Este 7-re kisétáltunk Ranong buszpályaudvarára, ekörül indulnak az éjszakai buszok Bangkokba. Buszok, különböző árfekvéssel, attól függően, hogy milyen komfortfokozatot nyújtanak. Ezt általában az ülések számával jellemzik, pl. a VIP 32-es busz jobb mint a VIP 44-es, mert a VIP 32-esen 32 ülés van, ezáltal több a hely. Mivel a legdrágább jegy is olyan buszra szólt, amin nem ágyak, hanem dönthető ülések voltak, így mi a legolcsóbbat választottuk, mert Balázs ülve nem tud aludni, ha meg nem tud aludni, akkor meg minek fizessünk többet. Ugyan helyjegyünk volt, nem a saját székeinket foglaltuk el, hanem Balázs a hátsó hármas széket (arra gondolva, hogy ott majd el tud feküdni), én pedig az előtte lévő kettőt. A kalauz abba még beletörődött, hogy mások helyén ülünk, amíg valaki igényt nem tart a helyre, de hogy el is feküdtünk, azt nem tudta megemészteni. Központilag felkapcsolta a felettünk lévő lámpát, Balázs addig ment előre szólni neki, míg le nem kapcsolta. Nem értettük miért zavarja, hogy fekszünk, mikor majdnem üres volt a busz, még a sofőr is hátrajött szólni, hogy nem szabad feküdni a székeken, de csakazértis elfeküdtünk amint elindult. A szokásos vacsoraszünetre éjjel 1-kor álltunk meg, és ugyan két utas - én lettem a harmadik, miután felébredtem - kivételével mindenki aludt ismét díszkivilágításba borult a busz. Ilyen ostoba buszosokkal még az életben nem találkoztunk, ez egyáltalán nem jellemző az általában nagyon laza thaiokra. Ez a vacsoramegálló nem hozott nagy forgalmat az étteremnek, de gondolom a jutalékot megkapták. Itt Ázsiában szinte mindenütt úgy van, hogy az étterem fizet a buszosoknak, hogy náluk álljanak meg pisi és kajaszünetre.
 |
| Nincs két egyforma távolsági busz |
Többször aludtunk keveset, így kialvatlanul érkeztünk meg reggel 6 körül Bangkok déli autóbuszpályaudvarára. Itt igazi latte-t ittunk, közben kiderítettük, hogy egy helyijáratos busszal simán be tudunk jutni a városközpontba, nem kell taxizni. A buszon zömmel női kalauzok szedik a pénzt, a távolabb ülők utasokon keresztül adják előre a pénzt, majd hátra a visszajárót. Ahogy az összes országban, ahol eddig jártunk, errefelé sem nemzeti sport a bliccelés. A busz a vasútállomásig vitt minket, gyorsan meg is vettük az alvós vonatjegyünk Chiang Mai-ba. Egy nappal későbbre sikerült jegyet váltanunk, mint szerettük volna, a végigült éjszakát követő újabb kialvatlan nap helyett inkább plusz egy napot Bangkokban és az alvással töltött éjszakát választottuk. Innen metróval és magasvasúttal jutottunk a szállodánkba. Előre foglaltunk szállást ugyanott, ahol Ádámék, akik másnap értek Bangkokba. A Nasa Vegas Hotel egy hatalmas puccos szálloda, ami az üres helyeit olcsón értékesíti az interneten a hátizsákosoknak. Indulásunk óta itt láttam először kádat. :) Ami azt illeti zuhanytálcával sem találkoztunk, mindenhol lejt egy kicsit a fürdőszoba a lefolyó irányába. Ezzel a megoldással vajon akkor sem ázik el az alsó szomszéd, ha kiönt a mosógép? Amihez még nem voltunk hozzászokva, hogy naponta cserélték az ágyneműt, ami teljesen felesleges és különben sem szeretem, ha a szobánkban járnak, míg mi a várost járjuk. Mi a 15. emeleten laktunk, a magasvasút a szálloda mellett jár a 6. emelet magasságában. Korán érkeztünk, így várnunk kellett a szobára, majd a délutánt alvással töltöttük, tettünk egy kisebb sétát a környéken, vacsoráztunk az utcai muszlim piacon, felfedeztük a közeli hajóállomást.
Másnap reggel hajóval mentünk a városba, a csatornákon a hajók gyakran és gyorsan közlekednek, csak egy-egy pillanatra állnak meg, ekkor gyorsan ki és beugrálnak az utasok. Ehhez képest a metrón minden megálló előtt figyelmeztet a hangosbemondó a szerelvény és a peron közti résre, ami nem nagyobb, mint Budapesten. A napot a "kötelezők" megtekintésére szántuk, de azonnal egy ázsiai festménykiállításba botlottunk. Innen egy aranyszínű fröccsöntött Buddhákat áruló utcán keresztül értünk a "templomváros"-hoz, ahol a királyi család formális otthona mellett sok-sok csillogóan díszes templom, sztúpa, szobor, a Wat Phra Kaew templomban pedig a smaragd Buddha látható, amit mindig a király öltöztet át az évszaknak megfelelően. Az ünnepek, fesztiválok általában kényelmetlenséget okoznak nekünk, nagy a tömeg, nincs szabad szállás, de most az aznapi Buddha ünnep kapcsán ingyenes volt ide a belépés. A tömeg az nagy volt, de szerintem itt az elkerülhetetlen.
 |
| Templomváros |
Egy jegeskávé után a folyóparti sikátorokban körülnéztünk az amulett piacon, a rengeteg amulett mellett láttuk, hogy a kis viskókban a helyi szegények a "falra" szerelt hatalmas LCD tévéket nézik. A technika gyorsabban fejlődik, mint az ázsiai szegények életkörülményei, a nepáli hegyi falvakban is láttunk érintőkijelzős telefonokat, míg vezetékes vízről csak álmodozhatnak. Nemcsak a csatornákon, a Chao Praya folyón is élénk a vízi tömegközlekedés, Budapestnek lenne mit ellesnie Bangkoktól. Persze itt könnyen megközelíthető a folyópart, nincs rakpartokkal elvágva a várostól. Pár megállót hajóval utaztunk a város kisebbik templomvárosához, ahol a sok-sok templom és ezer Buddha szobor közül a Wat Pho fekvő Buddha a leghíresebb. Lenyűgözőek a méretei, 46 m hosszú és 15 m magas.
 |
| Fekvő Buddha |
Tettünk még egy sétát a kínai negyedben, ahol sötétedés után lehúzták a rolót, minden bezárt, így hazafelé indultunk. A helyiektől megtudtuk, hogy honnan és melyik busszal tudunk a magasvasúthoz jutni, a buszra majdnem egy órát vártunk. Kiderült, hogy a csúcsidőszakban a belvárosi dugóba ragad az összes busz, illetve, hogy azok a buszok, amiken nincs légkondi, ingyenesek. Hazaérve megittunk még egy-egy sört-"bort" (szénsavas gyümölcsös ízesítésű borokat palackoznak 2 decis üvegekbe) Ádámmal és Ákossal.
Reggel ismét a muszlim piacon reggeliztünk, külön-külön árusoknál tudtuk beszerezni a csirkemájat, a salátát és a kávét. A thaiok felelőtlenül pazarlóan bánnak a műanyaggal, minden legalább kétszer becsomagolnak, ha nem figyeltünk oda vásárláskor, akkor egy reggeli után is rengeteg szemetünk keletkezett. A boltban ha három terméket vásároltunk, akkor három zacskót kaptunk hozzá, az üdítőhöz jár a szívószál, a joghurthoz a kanál, ha kell, ha nem. Párszor Balázs megpróbálta elmagyarázni nekik, hogy miért nem kérjük a rengeteg zacskót, de nem hiszem, hogy értettek belőle valamit. Mi lehetett Thaiföldön a műanyag előtt?
Megtaláltuk a fiúk által ajánlott túra-outletet, ahol Balázs elszakadt rövidnadrágját pótoltuk majd behajóztunk a városközpontba, a Pratunam piacon gyorsan fordultunk egyet, a gagyi piac nem volt különösebben érdekes. A Pantip IT Plázában a netbook elromlott akksiját szerettük volna megjavítani és felmértük a telefon és táblagép kínálatot, van ugye egy elhagyott telefonunk és egy törött ebook olvasónk.
 |
| IT Pláza |
Az ötszintes plázában a szokásos éttermek mellett csak és kizárólag számítástechnikai üzletek vannak és tele van buddhista szerzetessel. Ezen nem is lepődtünk meg, ők ugyanis az utcán is nagy fényképezőgépekkel, táblagépekkel járnak. Végül az akksit nem sikerült megjavíttatnunk, Kindle nem létezik az országban, a telefonok és táblagépek közül meg csak a hamisítványok olcsók, így nem vettünk semmit.A szomszédos ruha plázában szintén öt szinten rengeteg zsúfolt kis butik kapott helyet, kb. akkora alapterület mint a westend 2x, 7 emelet, szintenként kb 200 bolt. Itt aztán lehetetlen lenne körülnézni, majd visszamenni egy termékért, az életbe nem találnánk vissza. Igazából a kinálat áttekintéséhez nem is lenne elég egy teljes nap. Az átláthatóbb nyugati típusú plázákba is benéztünk, Balázsnak kerestünk szandált, a többször megvarratott, elkopott talpú helyett, hosszas keresgélés után megtaláltuk a megfelelőt. Egymást érik a csillogó üzletházak, észre sem vettük és már egy másik plázában voltunk.
Itt a Siam téren, a plázákat elválasztó út felett halad egy gyalogos felüljáró ""járda" és efelett a magasvasút két vonala. Az utcaszintről szinte nem is látni az eget, nehezen szoktuk meg, hogy a felüljárókon érdemes gyalogolni, így nem kell a nagy kereszteződéseken átjutni.
Az utolsó előtti bangkoki reggelünkön összepakoltunk és beköltöztünk a túristagettóba, a Khao San Road-ra. Itt egymást érik a vendégházak, éttermek, az utcai étel- és ruhaárusok, a szintén az utcára kipakolt nyugágyak, ahol a legnépszerűbb szolgáltatást, a talpmasszázst végzik a helyi asszonyok. A bulik, a forgatag
Itt a Siam téren, a plázákat elválasztó út felett halad egy gyalogos felüljáró ""járda" és efelett a magasvasút két vonala. Az utcaszintről szinte nem is látni az eget, nehezen szoktuk meg, hogy a felüljárókon érdemes gyalogolni, így nem kell a nagy kereszteződéseken átjutni.
 |
| A kép az első "emeleten" készült |
Az utolsó előtti bangkoki reggelünkön összepakoltunk és beköltöztünk a túristagettóba, a Khao San Road-ra. Itt egymást érik a vendégházak, éttermek, az utcai étel- és ruhaárusok, a szintén az utcára kipakolt nyugágyak, ahol a legnépszerűbb szolgáltatást, a talpmasszázst végzik a helyi asszonyok. A bulik, a forgatag
24 órán át pörögnek, talán csak a reggeli órákban van itt egy kis nyugalom. Miután beköltöztünk elsétáltunk az Ananda Samakhom trónteremhez, ahol a koronázási ékszereket lehetett volna megtekinteni, de oda érve úgy döntöttünk, hogy ez igazán nem érdekel minket, nem éri meg kivárni a sort és kifizetni a belépőt.
Thaiföld államformája alkotmányos monarchia, a király Bhumibol Adulyadej, azaz IX. Rama 1946 óta áll az ország élén, így ő ma a világon a leghosszabb ideje trónon lévő uralkodó. A király mindenhol ott van az országban, persze csak képen, nemcsak az utak mentén, útkereszteződésekben, hanem minden szálláson, étteremben, irodában, szerintem az otthonokban is ki van akasztva a képe. A thaiok szeretik és tisztelik a királyt, úgy gondolják, hogy míg a politikusok mindig hazudnak, a király igazat mond. Ugyan ez kötelességük is, aki a királyra rosszat mond az akár börtönbüntetés elé is nézhet.
A koronaékszerek megtekintése helyett egy taxiba pattantunk, a taxik Bangkokban mind színesek, a fenti képen látható zöld-sárga és kék mellett még rózsaszín és narancssárga színekben pompáznak. A riksák itt nem a tömegközlekedés részét képezik, inkább csak a turistáknak jár belőlük egy-kettő az utakon. A célunk ismét a Siam tér volt, de most nem plázázni indultunk, hanem a Bangkoki Művészeti és Kultúrális Központban néztük meg az aktuális modern kiállítást.
A képen látható pulcsi ne tévesszen meg senkit, őrült kánikula volt a városban, kivéve az épületeket, ahol a légkondit mindenhol a maximumra állítják, a tegnapi napból tanulva ma már készültem. Befelé menet öltöztem, kifelé vetkőztem.
Hazafelé sikerült megállapodnunk egy riksással egy elfogadható viteldíjban, így vele araszoltunk haza az esti dugóban. Útközben több mellettünk álló járműben utazó helyivel váltottam mosolyt, talán ekkor jutott eszembe, hogy Thaiföldet a mosoly országának hívják, pedig már egy hónapja az országban voltunk. Korábban írtam, hogy kedvesen segítőkészek a thaiok, de közben több olyan tapasztalatunk is volt, mikor a feltett kérdésre a válaszadás helyett inkább elsomfordáltak. Ilyenkor nem lehet tudni, hogy esélytelen a kérésünk vagy megoldható, esetleg várnunk kell rá, mielőtt befejezi azt amit éppen csinál.
Az utolsó bangkoki napunkon már úgy éreztük láttuk a várost, én szeretek pont egy nappal tovább maradni, mint szükséges, így nem marad hiányérzet. Délelőtt Balázs ismét megszabadult az újra megnőtt hajától, felkerestünk egy orvosi múzeumot, majd elhajóztunk a felhőkarcoló-negyedbe. Jártunk az egyik felhőkarcoló 64. emeletén, ahonnan sajnos kitekintenünk nem sikerült, ugyanis az ott működő puccos étteremmel nem voltunk kompatibilisek. Sebaj, majd egyszer máshol kinézünk egy felhőkarcolóból.
A vonatunk este 10-es indulásáig volt még időnk, a Lumphini Parkban gyümölcsöt majszolva pihentünk rá a ránk váró 17 órás vonatútra. Ez a helyi Margitsziget - sokszor a helyi köztereket a magyar megfelelőjeként hívjuk - a bangkokiak ide járnak sportolni, futnak, edzőtermek helyett a parkban tartják az aerobic órákat. A vasútállomásra menet felvettük a szálláson hagyott hátizsákjainkat, vacsoráztunk, megtaláltuk a taxist, aki hajlandó volt a taxióra használatával odavinni minket - ez csak a turistagettó környékén probléma - és felszálltunk a Chiang Mai-ba tartó éjszakai vonatra.
További képek itt.
 |
| A király biztos szeret fényképezni |
 |
| Long Live The King! |
A koronaékszerek megtekintése helyett egy taxiba pattantunk, a taxik Bangkokban mind színesek, a fenti képen látható zöld-sárga és kék mellett még rózsaszín és narancssárga színekben pompáznak. A riksák itt nem a tömegközlekedés részét képezik, inkább csak a turistáknak jár belőlük egy-kettő az utakon. A célunk ismét a Siam tér volt, de most nem plázázni indultunk, hanem a Bangkoki Művészeti és Kultúrális Központban néztük meg az aktuális modern kiállítást.
 |
| Bangkok Art & Culture Center |
A képen látható pulcsi ne tévesszen meg senkit, őrült kánikula volt a városban, kivéve az épületeket, ahol a légkondit mindenhol a maximumra állítják, a tegnapi napból tanulva ma már készültem. Befelé menet öltöztem, kifelé vetkőztem.
Hazafelé sikerült megállapodnunk egy riksással egy elfogadható viteldíjban, így vele araszoltunk haza az esti dugóban. Útközben több mellettünk álló járműben utazó helyivel váltottam mosolyt, talán ekkor jutott eszembe, hogy Thaiföldet a mosoly országának hívják, pedig már egy hónapja az országban voltunk. Korábban írtam, hogy kedvesen segítőkészek a thaiok, de közben több olyan tapasztalatunk is volt, mikor a feltett kérdésre a válaszadás helyett inkább elsomfordáltak. Ilyenkor nem lehet tudni, hogy esélytelen a kérésünk vagy megoldható, esetleg várnunk kell rá, mielőtt befejezi azt amit éppen csinál.
Az utolsó bangkoki napunkon már úgy éreztük láttuk a várost, én szeretek pont egy nappal tovább maradni, mint szükséges, így nem marad hiányérzet. Délelőtt Balázs ismét megszabadult az újra megnőtt hajától, felkerestünk egy orvosi múzeumot, majd elhajóztunk a felhőkarcoló-negyedbe. Jártunk az egyik felhőkarcoló 64. emeletén, ahonnan sajnos kitekintenünk nem sikerült, ugyanis az ott működő puccos étteremmel nem voltunk kompatibilisek. Sebaj, majd egyszer máshol kinézünk egy felhőkarcolóból.
 |
| Felhókarcolók |
A vonatunk este 10-es indulásáig volt még időnk, a Lumphini Parkban gyümölcsöt majszolva pihentünk rá a ránk váró 17 órás vonatútra. Ez a helyi Margitsziget - sokszor a helyi köztereket a magyar megfelelőjeként hívjuk - a bangkokiak ide járnak sportolni, futnak, edzőtermek helyett a parkban tartják az aerobic órákat. A vasútállomásra menet felvettük a szálláson hagyott hátizsákjainkat, vacsoráztunk, megtaláltuk a taxist, aki hajlandó volt a taxióra használatával odavinni minket - ez csak a turistagettó környékén probléma - és felszálltunk a Chiang Mai-ba tartó éjszakai vonatra.
További képek itt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése