2013.02.03-10 Chiang Mai és a Mae Hong Son Loop

A vonaton kényelmesen átaludtuk az éjszakát, sőt, 9 óráig tudtunk szundítani, itt Thaiföldön nem óbégatnak az árusok pirkadattól a vonatokon. A szomszéd ágyakon alvó hollandok is jól aludtak, mert este sikerült betermelniük 2 üveg viszkit az étkezőkocsiban, ami éjszakánként diszkóvá alakul, és egy nagyon meleg fiú a pultos. Olyan 50-esnek nézhettek ki a hollandusok, otthon hagyták az asszonyt, és eljöttek dorbézolni meg golfozni 2 hónapra, úgy viselkedtek mint aki osztálykiránduláson van.
Az étkezőkocsiban reggeliztünk, majd a délután 3 órás érkezésig volt időnk figyelni a tájat (errefelé északon ritkább a csapadék, így a növényzet sem olyan zöld) olvasgatni és blogolni.

Éjjel ágy - nappal ülés

A 150 ezer lakosú Chiang Mai belvárosába érve kiderült, hogy épp valami fesztivál van a városban, emiatt minden vendégház ajtajában kint volt a megtelt tábla. Fél óra keresgélés - mivel egymást érik a szállások, ezalatt rengeteg helyen jártunk - után egy étterembe ültünk be kávézni és az interneten kerestünk és találtunk szabad szobát. Pakoltam ki a táskákat, mikor hallottam, hogy Balázs magyarul beszélget valakivel. Gergő, akiről kiderült, hogy régebben egy helyen - csak más projekten - dolgozott Balázzsal. Tüzifa helyett repülőjegyet vett a télre, így kereszteztük egymás útját ebben az észak-thaiföldi városban.

Másnap egész nap a városban bóklásztunk, az óváros egy másfél km oldalú négyzetben fekszik, vizesárok veszi körül és néhol még a városfal is látható. Belváros helyett inkább kertváros jellegű, a főbb utat kis kanyargós utcácskák kötik össze. Rengeteg wat, azaz buddhista templom a látnivaló, párat felkerestünk közülük. 

Egy wat a sok közül

A vizesárkon átkelve elsétáltunk a helyi IT plázába, tettünk még egy kísérletet a netbook akksijának megjavítására, vagy pótlására, de most sem jártunk sikerrel. Ez az üzletközpont külsőre inkább hasonlított a 90-es évek szombathelyi Borostyánkő áruházára, mint a csillogó-villogó bangkoki plázákra. Útközben lefoglaltunk egy motort a következő napokra, ugyanis a legendás Mae Hong Son körtúrát terveztük megcsinálni, amely 1864 kanyart tartalmaz. A sok kanyarhoz jól jön egy motor, mert azzal remekül lehet döntögetni.

A szállásunkra visszaérve ismét összefutottunk Gergővel, akinek nagyon megjött a kedve a motorozáshoz, de a Mae Hong Son-ra nem tudott velünk eljönni, mert az minimum 4 nap, ezért elhatároztuk hogy másnap a környéken gurulunk egyet együtt, amúgy sem árt tesztelni a gépet mielőtt hosszabb útra indulunk. Így hát gyorsan aludtunk sokat, és reggel Gergő is szerzett egy motort a kissé hiperaktív Mr. Beer-től, majd északi irányban elhagytuk a várost. Egy útszéli "étteremben" reggeliztünk grillcsirkét paradicsommal, majd felkerestük a bogárállatkertet. Láttunk rengeteg érdekes bogárpreparátumot, sok-sok gyönyörű lepkét, a kezembe adtak egy élő skorpiót, egy százlábút és egy falevél bogarat is. Bíztam benne, hogy nem nyújtanák felém őket, ha félnem kellene tőlük, így egy életem - egy halálom, összebarátkoztam a skorpióval. :) Balázs nagyon sokáig fényképezte a pillangókat, alig akart elindulni.

Skorpió

Miközben kis helyi falvakon motoroztunk keresztül, felkerestünk egy kilátópontot, ahova a kilátót elfelejtették megépíteni, így nem láttuk messzire, egy vízesést, aminek nagyobb volt a füstje, mint a lángja, ahol megcsobban egy kicsit a víz, azt már vízesésként hirdetik errefelé.  Visszaérve Chiang Mai-ba egy burmai étteremben szerettünk volna vacsorázni (rengeteg a burmai vendégmunkás és a menekült errefelé), de azt kitartó keresgélés és kérdezősködés után sem sikerült megtalálnunk, de így is remekre sikerült ez a nap.

Másnap délelőtt a kis hátizsákkal  - a két nagyot a szálláson hagytuk - nekivágtunk a közel 600 km-es Mae Hong Son Loop nevű népszerű körútnak, most déli irányban hagytuk el Chiang Mai-t. Egy darabig egy folyó partján motoroztunk, végre láttunk friss, üde zöld rizstáblákat. A legszebb zöld a rizsazöld!

Rizs

Rengeteg wat mellett is elhaladtunk, de nem álltunk meg egyiknél sem, úgy éreztük láttunk már eleget. A thaiföldi watok a mi szemünknek inkább érdekesek, mint szépek, a lényegük, hogy minél cifrábbak, csillogóbbak, aranyabbak legyenek, telezsúfolva sok-sok Buddha szoborral. A tibeti buddhizmus az egyszerűségével sokkal közelebb áll az ízlésvilágunkhoz. Kb. 80 km után nyugatra fordultuk a Doi Inthanon Nemzeti Park irányába, és megálltunk a Mae Klang vízesésnél, aminek nem csak a marketingje volt jó, tényleg érte a belépő árát. 

Mae Klang vízesés

A vízesés felett az egy km-es ösvényen tettünk egy sétát, a vízből kiálló köveken lezúduló folyó mentén a lemenő nap aranyló fényeinél. Az műút mentén megint grillcsirkét vacsoráztunk, majd hosszú idő után először magunkra húztuk az aláöltözőket és a kabátokat, ezer méteres magasságon sötétedés után a motoron, elkelt a meleg ruha. Az első, a vízeséssel azonos nevű apró faluban éjszakáztunk, kicsit nepáli hangulatom is támadt, a nyugalom, a hegyek és a hűvös kapcsán. Egy nagyon furcsa embernél vettünk ki szobát, aki először mutatott nekünk egy hatalmas hodályt, volt ott vagy 8 ágy nem értettük az egészet, mert láthatta hogy csak ketten vagyunk. 1000 batkára taksálta a pajtát, de mondtuk hogy 500-nál többet semmi esetre se vagyunk hajlandók fizetni. Már majdnem eljöttünk, amikor valahonnét a sötétből előbukkant egy másik csávó, akinek volt egy minimális méretű agya, és kiadta nekünk a 12 tök üres kis házikó közül az egyiket. A domboldalban sok-sok lámpa világított, először azt hittük egy templom, vagy Buddha szobor lehet az, de később kiderült, hogy a virágföldeket éjszaka lámpákkal tartják melegen. 

Dzsungel

Hajnalban indultunk tovább, egy gyönyörű erdőben kanyarogva értünk egy óra múlva Thaiföld legmagasabb pontjához, a 2.565 méter magas Doi Inthanonhoz. Ide is elfelejtettek kilátót építeni, ezt a helyet nem a kilátás miatt keresik fel a thaiok, hanem az időnként előforduló hajnali fagy és az ezzel járó zuzmara miatt, amit Thaiföldön egyedül csak itt lehet megtapasztalni. Tettünk egy rövid sétát a gyönyörű erdőben, majd hol kopár, kiégett, hol zöldellő táj mentén motoroztunk, néha megálltunk inni egy-egy jegeskávét. Sötétetés előtt értünk a hangulatos 6 ezer lakosú Mae Hong Son városkába. A kis piacon vacsoráztunk finom szusit egy földre terített pokrócon, a bennszülöttek is ide járnak, mellettünk egy helyi család ült két kisgyerekkel. A városka közepén lévő tó körül nyugis éjszakai bazár működik, ittunk egy-egy jeges turmixot, hallgattuk az utcazenészeket.

Következő reggel felkerestünk egy karen törzsi falut, ahol a zsiráfnyakú asszonyok élnek. Főleg én szerettem volna megnézni őket, emlékszem mikor gyerekkoromban láttam róluk képeket, nem gondoltam volna, hogy egyszer lesz lehetőségem látni őket. Mikor kiderült, hogy a falvakban belépőt kell fizetni és a thai állam fizet nekik amiatt, hogy hordják a hagyományos nyakgyűrűt, felmerült bennünk a kérdés, hogy ez hagyományőrzés vagy humánállatkert? Ezek a karenek Mianmarból menekültek Thaiföldre, itt kaptak földet, ahol békésen éldegélhetnek, cserébe turisztikai látványosság lettek. A mellékút egy idő után földútként folytatódott, a falu határában kifizettük a belépőt és beléphettünk a faluba. Nem azt a falut választottuk,  mint ahova a buszok hordják a turistákat, így rajtunk kívül csak két látogató volt ott.

Karen asszony

Az út mentén kétoldalt álló fa-pálmalevél házikók előterében népviseletbe öltözött asszonyok árulták az állítólag helyben készült szuveníreket, de szerintünk, mint mindent, ezeket is Kínában gyártják. Azt állították, hogy éjszaka is hordják a 4 kilós nyakgyűrűt, amint eredetileg talán tigrisharapás ellen viseltek, de nem lennénk meglepve azon, ha amint a turisták kiteszik a lábukat a faluból, azonnal levetnék azt. Egy egykilós "előkét" az én nyakamba is tettek, hát nem volt könnyű, kényelmes viselet.  A karen nőket ábrázoló fabábuk nagyon tetszettek, de azt meg nem tudtuk volna hova tenni, így lemondtunk róla és illendősségből vásároltunk egy kulcstartót.

A kávészünet utáni következő megállónk a Fish Cave (hal barlang) volt, ami ugyan gyönyörű környezetben fekszik, mégiscsak egy átverés, mert a barlangból semmit sem lehet látni, csak egy kis üreget. Különlegessége, hogy ez a kék színű barlangi halfaj csak itt él a világon. Innen egy óra alatt értünk a következő, a Nam Lod nevű barlanghoz, ahol befizettünk egy túrára.

A néni a lámpással

Egy néni volt a vezetőnk, egy bambuszcsónakkal hajóztunk a barlangba, ott többször kiszállva követtük a nénit, aki az érdekesebb cseppkövek formájának angol megfelelőjét mondogatta idegenvezetés gyanánt, de ezen a pár szón kívül semmit sem értett angolul, ha mondtunk neki valamit, nevetett. Gyorsan szaladt volna végig a barlangon, de nem nagyon hagytuk magunkat sürgetni. Vajon hányszor teszi meg ezt az utat naponta a néni? A vigyorgós néninek csodaszép karbidlámpája volt, ami úgy működik, hogy kalcium-karbidot és vízet összekevernek, ebből acetiléngáz fejlődik, amely fényes lánggal ég, mégpedig úgy, hogy az égés során újra víz keletkezik. Az acetiléngáz fejlődése mellett a kalcium-karbid és a víz érintkezése során égetett mész is keletkezik, amely a szükségszerűen ott lévő vízzel reakcióba lépve rögvest oltott mésszé alakul át.

Nam Lod barlang

A közeli Cave Lodge-ban szálltunk meg, ismét gyönyörű helyen, egy folyóparton álló bungalóban, de  nem sokáig élveztük, mert reggel ismét útra keltünk. Pai településen álltunk meg legközelebb, ahol indokolatlanul nagyon sok turista volt, ez egy látnivaló nélküli turistagettó, vendégházak, éttermek, ajándék és ruha árusok váltogatták egymást. Továbbhaladva letértünk a főútról és egy mellékúton motoroztunk, errefelé nem sok külföldi kanyarodhat, ugyanis ellentétben az országban eddig tapasztaltakkal, amerre jártunk a helyiek mind integetve köszöntöttek minket. Thaiföldön tényleg mindenhol vannak turisták, Balaton-part fílingje van az egész országnak, a lakosok már rég hozzászoktak az ide utazó tömegekhez.

Gyűjtögető életmód eredménye

Egy Chiang Mai előtti falu szállójában töltöttük az éjszakát, itt szokásunkkal ellentétben bekapcsoltuk a tévét, szombat este lévén a Csillag Születik helyi verziója ment, szinte értettem a zsűri értékelését.

Reggel felvettük a hátizsákjainkat, motorunk a kölcsönző előtt párszáz méterrel állt meg, pedig még lötyögött benne egy kevés üzemanyag. Mindenhol üres tankkal adják oda a motorokat és azzal is kell leadni, a teli tankos rendszernél nem lenne lehetőségük a felesleget lecsapolni és újraértékesíteni. Harcolunk az ilyenfajta lehúzások ellen, ahogy tudunk, most nem volt szerencsénk. Buszra szálltunk, három órát utaztunk egy Chiang Rai előtti településig, ahol a Wat Rong Khun, a buddhista fehér templom, egy művész alkotása látható. Már messziről látszik a tükörmozaikokkal kirakott vakítóan fehér épület, mikor a közelébe értünk, úgy tűnt, mintha Andersen Jégkirálynőjének kastélyánál járnánk. 

Wat Rong Khun

Nemcsak az épület fehér, mellette a kis tóban az aranyhalak is fehér színűek voltak. Közelebb érve tűnt fel, hogy az épület minden részlete maga a gonosz, de az igazi meglepetés a templomba belépve fogadott minket. Ahogy minden templomban, szemközt egy Buddha látható, de azzal szemben, az ajtó mellett olyat láttunk, mint még egy templomban sem. Ugyan bent tilos volt a fotózás, mégiscsak el kellett kattintanunk a gépet suttyomban. Az ikertornyokba csapódó gép köré mesefigurákat festettek a falra, Superman, Pókember, mintha a jó és a rossz háborúját ábrázolták volna. A legfurcsább viszont, hogy ez egy működő templom, buddhista szerzetesekkel, pedig inkább egy turistacsalogató látványosság benyomását kelti.

Chiang Rai-ban még egyszer buszra szálltunk Thaiföldön, a laoszi határ és a Mekong mellé, Chiang Khong-ba utaztunk. Útközben a "világ-végén" fekvő falvak határában óriási Buddha szobrokat láttunk a buszból, egymás mellett kettőt. Semmi nem elég, újabb és újabb, csillogóbb és aranyabb, nagyobb és mégnagyobb templomokra és szobrokra van szükség. A giccs nem létező fogalom.

További képek itt és itt.

2013.01.29-02.02 Bangkok

Este 7-re kisétáltunk Ranong buszpályaudvarára, ekörül indulnak az éjszakai buszok Bangkokba. Buszok, különböző árfekvéssel, attól függően, hogy milyen komfortfokozatot nyújtanak. Ezt általában az ülések számával jellemzik, pl. a VIP 32-es busz jobb mint a VIP 44-es, mert a VIP 32-esen 32 ülés van, ezáltal több a hely. Mivel a legdrágább jegy is olyan buszra szólt, amin nem ágyak, hanem dönthető ülések voltak, így mi a legolcsóbbat választottuk, mert Balázs ülve nem tud aludni, ha meg nem tud aludni, akkor meg minek fizessünk többet. Ugyan helyjegyünk volt, nem a saját székeinket foglaltuk el, hanem Balázs a hátsó hármas széket (arra gondolva, hogy ott majd el tud feküdni), én pedig az előtte lévő kettőt. A kalauz abba még beletörődött, hogy mások helyén ülünk, amíg valaki igényt nem tart a helyre, de hogy el is feküdtünk, azt nem tudta megemészteni. Központilag felkapcsolta a felettünk lévő lámpát, Balázs addig ment előre szólni neki, míg le nem kapcsolta. Nem értettük miért zavarja, hogy fekszünk, mikor majdnem üres volt a busz, még a sofőr is hátrajött szólni, hogy nem szabad feküdni a székeken, de csakazértis elfeküdtünk amint elindult. A szokásos vacsoraszünetre éjjel 1-kor álltunk meg, és ugyan két utas - én lettem a harmadik, miután felébredtem - kivételével mindenki aludt ismét díszkivilágításba borult a busz. Ilyen ostoba buszosokkal még az életben nem találkoztunk, ez egyáltalán nem jellemző az általában nagyon laza thaiokra. Ez a vacsoramegálló nem hozott nagy forgalmat az étteremnek, de gondolom a jutalékot megkapták. Itt Ázsiában szinte mindenütt úgy van, hogy az étterem fizet a buszosoknak, hogy náluk álljanak meg pisi és kajaszünetre.

Nincs két egyforma távolsági busz

Többször aludtunk keveset, így kialvatlanul érkeztünk meg reggel 6 körül Bangkok déli autóbuszpályaudvarára. Itt igazi latte-t ittunk, közben kiderítettük, hogy egy helyijáratos busszal simán be tudunk jutni a városközpontba, nem kell taxizni. A buszon zömmel női kalauzok szedik a pénzt, a távolabb ülők utasokon keresztül adják előre a pénzt, majd hátra a visszajárót. Ahogy az összes országban, ahol eddig jártunk, errefelé sem nemzeti sport a bliccelés. A busz a vasútállomásig vitt minket, gyorsan meg is vettük az alvós vonatjegyünk Chiang Mai-ba.  Egy nappal későbbre sikerült jegyet váltanunk, mint szerettük volna, a végigült éjszakát követő újabb kialvatlan nap helyett inkább plusz egy napot Bangkokban és az alvással töltött éjszakát választottuk. Innen metróval és magasvasúttal jutottunk a szállodánkba. Előre foglaltunk szállást ugyanott, ahol Ádámék, akik másnap értek Bangkokba. A Nasa Vegas Hotel egy hatalmas puccos szálloda, ami az üres helyeit olcsón értékesíti az interneten a hátizsákosoknak. Indulásunk óta itt láttam először kádat. :) Ami azt illeti zuhanytálcával sem találkoztunk, mindenhol lejt egy kicsit a fürdőszoba a lefolyó irányába. Ezzel a megoldással vajon akkor sem  ázik el az alsó szomszéd, ha kiönt a mosógép? Amihez még nem voltunk hozzászokva, hogy naponta cserélték az ágyneműt, ami teljesen felesleges és különben sem szeretem, ha a szobánkban járnak, míg mi a várost járjuk. Mi a 15. emeleten laktunk, a magasvasút a szálloda mellett jár a 6. emelet magasságában. Korán érkeztünk, így várnunk kellett a szobára, majd a délutánt alvással töltöttük, tettünk egy kisebb sétát a környéken, vacsoráztunk az utcai muszlim piacon, felfedeztük a közeli hajóállomást.

Másnap reggel  hajóval mentünk a városba, a csatornákon a hajók gyakran és gyorsan közlekednek, csak egy-egy pillanatra állnak meg, ekkor gyorsan ki és beugrálnak az utasok. Ehhez képest a metrón minden megálló előtt figyelmeztet a hangosbemondó a szerelvény és a peron közti résre, ami nem nagyobb, mint Budapesten. A napot a "kötelezők" megtekintésére szántuk, de azonnal egy ázsiai festménykiállításba botlottunk. Innen egy aranyszínű fröccsöntött Buddhákat áruló utcán keresztül értünk a "templomváros"-hoz, ahol a királyi család formális otthona mellett sok-sok csillogóan díszes templom, sztúpa, szobor, a Wat Phra Kaew templomban pedig a smaragd Buddha látható, amit mindig a király öltöztet át az évszaknak megfelelően. Az ünnepek, fesztiválok általában kényelmetlenséget okoznak nekünk, nagy a tömeg, nincs szabad szállás, de most az aznapi Buddha ünnep kapcsán ingyenes volt ide a belépés. A tömeg az nagy volt, de szerintem itt az elkerülhetetlen.

Templomváros

Egy jegeskávé után a folyóparti sikátorokban körülnéztünk az amulett piacon, a rengeteg amulett mellett láttuk, hogy a kis viskókban a helyi szegények a "falra" szerelt hatalmas LCD tévéket nézik. A technika gyorsabban fejlődik, mint az ázsiai szegények életkörülményei, a nepáli hegyi falvakban is láttunk érintőkijelzős telefonokat, míg vezetékes vízről csak álmodozhatnak. Nemcsak a csatornákon, a Chao Praya folyón is élénk a vízi tömegközlekedés, Budapestnek lenne mit ellesnie Bangkoktól. Persze itt könnyen megközelíthető a folyópart, nincs rakpartokkal elvágva a várostól. Pár megállót hajóval utaztunk a város kisebbik templomvárosához, ahol a sok-sok templom és ezer Buddha szobor közül a Wat Pho fekvő Buddha a leghíresebb. Lenyűgözőek a méretei, 46 m hosszú és 15 m magas.

Fekvő Buddha

Tettünk még egy sétát a kínai negyedben, ahol sötétedés után lehúzták a rolót, minden bezárt, így hazafelé indultunk. A helyiektől megtudtuk, hogy honnan és melyik busszal tudunk a magasvasúthoz jutni, a buszra majdnem egy órát vártunk. Kiderült, hogy a csúcsidőszakban a belvárosi dugóba ragad az összes busz, illetve, hogy azok a buszok, amiken nincs légkondi, ingyenesek. Hazaérve megittunk még egy-egy sört-"bort" (szénsavas gyümölcsös ízesítésű borokat palackoznak 2 decis üvegekbe) Ádámmal és Ákossal.

Reggel ismét a muszlim piacon reggeliztünk, külön-külön árusoknál tudtuk beszerezni a csirkemájat, a salátát és a kávét. A thaiok felelőtlenül pazarlóan bánnak a műanyaggal, minden legalább kétszer becsomagolnak, ha nem figyeltünk oda vásárláskor, akkor egy reggeli után is rengeteg szemetünk keletkezett. A boltban ha három terméket vásároltunk, akkor három zacskót kaptunk hozzá, az üdítőhöz jár a szívószál, a joghurthoz a kanál, ha kell, ha nem. Párszor Balázs megpróbálta elmagyarázni nekik, hogy miért nem kérjük a rengeteg zacskót, de nem hiszem, hogy értettek belőle valamit. Mi lehetett Thaiföldön a műanyag előtt?  

Megtaláltuk a fiúk által ajánlott túra-outletet, ahol Balázs elszakadt rövidnadrágját pótoltuk majd behajóztunk a városközpontba, a Pratunam piacon gyorsan fordultunk egyet, a gagyi piac nem volt különösebben érdekes. A Pantip IT Plázában  a netbook elromlott akksiját szerettük volna megjavítani és felmértük a  telefon és táblagép kínálatot, van ugye egy elhagyott telefonunk és egy törött ebook olvasónk.

IT Pláza

Az ötszintes plázában a szokásos éttermek mellett csak és kizárólag számítástechnikai üzletek vannak és tele van buddhista szerzetessel. Ezen nem is lepődtünk meg, ők ugyanis az utcán is nagy fényképezőgépekkel, táblagépekkel járnak. Végül az akksit nem sikerült megjavíttatnunk, Kindle nem létezik az országban, a telefonok és táblagépek közül meg csak a hamisítványok olcsók, így nem vettünk semmit.A szomszédos ruha plázában szintén öt szinten rengeteg zsúfolt kis butik kapott helyet, kb. akkora alapterület mint a westend 2x, 7 emelet, szintenként kb 200 bolt. Itt aztán lehetetlen lenne körülnézni, majd visszamenni egy termékért, az életbe nem találnánk vissza. Igazából a kinálat áttekintéséhez nem is lenne elég egy teljes nap.  Az átláthatóbb nyugati típusú plázákba is benéztünk, Balázsnak kerestünk szandált, a többször megvarratott, elkopott talpú helyett, hosszas keresgélés után megtaláltuk a megfelelőt. Egymást érik a csillogó üzletházak, észre sem vettük és már egy másik plázában voltunk.
Itt a Siam téren, a plázákat elválasztó út felett halad egy gyalogos felüljáró ""járda" és efelett a magasvasút két vonala. Az utcaszintről szinte nem is látni az eget,  nehezen szoktuk meg, hogy a felüljárókon érdemes gyalogolni, így nem kell a nagy kereszteződéseken átjutni.

A kép az első "emeleten" készült

Az utolsó előtti bangkoki reggelünkön összepakoltunk és beköltöztünk a túristagettóba, a Khao San Road-ra. Itt egymást érik a vendégházak, éttermek, az utcai étel- és ruhaárusok, a szintén az utcára kipakolt nyugágyak, ahol a legnépszerűbb szolgáltatást, a talpmasszázst végzik a helyi asszonyok. A bulik, a forgatag 

24 órán át pörögnek, talán csak a reggeli órákban van itt egy kis nyugalom. Miután beköltöztünk elsétáltunk az Ananda Samakhom trónteremhez, ahol a koronázási ékszereket lehetett volna megtekinteni, de oda érve úgy döntöttünk, hogy ez igazán nem érdekel minket, nem éri meg kivárni a sort és kifizetni a belépőt.

A király biztos szeret fényképezni

Thaiföld államformája alkotmányos monarchia, a király Bhumibol Adulyadej, azaz IX. Rama 1946 óta áll az ország élén, így ő ma a világon a leghosszabb ideje trónon lévő uralkodó. A király mindenhol ott van az országban, persze csak képen, nemcsak az utak mentén, útkereszteződésekben, hanem minden szálláson, étteremben, irodában, szerintem az otthonokban is ki van akasztva a képe. A thaiok szeretik és tisztelik a királyt, úgy gondolják, hogy míg a politikusok mindig hazudnak, a király igazat mond. Ugyan ez kötelességük is, aki a királyra rosszat mond az akár börtönbüntetés elé is nézhet.

Long Live The King!

A koronaékszerek megtekintése helyett egy taxiba pattantunk, a taxik Bangkokban mind színesek, a fenti képen látható zöld-sárga és kék mellett még rózsaszín és narancssárga színekben pompáznak. A riksák itt nem a tömegközlekedés részét képezik, inkább csak a turistáknak jár belőlük egy-kettő az utakon. A célunk ismét a Siam tér volt, de most nem plázázni indultunk, hanem a Bangkoki Művészeti és Kultúrális Központban néztük meg az aktuális modern kiállítást.

Bangkok Art & Culture Center

A képen látható pulcsi ne tévesszen meg senkit, őrült kánikula volt a városban, kivéve az épületeket, ahol a légkondit mindenhol a maximumra állítják, a tegnapi napból tanulva ma már készültem. Befelé menet öltöztem, kifelé vetkőztem.
Hazafelé sikerült megállapodnunk egy riksással egy elfogadható viteldíjban, így vele araszoltunk haza az esti dugóban. Útközben több mellettünk álló járműben utazó helyivel váltottam mosolyt, talán ekkor jutott eszembe, hogy Thaiföldet a mosoly országának hívják, pedig már egy hónapja az országban voltunk. Korábban írtam, hogy kedvesen segítőkészek a thaiok, de közben több olyan tapasztalatunk is volt, mikor a feltett kérdésre a válaszadás helyett inkább elsomfordáltak. Ilyenkor nem lehet tudni, hogy esélytelen a kérésünk vagy megoldható, esetleg várnunk kell rá, mielőtt befejezi azt amit éppen csinál.
Az utolsó bangkoki napunkon már úgy éreztük láttuk a várost, én szeretek pont egy nappal tovább maradni, mint szükséges, így nem marad hiányérzet. Délelőtt Balázs ismét megszabadult az újra megnőtt hajától, felkerestünk egy orvosi múzeumot, majd elhajóztunk a felhőkarcoló-negyedbe. Jártunk az egyik felhőkarcoló 64. emeletén, ahonnan sajnos kitekintenünk nem sikerült, ugyanis az ott működő puccos étteremmel nem voltunk kompatibilisek. Sebaj, majd egyszer máshol kinézünk egy felhőkarcolóból.

Felhókarcolók

A vonatunk este 10-es indulásáig volt még időnk, a Lumphini Parkban gyümölcsöt majszolva pihentünk rá a ránk váró 17 órás vonatútra. Ez a helyi Margitsziget - sokszor a helyi köztereket a magyar megfelelőjeként hívjuk - a bangkokiak ide járnak sportolni, futnak, edzőtermek helyett a parkban tartják az aerobic órákat. A vasútállomásra menet felvettük a szálláson hagyott hátizsákjainkat, vacsoráztunk, megtaláltuk a taxist, aki hajlandó volt a taxióra használatával odavinni minket - ez csak a turistagettó környékén probléma -  és felszálltunk a Chiang Mai-ba tartó éjszakai vonatra.

További képek itt.

Erre jártunk eddig

útvonal at EveryTrail

2013.01.27-28 Ranong és 3 óra Mianmar

Visszaérve a Jungle Hut's-ba felvettük a csomagjainkat, majd felszálltunk egy Ranong felé tartó buszra. Útközben a busz többször is megállt, fegyveresek ellenőrizték az utasokat, egy srácot le is szállítottak, de az okáról számunkra semmi sem derült ki. Egy átszállás után sötétedés után értünk Ranongba, miután elfoglaltuk a szállásunkat, az éjszakai piacon vacsoráztunk májnyalókát. A májat, egyéb belsőségeket, húsokat egy pálcára tűzve sütik az utcán. 

Piac

A thai ingyenes vízum 30 napig érvényes, ez után van lehetőség az ingyenes 2 hetes hosszabbításra, csak el kell hagyni hozzá az országot. A mi vízumunk 28-án járt le, emiatt utaztunk Ranongba egy látnivaló nélküli kisvárosba, a mianmari nyitott határ mellé. Reggel ismét a piacon reggeliztünk, egy songtojjal jutottunk a kikötőbe, ott megkaptuk a kilépő pecsétjeinket, majd egy motoros csónakkal áthajóztunk Mianmarba. 

Útlevél a kézben

Ide az összes turista thai vízumot hosszabbítani jön, hiszen csak egy 5 km-es sávra érvényes az itt kapott mianmari vízum. Kihasználva a thai vízum szabályokat ügyesen bezsebelnek 10 usd-t mindenkitől. Mianmar amúgy külföldiként csak légi úton közelíthető meg, költséghatékonyan Bangkokból. Ha szárazföldön beléphettünk volna az országba, akkor Bangladesből erre folytattuk volna az utunkat, így viszont úgy döntöttünk, hogy a plusz két repjegy és a sok macera miatt nem erőltetjük Mianmart.

Sztúpa Burmában

A kb. félórás hajóutat pár check-point szakította meg, ekkor a csónakos begyűjtötte az útleveleket, majd kiszállt velük intézkedni. Fura érzés minden alkalommal, amikor egy ismeretlen eltűnik a talán egyetlen pótolhatatlan értékünkkel. Kikötés után, ha már itt jártunk, kicsit elidőztünk a faluban, Kawthoung-ban. Felmentünk az egy dombra épített sztúpához, kávéztunk, vásároltunk olcsó kozmetikumokat, lecseréltem a napszemüvegem. Az első napszemüvegemnek az indulás után egy héttel lába kelt, a Nepálban vásárolt pedig eltörött. Ekkor még nem tudtam, de közben kiderült, hogy a másik fő fogyóeszköz a szalmakalap. Mindig a kalaptartón marad a buszon. 

A harmadik napszemüveg és az első szalmakalap, amit Balázs talált a tengerben kajakozás közben

Kora délután visszahajóztunk Ranongba, délután a szállásunk recepcióján időztünk, majd este felszálltunk egy Bangkokba tartó buszra.

2013.01.22-27 Khao Sok Nemzeti Park

Gumifa

Kényelmesen keltünk, megreggeliztünk, majd felvett minket egy kisbusz a szállásunk előtt. A szállásunkon vettük a jegyet és házhoz jöttek értünk, megvan az előnye is, ha sok a turista valahol. Pár km után aztán kiderült, ez a busz csak a turistaelosztóig vitt minket, ahonnan csak egy órás várakozás után indultunk tovább a Khao Sok Nemzeti Parkba. Jutalékért cserébe most is megállt a sofőr egy útmenti pont e célból működő étteremnél - itt kapni a legrosszabb ár-érték anyagú táplálékot -, majd kora délután érkeztünk meg és foglaltuk el a bungalónkat a Jungle Huts nevű szálláson. Ez nem is egy település, hanem csak a nemzeti parkhoz tartozó szállások és az ezeket kiszolgáló éttermek, üzletek egy zsákutcában, kaucsuk erdőkkel tarkítva. A kaucsukfák törzsét átlósan bevágják és egy kis tálkába gyűjtik a ragacsos latextartalmú tejnedvet. Még Ko Phanganon, lehetséges úticélokat keresve látta Balázs, hogy a tengerikajak.hu-s csapat ekkor épp erre jár, Ádámot, az egyik túravezetőt ismertük és mivel emailben nem sikerült kapcsolatba lépnünk, a keresésükre indultunk. Tudtuk, hogy aznap a nemzeti parkban kirándulnak, és hogy van a szállásukon medence. Egy medencés szálláson érdeklődtünk utánuk, de a recepción nem tudtak róluk, a regisztrációs könyvben sem szerepeltek. Elsétáltunk a nemzeti park bejáratához, ahol a regisztrációkönyvben megtaláltuk őket és a szállás nevét, pont azt, ahol kérdezősködtünk. Szerencsénk volt, mert oda nem valószínű, hogy visszamentünk volna, sőt. Így már könnyen megtaláltuk őket, volt meglepetés, szerettünk volna csatlakozni hozzájuk pár napra, így az esti sörözés közben abban maradtuk, hogy megpróbálnak nekünk egy kajakot szerezni és ha sikerül utánuk megyünk. Ádámék másnap reggel indultak a tóra evezni, mi pedig túrára indultunk a nemzeti parkba. 

Bambuszerdő

Megvettük a belépőt (200 batka, 1.400 Ft), beírtuk az adatainkat abba a bizonyos regisztrációs könyvbe és egy 7km-es ösvényen először egy bambuszerdőben sétáltunk egy földúton, majd a folyó mentén egy trópusi ösvényen, amiről sok-sok leágazás vezetett a vízesésekhez. Közben majmok ugráltak a fákon, másfélék, mint amiket Indiában és Nepálban láttunk, ezek szürkék és nagyobb testűek voltak. Fülledt meleg volt, ez a környék Thaiföld legcsapadékosabb területe. Szerencsére itt viszonylag kevés a turista, a vízesésnél, ahol megálltunk visszafelé csak egy német párral találkoztunk. A visszafelé úton utunk során először kapott el minket az eső, de itt még az eső is meleg, így kicsit sem bántuk, hogy az esőkabátok nem voltak velünk. Este már épp azon tanakodtunk, hogy melyik szervezett túrát válasszuk, mikor jött az üzenet, van kajak, mehetünk. Reggel 6-ra kettéválogattuk a cuccunk, a felét a Jungle Hutsban hagytuk, a másikkal pedig egy kisbuszra szálltunk, 60 km-t utaztunk, két stoppal értünk a kikötőbe, ahonnan egy longtail boat-tal tudtuk megközelíteni azt a helyet, ahol Ádámék az éjszakát töltötték. 

Cheaw Lan tó

Korán reggel nem tudtunk utastársakat találni a csónakba, így ki kellett fizetnünk a teljes árat, 1500 batkát, viszont időben odaértünk, a tervezett 10 órás indulásra már be is pakoltunk a kajakunkba. Épphogycsak elindultunk, egy gibbon ugrált elő az erdőből a partra,  nagyon helyes volt a mozgása és ahogy elvette a lányoktól a neki kínált kekszet. A víztől félt, így amint megszerezte a kekszet, mindig azonnal visszaugrott a partra.  

Gibbon

A Cheaw Lan nevű, 160 km²-es tó nem természetes, felduzzasztották a vizet, de ez semmit sem von le a szépségéből, csak a megfulladt fák utalnak arra, hogy itt beavatkoztak a természetbe. Először hatalmas sziklák közt eveztünk, majd kizöldült a táj, hihetetlennek tűnt, hogy néhol akár 100 méter mély a víz, ami alatt több (volt) falu is fekszik. Kora délután foglaltuk el a szállásunk egy bambuszbázison, a tó partján pár helyen úszó bungalókban lehet megszállni. 

Szállás

Ebéd után felkerestünk egy közeli barlangot, a benne folyó patakban sétálva, olykor benne úszva néztük meg azt. Másnap reggel eveztünk tovább, tikkasztó hőség volt, lassabban haladtunk a többieknél a Bágyadt Delfinnel, ezt a nevet kapta közben a műanyag kajakunk. A Bágyadt Delfinnel lehetetlen egyenesen haladni, és egy hatalmas hullámot tol maga előtt, ugyanis tervezői nem ügyeltek az áramvonalasságra. Emiatt sokkal jobban kellett húzni az evezővel, mint a többieknek, ennek nagyon örültünk, mert így jelentősen többet erősödött a karunk mint a társainknak. Ugyan egy darabig a tegnap megtett úton haladtunk, de a másik irányban egy másik, szintén gyönyörű panoráma tárult a szemünk elé,  hullámzó hegyvonulatok magasodtak a tó partján a távolban. 

Csapat

Az ebéd utáni pihenő alatt leszakadt az ég, de csak fél órát esett, igy az esti evezést szerencsére nem mosta el.  Naplemente előtt indultunk egy kisebb körre, ekkor kipróbálhattuk a szétszerelhető túrakajakokat, amik természetesen könnyen suhantak a vízen ellentétben a bágyadt delfinnel. Sötétedéskor értünk egy dzsungellel körbevett öbölbe, hallottuk, ahogy az éjjeli állatok elkezdtek élénkülni, majmok, madarak hangja hallatszott. Harmadik nap visszaeveztünk arra a szállásra, ahonnan két napja indultunk, este búcsúzásként a vízről néztük meg a naplementét. 

Reggel elbúcsúztunk a többiektől - köszönjünk szépen még egyszer a lehetőséget a csatlakozásra, csodaszép napokat töltöttünk együtt -, ők eveztek tovább, mi pedig egy motoros csónakkal visszatértünk a kikötőbe. Szerencsénk volt,  a thai család, akikkel együtt utaztunk a csónakkal  - mivel ők már kifizették a hajót, így most 200 batkánkba került az út - szintén a Khao Sok Nemzeti Parkba tartott és a pickupjuk platóján minket is elvittek.

Ha egy igazán jól szervezett, profi vizitúrára vágytok, akkor keresétek Ádámot és Ákost a www.tengerikajak.hu-n! És köszi a vacsorát! Ákos meg egy igazán intelligens ember, még kínaiul is tud, roppant szimpatikus. Ádám is szimpatikus, csak most nem volt nála a gitárja.

2013.01.20-21 Krabi

Reggel 6-kor arra ébredtünk, hogy kikötött a hajónk Suratthani-ban. Visszautasítva a songtojosokat - a songtoj egy teherautó, aminek a platójára padok vannak szerelve, és kényelmesen kb. 10, kényelmetlenül kb. 20 utas utazhat egyidejűleg rajtuk - gyalog indultunk a sötétben az 1 km-re lévő buszpályaudvarra, de mielőtt odaértünk volna egy az út szélén álló buszról kiderült, hogy fél óra múlva indul Krabiba. Felpakoltuk a hátizsákjainkat és a szemközti éjjelnappaliban vettünk kávét és banánt. Nemcsak jegeskávét, hanem nescafet, sőt akár zacskós levest is főzhet magának a vásárló a boltokban. A jeget ivóvízből készítik, ráadásul kibírni se nagyon lehet nélküle a melegben, így aztán isszuk és még nem volt rossz tapasztalatunk. A thaiok jellemzően nem használnak kávéfőzőt, az éttermekben is nescafet szolgálnak fel.

Három óra buszozás után szálltunk le Krabi autóbuszpályaudvarán, ahonnan egy songtojjal jutottunk be a belvárosba. Hamar találtunk olcsó szállást végre gyors internettel, majd egy kisebb séta alatt a hőségben - melegebb van, mint a szigeteken - megebédeltünk és bejártuk az utazási irodákat, mert másnap egy kajaktúrára szerettünk volna benevezni. A Phangngai öböl vizéből elszórtan vagy 40 fantasztikus formájú mészkőszirt és -sziget emelkedik ki, némelyikük meredek fala a 275 méteres magasságot is eléri. A túrát végül a szállásunkon foglaltuk le, délután egy ott dolgozó lány egy telefon után 1.600 batka helyett 1.200-at  ajánlott a túrára, ezt este csak bemondtuk a főnöknek, aki ellenőrzés nélkül eladta nekünk a túrát az olcsóbb áron. Hogy a különbözet kinél csapódik le? A jegyünkön mindenesetre 3.200 batka szerepelt, de az valószínű, hogy mindenkinek az eredeti árat írják rá, nehogy az utasok közt másnap ebből feszültség keletkezzen. A délutánt és az estét az internet mellett töltöttük, csak a közeli éjszakai piacra ugrottunk le vacsorázni. Lezártak pár utcát és kezdődhetett a kirakodóvásár, kacatokat, ruhákat, ételeket árultak minden mennyiségben.

Reggel 8-kor felvett minket egy songtoj a szállásunkon, kis városnézésként felvettünk még pár utast és a közeli Ao Nang falu tengerpartján külön csoportokba osztották célpontok szerint az utasokat. Itt csónakba, ún. longtail boat-ba szálltunk.  A hosszú csónakokra hatalmas "rakétavető" motorokat szereltek egy hosszú rúddal a végén a propellerrel. 

Kb. huszan ültünk a csónakban, a külföldiek olyan unottak voltak, mintha kötelező lett volna nekik itt lenni, a thai turisták viszont érdekesek voltak. A nők műanyag széldzsekivel védekeztek a nap ellen, kétpercenként kenték hófehérre az 50 faktoros fehérítős naptejekkel magukat. Kozmetikum vásárlásakor nagyon kell  figyelni errefelé, a termékek többsége ugyanis fehérítős, még véletlenül fehérebb leszek, mint voltam, ha ez lehetséges. :) Az is hamar kiderült, hogy a thaiok többsége nem tud úszni. Nemcsak a hajóba nem szállnak be mentőmellény nélkül, a vízbe se mennek nélküle. 

Mielőtt elértük volna a vörös sziklát lerobbant a csónakunk, egy másik elhúzott minket odáig, majd amíg mi ott snorkeleztünk, kicserélték azt egy működőre. Az utat gyönyörű sziklák közt hajózva folytattuk, majd kikötöttünk egy kis sziget fehérhomokos partján, ahol fürödtünk, snorkeleztünk és ebédeltünk. Kár, hogy sok csónaknyi csoportot hoztak egyszerre ide, de azért így is tudtuk élvezni a gyönyörű környezetet.

Ebéd után a következő állomás egy másik kis sziget lagúnája volt, mangrove erdővel körbevéve, rengeteg tengeri csillaggal. Kikötöttünk a szigeten és kajakozni indultunk, a négy kajakból végül csak mi eveztük körbe a kis szigetet, a kajakozást ezeken a túrákon nem veszik komolyan, a többiek megelégedtek azzal, hogy kieveztek a kis öbölből és vissza.

Reggel ugyan még úgy gondoltuk, hogy a másnapot egy közeli faluban töltjük, de inkább visszatértünk Krabiba és megvettük másnapra a buszjegyünket a Khao Sok Nemzeti Parkba.

2013.01.11-19 Ko Phangan

Ko Phangant két órás hajóúttal értük el, ahol egyenesen, elkerülendő az egész napos szálláskeresést az előre lefoglalt szállásunkra mentünk, Baan Tai falu Pink's Bungalow-jának kis szobájába, ahol három napot töltöttünk. Épphogy megérkeztünk, a taxisok megerősítették bennünk azt amit már eddig is tudtunk: hogy mocskos szemét rablógyilkos az összes taxis. 7km-re 10 embert FEJENKÉNT 100 batkáért visznek el. Meg van beszélve az ár, senki nem visz el olcsóbban, más lehetőség meg ugye nincs, maximum lesétálod a távot a 35 fokos déli melegben a tűző napon nagy hátizsákkal. A Pink elég jó kis hely, de a bungalót drágán méri a néni, a szobához meg nem jár fürdőszoba, le kell járni az udvarra, az meg nem annyira kényelmes. Egyébként a strandon található az egész kóceráj, mint ahogy itt a helyek legalább 80%-a. A tulajdonos néni egy kicsit meg volt kattanva, vagy valamilyen kábítószer hatása alatt állhatott, mert igen erőteljes hangulatingadozásai voltak, és mintha összejött volna az egyik sráccal, aki szintén ott szállt meg. Ez a srác is elég furcsa volt (akivel a néni összejött), mert kiderült, hogy egy másik szálláson lakik, és eljött  bulizni a szomszédba, elfáradt, nem volt kedve hazamenni, és kivett a néninél a Pinkben is egy szobát. Ezután egész nap agonizált az étteremben, és viccelődtek a tulajdonos nénivel. Aztán mégegyet ott aludt, és a néni visszavitte motorral a másik szállására. Tehát cirka 3 napig nem ment haza.

A Pinkben folytattuk a Ko Tao-n megkezdett nyaralást, volt olyan nap, amikor még a szállásról se dugtuk ki az orrunkat, egész nap filmeket néztünk, meg ettük a néni gyümölcsös zabkásáját. Még nem fordult elő velünk mióta elindultunk nyaralni, hogy egyáltalán sehova se menjünk (szomszéd kisbolt nem számít). Aztán győzött a józan ész, motort béreltünk, és felderítettük a terepet. Haad Rin-ben szuperakciós szállást találtunk 200 batkáért, egy  kényelmes  bungalót egy gyönyörű legyezőpálmával szemben. Robogóval költöztünk, ketten két nagy és egy kis hátizsákkal, ha a helyiek egy kétajtós szerkrényt is elvisznek a motorral, nekünk is sikerülnie kell alapon. Egy nagy táska Balázs lábánál, a másik kettő a hátamon, még a dombokon is felment a moci.
Ko Phangan, a party-sziget ritmusát a hold járása határozza meg, a Full Moon Party-k sokszor 30-40 ezer látogatót vonzanak a szigetre. Nem csak teliholdkor rendeznek itt nagyobb bulikat, hanem félholdkor, előtte és utána pár nappal, amikor nincs hold (van erre magyar szó?), tehát kb. háromnaponta, de a tengerparti kocsmákban minden este adott a lehetőség a szórakozásra.  Mi a félholdig növő hold előtt töltöttünk itt egy hetet, nyaraltunk tovább, ahogy Ko Tao-n tettük. Ismét robogót béreltünk, a szigeteken szinte mindenki motorral jár, akár három nyolcévesforma gyerek is felül egy robogóra. Itt az is természetesnek látszik, hogy a karonülő csecsemőket is a kétkerekűeken szállítják. Akinek mégis autója van, az pedig szinte kivétel nélkül hatalmas pickup. Sok a maszek töltőállomás, az út mentén üvegekben árulják az üzemanyagot.

Fullmoon beach

Bejártuk a 168 km² területű szigetet, ami ugyanolyan szép, mint Tao, csak sokkal tágasabb. Strandoltunk a finom fehérhomokos öblökben, kirándultunk a sziget legmagasabb pontjához, a 630 méter magas Khao Ra kilátóponthoz, felkerestük a vízeséseket.

Elnéztünk az egy vízesésnél megrendezett techno buliba, korán érkeztünk, 10 óráig ingyenes volt a belépés, majd hamar leléptünk, még mielőtt a többség megérkezett volna, mert kifejezetten unalmasnak találtuk a zenét. :) A bulikban nincs hosszú sor a pultnál, ugyanis kis vödrökben, "bucket"-ben szolgálják fel az italokat, félig töltik jéggel, erre töltik rá az italokat. Nem melegszik fel, sokáig tart. :) Az UV reagens  testfestés nagyon menő, mint ahogy a neonszínű, UV fényben világító trikók is. Látszólag a bulizásról szól itt minden, de erre napközben csak az útmenti plakátok utalnak, mindenki szép nyugisan nyaralgat. Persze, teliholdkor ez biztosan másképp van.
Utolsó este azért megtaláltuk a számításunkat a pálmaerdőben tartott félholdbuliban, előtte Balázs kifestette az egyik karom és a lábam UV festékkel, sajnos erről kép nem készült, pedig nagyon jól festettem. :) Ahogy a flyeren is látszik, tökéletes progi szólt, mígnem hajnali 6-kor jött dj Note és a káoszfullonnal hazakergetett minket.

Halfmoon Party - a képet a netről vadásztam

Átaludtuk a napot majd este 9-kor felszálltunk egy lassú éjszakai hajóra, amivel elhagytuk a szigetet. A hajón egy nagy helységben két oldalt vagy száz matrac volt leterítve párnákkal, de szerencsére nem százan utaztunk és az erős hullámzás ellenére is kényelmesen aludtunk reggel 5-ig, mikor kikötött a hajó Suratthani-ban. Igazán praktikus dolog utazás közben aludni. :)

Ugyan a fő "attrakciót", a teliholdbulit nem láttuk, ezt nem bántuk,  nem vágytunk a hatalmas tömegre és két hét klasszikus nyaralás is elég volt, megyünk tovább, annyi jó hely van még! 

2013.01.03-10 Ko Tao

Harmadikán délben vonatra szálltunk Pattayaban, majd Bangkokban ismét átszálltunk, most egy délre tartó éjszakai vonatra. Sajnos fekvő jegyet már nem kaptunk, de bevállaltuk, hogy ülve vészeljük át az éjszakát. Aludni nem igazán sikerült, hajnali 5-kor szálltunk le Chumpon városkában, ahol a vasútállomáson meg lehet venni a jegyet a szigetekre tartó hajókra, és a vasútállomás és a kikötő közti transzfer is benne van az árban. Rengeteg Thaiföldön a turista, nem is véletlen, gyönyörű ország, ahol nagyon ügyesen terelgetik, szolgálják ki az ide utazókat. Szerencsére semmit sem tukmálnak, viszont ha már kapcsolatba kerül velük az ember, akkor kedvesen segítőkészek. 7 órakor indult a hajónk Ko Tao szigetére, a háromórás úton többször leesett a fejem, alig bírtam ébren maradni. Már a hajóról látszott, hogy milyen gyönyörű helyre kerültünk, a dimbes-dombos szigetet pálmafák és hatalmas kövek szegélyezik, a növényzet burjánzik.

Megérkezés után robogót béreltünk és a kölcsönzőben hagyva a hátizsákjainkat szálláskeresőbe indultunk.  Nem volt egyszerű feladat, a szilveszteri bulik után rengetegen jöttek át Ko Phanganról, elfoglalva az összes olcsóbb szobát. Késő délutánra sikerült találnunk egy megfelelőt, de elhatároztuk, hogy másnap átköltözünk a közeli Bhora Bhora Resort bungalójába, ahol a recepcióslány azután ajánlotta nekünk a konkurenciát, hogy már rámondtuk az igent az 1.000 batkás (1 baht = 7 Ft) szobára úgy, hogy másnap átköltözünk a 400 batkás bungalóba. Reggel otthagytuk a kilátás nélküli jólfelszerelt, modern szobánkat és ugyan a bungalót a kicsekkolási idő előtt nem tudtuk megnézni, mégis a költözés mellett döntöttünk. Később beigazolódott a megérzésünk, a dombon egy "erdőben" álló egyszerű bungaló terasszal, kis rálátással a tengerrel pontosan az volt, amit szerettünk volna. 

Ko Tao kis sziget, 21 km², szélessége kb.2, hossza 8 km. Három falu, és körben a parton sok-sok resort szolgálja ki az ide érkezőket (A tájok mindent resortnak hívnak, ahol meg lehet aludni, és nincs bent a városban, vagy ha bent van a városban és van egy kis kert, már az is resort). A sziget búvárközpont, rengeteg a búvárbázis,  olcsón lehet itt búvárigazolványhoz jutni. Balázs búvár, eljátszottunk a gondolattal, hogy én is megtanulok búvárkodni, de az első napokban a még mindig sebes térdem miatt későbbre halasztottuk a döntést. Végül ebből nem lett semmi, sőt Balázs sem búvárkodott, mert az 5 méteres látótávolsággal nem volt megelégedve, maradtunk a snorkelezésnél (Búvármaszk + pipa). 

A sebem lassan gyógyult, egyszer rá is kaptak a halak, kapálózva menekültem ki a vízből, de ma már azt hiszem jót tett a támadás a sebnek, mégsem tartanám oda a halaknak. A cápa és a pedikűrhalon kívül vannak még emberevő halak! Utunk során először teltek el semmittevéssel napok, játszottunk, filmeket néztük. Közben ismét robogót béreltünk, bejártuk az egész szigetet, kajakoztunk, minigolfoztunk. Végigkóstoltam a sziget majd összes pad thai-át (sült rizstészta tojással, zöldségekkel, sok-sok csírával, tenger gyümölcseivel és mogyoróval), jó dolga van errefelé a lisztérzékenyeknek. 

Az érkezéskor tapasztalt tömeggel később nem találkoztunk, eloszlanak a nyaralók a szigeten, akármelyik öblöt kerestük fel, sehol sem voltak tíznél többen. Az időjárás itt egész évben tökéletes, a nappal 28, éjszaka 27 foknál időnként enyhe széllel kellemesebbet nem nagyon tudok elképzelni. A pulcsik csak azért kerültek elő a hátizsákokból, mert az elmúlt két hónap alatt ráragadt sok-sok por miatt már az érintésüktől is azonnal zuhanyra vágytunk, a szemetes és a wc öblítő vödörben kimostam őket és a száradás miatt sem kellett aggódni végre. Egy hét után úgy éreztük ideje továbbállnunk és a szomszédos Ko Phangan szigeten nyaralunk tovább.

2012.12.30-2013.01.02 Pattaya

Három óra repülés után másfél órás időeltolódással délután 5 körül szállt le a gépünk Bangkokban, gyors ebéd után kilépve a reptérről megcsapott minket végre az igazi párás meleg levegő. Taxival könnyedén eljutottunk a buszpályaudvarra, végre nem kellett alkudozni a taxissal, mivel taxiórát használnak. A thaiok használják a sávokat, senki sem dudál. A buszunk negyed óra múlva indult Pattaya-ba. Mindketten úgy éreztük, hogy most, pláne szilveszterkor nem vágyunk egy Bangkok méretű városra, majd később visszajövünk. Bangkok többszintű város, a buszunk kilómétereken keresztül a város felett haladt egy felüljárón, majd este 11-kor értünk a lefoglalt szállásunkra. Az oroszok által üzemeltetett szállodában viszont azt mondták, hogy bocs, nincs szabad szobánk, otthagyhatjuk a hátizsákjainkat, míg keresünk másikat. Igazán jófejek voltak, ahogy széttárták a karjukat. Este 11 után, december 30-án képtelenség szabad szobát találni, nem véletlenül foglaltunk. Én húztam fel magam jobban, de nem volt idő bosszankodni, valahol csak aludnunk kellett. Természetesen már a legtöbb helyen nem volt nyitva a recepció, ahol mégis, ott sem volt szabad szoba. Egy angol tulaj viszont felajánlotta az előtérben lévő kanapéját és nyugágyát és ugyan eljátszottunk a gondolattal, hogy csakazértis az oroszok kanapéján alszunk, mégis a nyugodtabb megoldást választottuk. Reggel szerencsénk volt, egy közeli vendégházban a kedves tulajdonosnő, akinek szintén nem volt szabad szobája, felajánlotta, hogy a masszázszobát átalakítja nekünk, amit mi örömmel elfogadtunk. Beköltöztünk, végre mehettünk a tengerpartra! Pattaya külvárosában, Jomtienben volt a bázisunk, a tengerpart egy vékony sáv, mellette halad az út. Béreltünk egy napernyőt és kókuszlét iszogatva pihentük ki az előző nap fáradalmait. 

Városi strand

Szilveszter este mielőtt besétáltunk Pattaya belvárosába, a szintén kedves recepciós hölgytől megtanultunk pár alapszót. Szuadipimájkáp! Valahogy így ejtik, hogy BUÉK. Angolul csak a szavak elejét ejtik, így hangzik a Happy New Year egy thai szájából: henyújí! Sok thai piknikkosarakkal települt ki a tengerpartra, lámpásokat eregettek, diszkóautóvá alakított pickup-okból bömbölt a zene és villogtak a fények. A  robogókra oldalkocsikat eszkábálnak, amire bármit ráköltöztetnek, így rengeteg a mozgó konyha, bazár, piac. Száz méterenként érik egymást az éjjel-nappal nyitvatartó SevenEleven üzletlánc boltjai, ahol egy nagy papírpohárba finom jegeskávét csapolhat magának az ember. Épp éjfél előtt értünk a belvárosba, ahol nagy szerencsével kikerülve a tömegből a nyugodt kikötő partjáról egy az apály miatt partra került csónakon ücsörögve néztük végig a tűzijátékot, ami csak nem akart véget érni. 

BUÉK és "hóember" az örök nyárban

Thaiföldön a himnuszt éjjel 1-kor játszák, ekkor minden helyi megállt, csak a figyelmetlen külföldiek mozogtak. Pattaya olyan az oroszoknak, mint Sarti Görögországban a magyaroknak, csak nagyban. Minden turista orosz, orosz feliratok láthatók mindenfelé. A sétálóutcában, bulik és utcabálok érték egymást, a legtöbb férfi turista thai lányokkal az oldalukon feszített. Pattaya a piroslámpás negyedéről is nevezetes, elég szánalmas látvány, hogy minden pocakos orosznak jut egy-egy thai bombázó. 

Sétálóutca

Hogy a gyerekes családok és mi mit kerestünk itt, azt azóta sem értjük, ha Thaiföldön jártok semmiképp se menjetek Pattaya-ba! Az elsejét az Angel Guesthouse kellemes tornácán töltöttük a gyors internet mellett és úgy döntöttünk, ha már itt vagyunk mégsem rohanunk tovább, maradunk még egy napot, közben szabadult fel rendes szoba is, felköltöztünk az emeletre. Még a tengerpartra sem mentünk le, de nem is lett volna jó a tengerbe mennem, szilveszter este ugyanis beakadt a lábam két útpadka közt egy kiálló drótba és hasraestem. Egyszerű kis horzsolás - lenne otthon - de ezen a párás éghajlaton nehezen gyógyulnak a sebek. Másnap biciklit béreltünk és azzal tekertünk be a belvárosba, megvettük a vonatjegyünket és egész nap a városban csavarogtunk.