyhoz érnünk, mikor az elektromos szakállnyíróját is tudta használni, amihez Balázs ragaszkodott és megszabadult hosszú hajától és szakállától. 

Cipész

Lama 6:15-re ígérte indulás előtt a reggelit, de csak fél órás késéssel készült el a kevéske krumpli. Ha én lennék a vezető egy túrán, biztos rendesen megetetném a csapatom, annál kevesebb a gond. A nagy hőmérsékletingadozástól itt a folyóparton minden reggel párás, a gőzölgő folyón egy fából kifaragott kenuba szálltunk és csorogtunk lefelé a Rapti folyón. Később kisütött a nap, kitisztult az idő, sok-sok vándormadarak láttunk. 

Krokodil

Marabut, vadludakat, kék színű jégmadarakat. Nekem a vadludak a kedvenceim, pláne repülés közben gyönyörűek. Krokodilok sütkéreztek a parton, Lama szerint nem veszélyesek, mert elegendő táplálékhoz jutnak. 

Zöld

Három óra kenuzás után partra szálltunk és elindultunk a dzsungelbe. Először kis ösvényeken haladtunk, majd egy földúton értünk egy tóhoz, itt ebédeltünk, Lama csomagolt nekünk veg. fried rice-t főtt tojással, ez végre rendes adag volt. Az étvágyam megmaradt, mondjuk megyünk is minden nap fel-alá. 

Tigrisnyom

Az erdőt sűrű aljnövényzet borította, így továbbra is földúton mentünk egy vadles felé, de nem volt szerencsénk, hiába várakoztunk ott, se orrszarvú, se tigris nem járt éppen arra. Még vadelefántot sem láttunk, csak vadtyúkot, tigrisnyomot és orrszarvúürüléket. A nemzeti park túloldalán egy kis vályogfaluban aludtunk, itt kaptuk vacsorára az eddigi legfinomabb dal bhat-ot, a rizs és lencse mellé csirke, gomba és hal is járt. 

Reggel egy busz tetején utaztunk át a nemzeti parkon, sajnos ráültünk a hátizsákra és a Kindle összetörött. Bakhtapur városban (jártunk már Indiában is Bakhtapurban) ismét felkerestük a kórházat, mert a kezem ugyan változik, de nem biztos, hogy gyógyul. Egy utcában állt a sok-sok magánkórház, minden osztály más épületben, ezekben 300 rupi (750 Ft) ellenében délutánonként rendelnek az orvosok. Délelőtt lévén a közkórházhoz mentünk, ahol a biztonsági őr soron kívül beregisztráltatott Katti néven 20 rupi ellenében, majd úgy bevezetett minket a bőrgyógyász rendelőjébe, hogy az előző páciens még bent ült. Tíz perc alatt végeztünk is a kórházzal, kaptam újabb krémet és kétféle tablettát, amit a sok gyógyszertár közül a bőrgyógyász gyógyszertárban tudtunk kiváltani. A gyógyszereket nem adják oda az egész dobozzal, a levelekről levágnak annyi  szemet, amennyit felírt az orvos. Innen még két busszal tudtunk visszajutni Sauraha-ba, a Lama Lodge-ban hagytuk a cuccunk zömét. Visszaérve szabadnapot kaptam a szabadságból, hogy haladni tudjak a bloggal, amivel már egy hónapos lemaradásban vagyok. A túrán csak egy füzetbe jegyzetelgettem, de sokszor vagy fáradt voltam hozzá, vagy annyira hideg volt, hogy nem is tudtam volna írni és azóta sem sikerült utolérnem magam. Hiába, a nyaralás 24 órás elfoglaltság. :)      

A kezem azóta meggyógyult, köszönöm a sok aggódást!

Bangladesi beszélgetések

(Srimangal)

Öltönyös úr: (odalép) Beszélhetek hozzád?
Balázs: Igen, beszélhetsz hozzám.
Öltönyös úr: Melyik országból jöttetek?
Balázs: Magyarországról.
Öltönyös: Nagyon szép ország. Hogy hívnak?
Balázs: Balázs a nevem. Téged hogy hívnak?
Öltönyös: (megmondja a nevét) És téged hogy hívnak? (Katalinhoz fordul)
Katalin: Kati.
Öltönyös: Kati, Balázs. Örülök hogy megismerhettelek benneteket. (Kezet fog mindkettőnkkel)
Balázs: Én is örülök.
Öltönyös: Mennyi ideig vagytok Bangladesben?
Balázs: kb. 3 hétig.
Öltönyös: Honnét jöttetek?
Balázs: Indiából, Tamabilon keresztül jöttünk.
Öltönyös: Ó, értem. És itt Srimangalban meddig vagytok?
Balázs: Holnap továbbutazunk Dhakába.
Öltönyös: A Cox's bazárba mindenképp menjetek el, nagyon szép hely.
Balázs: Oda nem megyünk, de megyünk a Sundarban-ba.
Öltönyös: Az is nagyon szép hely. És házastársak vagytok?
Balázs: Igen. (Itt mindenkinek azt kell hazudnunk, hogy házastársak vagyunk, különben nagyon megrökönyödnek, és hotelszobát se kapunk)
Öltönyös: Gratulálok, nagyon szép pár vagytok. És mi a foglalkozásod?
Balázs: Mérnök vagyok, szoftvet tervezek.
Öltönyös: Ó, ez remek. És neked mi a foglalkozásod? (Katalinhoz fordul)
Kati: Könyvelő vagyok.
Öltönyös: Nagyon jó. És hogy tetszik Banglades?
Balázs: Nagyon tetszik, mindenki rettenetesen kedves.
Öltönyös: Örülök. Ha bármi gond van, itt a számom, hívjatok fel.
Balázs: Rendben, köszönjük.
Öltönyös: Engedjétek meg, hogy bemutassam a családomat (hátrafordul a kb. 10 fős pereputtyhoz), a feleségem, a feleségem testvére, az én testvérem, az ő gyerekeik, ő meg itt a fiam, és még van egy másik fiam is.
Kati, Balázs, kórusban: Heló!
Pereputty, kórusban: Heló!
Öltönyös: Megengeditek, hogy lefényképezzelek benneteket?
Balázs: Persze, amikor csak akarod.
Öltönyös: (Fényképez)
Pereputty egyik tagja: Velem is lehet egy kép?
Balázs: Persze, lehet.
Pereputty másik tagja: (odajön) Egy kép?
Balázs: Persze, csinálhatsz egy képet.
(Elkészül 30 kép)
Balázs: Jó, egy utolsó kép.
Öltönyös: Rendben, meg még egy utolsó az unokaöcsémmel.
Balázs: Rendben.
Öltönyös: Nagyon szépen köszönjük. Köszönjük szépen.
Balázs: Nincs mit.
Öltönyös: További szép estét kívánok nektek. Vigyázzatok magatokra.
Balázs: Köszönjük, nektek is szép estét.
Öltönyös: Viszont látásra. Örülök hogy találkoztunk. Köszönöm szépen.
Balázs: Én is örülök, viszont látásra. Köszönöm szépen.
Öltönyös: Viszont látásra.
Pereputty, kórusban: Viszont látásra.
Mindenki: (Integetés)
Öltönyös: Vigyázzatok magatokra. Viszont látásra.

(Fenti beszélgetés tetszőleges kombinációban 10 percenként ismétlődik, kb. 30, nem a pereputtyhoz tartozó nézővel)

(Bandarban)

Balázs: Elnézést, ismeri a Hill Resortot?
Szálloda recepciós: Hill Resort?
Balázs: Igen, Hill Resort. Ismeri?
Szálloda recepciós: Hill Resort?
Balázs: Igen, Hill Resort. Milyen messze van?
Szálloda recepciós: Hill Resort?
Balázs: Igen, ismeri? Milyen messze van?
Szálloda recepciós: Hill Resort? 71km.
Balázs 71km??? Az nagyon messze van.
Szálloda recepciós: Igen, 71km, nagyon messze van.
(30 másodperc múlva, szálloda előtt)
Balázs: Elnézést, ismeri a Hill Resortot?
Riksás: Hill Resort? Ismerem.
Balázs: (banglául) Hány taka?
Riksás: 150 taka (kb. 400 Ft)
Balázs: (banglául) Hány km?
Riksás: 4km.
Balázs: (Egy bámészkodóhoz fordul a 20-ból): 150 taka az jó ár?
Bámészkodók: 150 taka az jó a Hill Resortig.
Balázs: Oké. (beszállás a riksába)

(4km-ert riksáztunk AZ EMBERHEZ aki beszél angolul)

Legfontosabb bangla kifejezések:
Kemonácsó? - Hogy vagy?
Báló ácsó. - Jól vagyok.
Koto taka? - Hány taka?
Bangla buze ná. - Nem beszélek banglául.
Bangla buze! - Beszélsz banglául!
Buszta parcsíná. - Nem értem.