2012.12.13-15 Sylhet, Srimangal

A motoros srác reggel több, mint egy órát késett, majd bepattantunk a kicsike Tataba és elindultunk Dwaki, a határállomás felé. A völgyet megkerülve eleinte kifogástalan állapotú úton haladtunk, de később az út egy földúttá vált és mi alig döcögtünk rajta. Négy óra elteltével értünk a határra, halat ebédeltünk, közben sikerült bangladesi takát váltanunk, kitöltöttük a szokásos nyomtatványokat a határ mindkét oldalán és már Bangladesben is voltunk. Tamabilban, a határfaluban a kereszteződésben a buszra várva, hirtelen mi lettünk a fő látványosság, azonnal körbeállt minket harminc bangla. Kommunikálnunk közös nyelv híján nem sikerült, a buszra azt hajtogatták, hogy 6 óra. Ó addig még két óra van hátra, itt vagyunk a banglák gyűrűjében és sokan faarccal minden rezdülésünk kiemelt figyelemmel követik. Itt fél órával korábban van, mint Indiában, így fél 6-kor sötétedik, sötét lesz mire ideér a busz. Szerencsére hamar kiderült, hogy nem 6-kor indul, hanem akkor érkezik Sylhet-be a busz, így kb. negyed óra múlva már a buszon is ültünk. A busz rendesen haladt, az út jó állapotban volt, a srácoktól a buszon kaptam egy virágot, persze csak Balázsnak merték odaadni, ő tűzte azt a hajamba. Útközben elkezdtünk bengáliul tanulni, eddig könnyű volt, Indiában és Nepálban szinte mindenki beszél angolul, itt viszont a bolgoduláshoz szükségünk lesz pár alapszóra, mondatra. Sylhetben miután megtaláltuk és elfoglaltuk az aznapi otthonunkat leszaladtunk az utcára gyümölcsöt venni és megnéztünk egy fél filmet. 

Kemonácsó?

Az azonnal feltűnt, hogy nőket nem láttam az utcán, ők sötétedés után már nem nagyon mennek az utcára, de nappal is sokkal kevesebben vannak, mint a férfiak. Reggeli után elsétáltunk a vasútállomásra, ahol a táblák felirataiból még a számokat sem értettük, de szerencsére a jegypénztárban a srác beszélt angolul, így könnyen meg tudtuk vásárolni másnapra a vonatjegyünket. Sétáltunk a városban, rengetegen odajöttek hozzánk, aki egy kicsit is beszélt angolul mind megkérdezte, hogy "How are you?","Which country?" "What's your name?" egész nap, megállás nélkül. Ha megálltunk, hamar körbeálltak minket és néztek. Ha a farkasszemnézés olimpiai szám lenne, biztos, hogy három bangla állna a dobogón. Egy mobiltelefonokkal teli üzletekből álló üzletházban sikerült sim kártyát vásárolnunk, itt annyira ritka a wifi, hogy enélkül talán nem is jutnánk internethez, ami egy új országban pláne hasznos. Az edge döcög, a google-nek egy nap kellett mire magára talált egy kicsit, közben sikerült utánajárnunk, hogy Banglades korlátozza azt. Az utcán itt is rengeteg az árus, ruhák, kacatok, gyümölcsök, teázók. Sok helyen bangladesi zászlót árulnak, ünnepre készülnek. A félmilliós városban a főbb utakon akkora a forgalom és a dugó, hogy csak gyalog érdemes közlekedni, rengeteg a riksás, kevés az autó, de azok Toyota Corolla méretűek. 

Sylhet

Elsétáltunk egy mecsethez, útközben találtunk egy Tescoo-t, két o-val, az eddigi legmodernebb étteremben ettünk, ahol elfelejtettek nekünk szólni, hogy az adagok kétszemélyesek, majd kipukkadtunk. Azt sose lehet tudni, hogy a kajával kapcsolatban mekkora adagra számítson az ember, hiába kérdezünk rá, természetesen mindig az a válasz, hogy nagy az adag, akkor is, ha egyáltalán nem az. Meleg van, előkerültek a szandálok és a szúnyogok, a ventillátorral kergetjük őket. Este majdnem elfelejtettünk elmenni a már tiszta ruháinkért, szerencsére este 11-kor is nyitva találtuk a mosodást, aki az utcára nyílt kis üzletben vasalt, precízen, típusokat különválogatva, bezacskózva kaptunk vissza a ruháinkat.

Első osztály

Reggel 7:40-kor indult a vonatunk, a kihalt, csendes utcákon elsétáltunk a vasútállomásra, a mosoda sem volt még nyitva, nagy szerencsénk volt az este. A vonaton a helyünket könnyen megtaláltuk, Bangladesben mindig van, aki segít, kérés nélkül is. Első osztályon utaztunk ketten egy háromfős kabinban, még reggelit is szolgáltak fel. 

Banglades területének nagy részét a Gangesz és a Brahmaputra hatalmas, mocsaras deltája alkotja, mindenfele víz van, ha a tengerszint egy métert emelkedne, akkor az ország fele víz alá kerülne. Ugyan a területe csak másfélszer nagyobb, mint Magyarország, a lakosainak száma 160 millió, óriási a népsűrűség. Az egyik legszegényebb ország, évente érik természeti katasztrófák. 

Vízivilág

Három óra vonatozás után értünk Sreemangalba, Banglades tea-termelő központjába. A vasútállomásról elindulva azonnal egy új barátot szereztünk, egy 17 éves srác a bringáján ülve elkísért minket szállást keresni, ott fordított, alkudott nekünk. Jól beszélt angolul, angol nyelven tanul az iskolában, lelkesen mesélte mennyi turistával találkozott az idén. Neki dolga akadt, mi mentünk ebédelni, de elkérte Balázs számát, hogy később jelentkezik. Mi délután a falutól 8 km-re található Lawacherra Nemzeti Parkba készültünk. A szálláson érdeklődtünk utána, mire nemcsak elmagyarázták, de az egyikük, English, vagy valami ilyesmi ki is jött velünk az utcára és  fogott nekünk egy motoros riksát, ahogy itt nevezik baby taxit és be is szállt abba, hátha mégis meggondoljuk magunkat és lehet a vezetőnk a parkban. Az úton tea-, ananász- és citromültetvények közt haladva hamar elértük a park bejáratát és szépen elköszöntünk Englishtől. Szerencsére az indiaiakkal szemben értik a nemet és nem tukmálnak. Közben összeismerkedtünk egy helyi rendőrrel, vele is elérhetőséget cseréltünk. 

Lawacherra Nemzeti Park

A parkban három kiemelt út van, a fél, az egy és a háromórás, ezzel szemben sok sok ösvény és kereszteződés. Ugyan a háromórás ösvényt nem találtuk meg, talán nem is értünk volna sötétedés előtt a végére, ugyanis minden szembejövő csoport megállított minket, mindenkivel közös fotó, honnan jöttünk, mi a nevünk és foglalkozásunk, a szokásos kérdések. Hála a fényképezős mobiloknak mindenki le tudott fotózni minket, sokuknál fényképező is volt, ők is turisták voltak. Mi az erdőt fotóztuk, ők meg minket. Ők nem madame-nak és sir-nek szólítanak minket, hanem sister-nek és brother-nek. Egy 18 éves srác, az "Airforce Man", aki az elmúlt 9 hónapban katonai iskolába járt és erre nagyon büszke volt hozzánk is csapódott, másfél óra alatt háromszor is elmondta, hogy ő mennyire szerencsés, hogy találkozott velünk, majd meghívott minket egy teára. A kijáratnál vele is számot cseréltünk, később küldött is egy sms-t, "HEI BRU,HOW R U.I M AIR FORCE MAN". 

Kamerák keresztüzében

Amint kiszálltunk a riksából Sreemangal utcáján, azonnal megtalált minket English, aki önszántából elkísért minket a vasútállomásra jegyet venni a holnapi Dhaka-ba tartó vonatra, de már minden jegy elkelt. English próbált nekünk más úton is jegyet szerezni, de nem sikerült. Vacsorázni is velünk tartott, sajnos nagyon fárasztó volt őt megérteni és annyira érdekes sem volt, hiába ő segített nekünk (persze kéretlenül), mégis terhes volt a társasága. Végül buszjegyet is együtt vettünk, majd mi visszahúzódtunk a szobánkba, a Taj Mahal Hotel 5. emeletére. Persze itt is megtaláltak minket, nemsokára bekopogott egy srác egy utazási irodától, hogy a helyi lehetőségekről adjon tájékoztatást. Véglegesítettem a Kathmandu bejegyzést, majd lementünk megnézni a helyi ünnepséget. Banglades fiatal ország, a holnapi napon ünnepli a 41. győzelmi napot. Amikor 1947-ben az angolok hazamentek, megalakult India és Pakisztán, Banglades az utóbbi része lett. A kormányban csak a nyugat-pakisztániak kaptak helyet, az elnyomás egyre nagyobb elégedetlenséget okozott, 1971.12.16-án kilenc hónapos háború végén indiai segítséggel győzelmet arattak Pakisztán felett és megalakult a Bangladesi Népi Köztársaság.

Főnyeremény

Egy sörsátorban történelmi filmet vetítettek, egy másik pódiumon készítették elő a fő attrakciót, a tombolahúzást, minek a főnyereménye egy motor volt. Ezen kívül még tv-t, víztisztító berendezést láttunk a nyeremények között. A legérdekesebbnek viszont mi bizonyultunk, a tömeg velünk együtt mozgott, egy hely csak addig számított nyugodtnak, míg mi oda nem mentünk. Többen álltak háttal a színpadnak felénk nézve, mint előre. Mindenki feltette a ismét a már sokszor hallott kérdéseket és természetesen fotózkodtunk is. Nagyon jól bírtuk, szinte senkinek sem mondtunk nemet, nem is lehet, annyira kedvesen közelítenek. Először a motort sorsolták, bemondták a nyertes telefonszámát is, majd felhívták a mikrofonnal kihangosítva. A további húzásokat már nem bírtuk kivárni, inkább hazasétáltunk.    

A figyelem központjában

2012.12.10-12 Shillong, Cherrapunji

Reggel 7-kor ébredtem a vonaton, mikor az árusok elkezdtek óbégatni, kiabálva próbálva felhívni a figyelmet a portékájukra. Teát, kávét, vizet, többféle ételt, mobiltelefont (az egyik srác vett is 8.000 forintnyi rupiért egy samsung "pingpongütőt", kínai csempészáru lehetett). Végre kellemes meleg az idő, viszont hatalmas a köd. Az induláskori egy órás késéssel 8-ra kellett volna Guwahatiba érnünk, de amint egy vonat elkezd késni, beindul a folyamat, mindenhol várnia kell, az egész délelőttöt is a vonaton töltöttük. Sokszor megálltunk hosszabb időre, a kb. 25 kocsiból álló vonat nagyon lassan indul el, majd gyorsul fel. 10 km-rel a végállomás előtt egy órát állt a vonat az állomáson, más szerelvények jöttek-mentek, mi meg vártunk. Nehezen viseltem, nagyon untam már, le is szálltunk a vonatról, de nem sikerült megállapodnunk a riksásokkal, így még indulás előtt visszaszálltunk a vonatra. Öt perc múlva egy piros lámpa állított meg minket, majd nagy nehezen beértünk Guwahatiba, ahol azonnal a már a vonaton az útikönyvből kinézett étterembe siettünk és megrendeltünk fejenként két dosat. Ilyet itt még senki sem tehetett, ugyanis nagyon furcsán néztek ránk, sőt az első után vissza is kérdezett a pincér, hogy tényleg kérjük-e a másodikat. Ebéd után azonnal megkerestük a Shillong felé tartó dzsipet, amit itt sumonak hívnak, és nyolc új utastárssal további három óra utazás után, már sötétben érkeztünk Meghalaya tartomány központjába, Shillongba.

Meghalaya nemrég vált külön Assam tartománytól, főleg keresztények lakják, akik nem szeretnek indiaiak lenni, független országgá szeretnének válni. A lakosok láthatóan gazdagabbak, mint pl.  az agraiak, rendezettebbek a házak, kevesebb a szemét. Sok az autó, majdnem mind kis Suzuki Swift, vagy ugyanolyan Tata. A 140 ezer lakosú város fő látnivalója a helyi lottósorsolás, ijászok lövik a nyilaikat egy táblába, minden délután fél 4-kor. A városban rengeteg fogadóiroda van, ahol meg lehet tenni a téteket. Az íjászok két körben lőnek, minden körben  megszámolják a táblába állt nyílvesszőket és az utolsó két számjegy adja az eredményt. Aznap az első körben 753 nyíl állt a táblába, így az 53-as eredmény se nekem (második számjegy 9), se Balázsnak (második számjegy 0), így elbuktuk a feltett 20 rupit (80 Ft).

753 db nyílvessző

Az íjászat után gyorsan felvettük a szállásunkon hagyott hátizsákokat és újra buszra szálltunk. Több mázsa rizzsel utaztunk együtt, az összes üres helyet kitöltötték rizseszsákokkal, az utasok úgy másztak be az ülésekre a zsákokon át. 

3 óra alatt értünk az indiai határ mellett fekvő dombos-völgyes Cherrapunjiba, amit a helyiek Sohra-nak neveznek. A környék a világ statisztikailag legcsapadékosabb helye, márciustól hét hónapon át tart az esős évszak. A dombos vidéket a kelet Skóciájának is nevezik. Nehezen találtunk szállást, a faluközpontban található egyetlen lehetőség nem tetszett, majd a taxisok nem voltak hajlandók minket tízszeres ár alatt elvinni a 3 km-re található másik hotelhez. Végül egy nem taxival mentünk, két srác vitt el minket, kicsit olcsóbban. Útközben a kocsiban diszkósított karácsonyi dalok szóltak, ekkor tudatosult bennem, hogy mindjárt karácsony. Nehéz karácsonyi hangulatba kerülni errefelé. Este a szállásadónk, aki az esős környék ellenére nagy motoros,segítségével kitaláltuk a másnapi túra útvonalát, rajzolt nekünk egy térképet.

Reggel ismét ködös időre ébredtünk, de a buszon Tyrna falu felé a helyiektől megtudtuk, hogy ma nincs is (annyira) köd. Tyrna-n átsétálva rengeteg gyerek köszönt és integetett nekünk, majd a falu után egy hosszú lépcsősor vezetett le a völgybe egy gyönyörű trópusi erdőben.

Gyökérhíd

Két szintes gyökérhíd

A völgyben szaladó folyókon élő gyökérhidak íveltek át,  a helyi lakosok átvezették a gyökereket a víz felett, azok megerősödtek és akár 50 embert is elbírnak egyszerre. Egy kis vendégházban ebédeltünk, ketten kaptunk egy kéttojásos rántottát meg egy nagy tál üres rizst, de legalább ettünk, mielőtt nekivágtunk volna az 1000 méteres emelkedőnek.

Ez az erdő mindkettőnknek sokkal jobban tetszett, mint a chitwani, de ott a vezetőink célja nem az volt, hogy igazán szép helyeken vigyenek, hanem orrszarvút szerettek volna mutatni nekünk. A völgy másik oldalán egy ritkábban használt, elhanyagolt köves ösvényen lépcsőztünk felfele, a megizmosodott lábaimmal könnyedén lépdeltem felfelé, meg persze az sem elhanyagolható szempont, hogy a nagy hátizsák nélkül sokkal könnyebb menni. 

Felérve a tetőre a Nohkalikai vízesés kilátó pontjához értünk, a víz a magasból hull alá, ez a negyedik legmagasabb vízesés a földön. A (nem) köd délutánra is megmaradt, így messzire nem láttunk, pedig biztos az is gyönyörű lett volna. A kilátónál sok árus és egy étterem szolgálja ki az ide érkező rengeteg indiai turistát, vacsoráztunk, majd sötétben a műúton sétáltunk vissza a szállásunkra a Green Valley-be. Este leegyeztettük a szállásadónkkal, hogy másnap ő visz el minket a határra, a testvére pedig elhozta a laptopját és segítséget kért Balázstól, aki megtanította őt kivágni egy képrészletet a Paint segítségével. Vicces volt, hogy miközben a testvér mesélt, a képeit mind úgy mutatta meg, hogy az asztalon beállította háttérképnek. 

Érdekes bangladesi foglalkozások

Riksafeltoló betanított munkás

Syhletben találkoztunk ezzel a felettébb különleges mesterséggel. Ott ugyanis van egy híd amelyikre egy meredek rámpán keresztül vezet az út. Itt a riksások nem bírnák egyedül feltolni a riksát a riksafeltolók segítége nélkül, ami nagyon lelasítaná a forgalmat. A riksafeltoló a rámpa aljánál figyel, hogy mikor téved arra egy riksás (kb. minden másodpercben, úgyhogy nem kell annyira koncentrálnia azért), majd futólépében feltolja szépen. Egy kb. 50m hoszú nem túl meredek emelkedőre kell gondolni. Egy feltolás ára 2 taka (kb. 7 ft), amit kézpénzben meg is kap, 2 takás papírpénz.

Mobiltelefon egyenleg feltöltő ember

Itt majdnem mindenkinek pre-paid-es mobilja van, amiről persze folyton elfogy az egység. Itt jön képbe a mobiltelefon egyenleg feltöltő ember! Neki van minden szolgáltatónál pre-paid-es SIM kártyája, meg egy (vagy több) régi Nokiája. Szépen kiül egy forgalmas csomópontba (buszpályaudvar pl. remek hely, ott mindenki rögtön telefonálni akar) egy kis asztalkával, az emberek meg adják a pénzt, bemondják a számukat, és emberünk áttölti a saját telefonjáról a bemondott számra az egységeket (ezt egy sima SMS küldéel meg lehet oldani). Az ember eszméletlen gyorsan kezeli a régi Nokiát, 10 másodperc alatt lezajlik az egész tranzakció. Jellemzően 10-20 takával (27-54 ft) töltik fel az emberek a telcsijüket, egy perc beszélgetés a legrosszabb csomagban is max 1 taka (3ft).

Bérülő (hajón)

Bangladesben nagy szerepet játszik a tömegközlekedésben a folyami hajózás, mert mindenfelé víz van. Roppant praktikus is, egy csomó hajó este indul, szundítassz egyet, és reggelre ott is vagy. Igenám, de a kabinos jegy a bangláknak nagyon drága, jellemzően a dekkre váltanak jegyet. Ez egy nagy fapallós placc, ahova leterítik a pokrócukat, egy másikkal meg betakaróznak, aztán már alszanak is. Ez egy átlag bangladesinek nagyon kényelmes, bárhol képesek aludni. Egy a bökkenő ezzel a dekken alvással, hogy ha nem mész ki időben, akkor elfogy a dekken a hely, és a motortól 1m-re, vagy valami egyéb borzalmas helyen kell aludnod. De semmi gáz, mert a bérülő ilyenkor a segítségedre siet. Reggel korán kimegy az este induló hajóra, és cirka 50 takáért (135 ft) foglalja neked a helyet egész nap.

Segédkalauz (buszon)

A kalauz ugye folyamatosan ordibálja a célállomás nevét, tömi fel a buszra a pesszendzsereket, tereli össze a célállomás felé utazókat, szedi a pénzt. Emellett nem csoda, hogy nem jut ideje a csomagokat a tetőre pakolni. Erre való a segédkalauz, le és felpakolásra. Gyakran nem végez a pakolással teljesen, de a busz már megy tovább, ekkor menet közben befejezi, majd bemászik mint egy kis majmocska. Furcsa módon az IC buszokon is van egy segédkalauz, pedig az nem áll meg sehol, ergo nem kell pakolni. Ilyen esetekben a segédkalauz egész úton nem csinál semmit.

Sundarban-i mézgyűjtő szakember (szezonális munka)

Banglául mauali-nak hívják ezt a mesterséget. Április elsején kezdődik a szezon, ekkor a maualik beugranak a kis csónakjukba, és elhagyott szigetekre a mangroove erdőkbe indulnak mézet keresni. Kb. 2 hónapig tart a szezon. Elég veszélyes szakma, egyrészt a méhek miatt, mert ezek ilyen gyilkos mangroove erdei méhek, és képesek csapatostul követni az embert (mint a rajzfilmekben) aki megpróbálja elcsaklizni a mézet. Másrészt a tigrisek miatt is veszélyes a munka, a tigris nagyon szereti a mauali-t megenni. Hátulról támad, és legtöbbször fejre, ezért az indiaiak egy fémből készült sisakot fejlesztettek ki, ami elég hatékonynak bizonyult a tigristámadások ellen. A balga banglák viszont ezt a fajta sisakot nem használják, biztos menőzésből.

Vidrás halász

A vidra alapvetően kétféleképpen képes segíteni a halszerzésben, egyrészt úgy, hogy fog egy halat, és odahozza, másrészt úgy, hogy ügyesen betereli a halacskákat a hálóba. 2-3 vidrával 50kg halat is tud fogni egy ember egy nap alatt. Apálykor érdemes kimenni, akkor a legjobb a fogás. A tenger kb. 100km ide, de az árapály hatása nagyon erős a folyók kis esése és hatalmas szélessége miatt.
Egy vidra kb. 1 év alatt tanul bele a melóba, és nagyon értékes, egy kiképzett példány ára a 100 USD-t is eléri.         

2012.12.07-09 Darjeeling

A "szabadnapomon" 2-kor Lama leintette nekünk a helyi buszt a szállás előtt, mi ugyan még nem voltunk kész, de a busz megvárt minket, ez itt teljesen természetes. A főútnál még másfél órát kellett várnunk a csatlakozásra, de egy teázóban előkerült a laptop és folytattam az írást, míg be nem gördült a csordultig teli busz. Kakarbitta-ba, keletre az indiai határra terveztünk utazni. Szerencsére helyjegyünk volt, így lett ülőhelyünk. A hátsó sorban ülő srácok egy lakodalomba igyekeztek és ginnel próbáltak elfáradni és kibírni a 15 órás buszutat. Mintha egy szurkolóbuszon ültünk volna. A busz borzasztóan rázott, ha hátradöntöttem a fejem a szék támlájára, belülről viszketett a fülem. Természetesen most is óránként megálltunk, enni-inni-pisilni, egyszer le is robbantunk, de gyorsan a piros kábelhez illesztették a piros a kábelt és már zötyögtünk is tovább. 11 órakor kiürült a busz, végre mindenkinek jutott ülőhely, a sofőr lekapcsolta a lámpákat, a hátsó sor is elcsendesedett. Aludnom mégiscsak keveset sikerült, azt is sok részletben, Balázsnak még annyit sem, mert ő nem tud ülve aludni. Az éjszaka forgalommentes úton 60 km/h-val repesztett a busz, a térdemet rendszeresen bevertem. Hajnali 3-kor befordult a busz egy falu mellékutcájába, megállt egy festékbolt előtt, aminek feltöltötték az árukészletét, a busz tetejéről háromnegyed órán át pakolták le a festékesvödörket. Közben mindenki felébredt a buszon, de se ezt, se a veszteglést nem vette senki sem zokon. Reggel 8-ra végre megérkeztünk Kakarbitta-ba, reggeli után átváltottuk a maradék nepáli rupinkat indiai rupira és átsétáltunk a határon. A nepáli vízumunk 5 napja lejárt, belépéskor azt olvastuk, hogy napi 3 USD a pótdíj. A határra érve kiderült, hogy még plusz fejenként 30 dollárt kellene fizetnünk, összesen 90-et. Egyből mondtuk, hogy az nagyon sok, a határőr hosszas gondolkozás után 45 dollár fejében bevezette az adatainkat a nagy könyvbe és kiléptetett minket az országból. 

Újra Indiában. Visszaállítottam az órám negyed órával, buszra szálltunk, másfél óra alatt értünk Siliguriba, egy 650 ezer fős közlekedési csomópontba. Az indiai buszok jobbak, mint a nepáliak,  van bennük pár rugó, viszont ennyire kátyús utat, mint ezen a szakaszon, még sehol sem láttam. Az út mentén teaföldek terültek el, a helyiek szüreteltek. A teacserje kb. térdig ér, köztük elszórva pár-pár fa adja a megfelelő árnyékot. Siliguriban csak egy ebéd erejéig álltunk meg és ugyan majdnem kihagytuk Darjeelinget, mert nem volt kedvünk újra 2000 méteren lévő hideghez, mégis egy dzsipbe szálltunk és újabb 3, összesen 27 óra utazás után megérkeztünk Darjeelingbe, ahol szálláskeresés és vacsora után azonnal elaludtunk. Siliguriból egy történelmi kisvasút is jár Darjeelingbe, de mivel 9 óra alatt gyózi le a 2000 méter szintkülönbséget, ezt nem választhattuk.

Reggel borús, felhős időre ébredtünk, körbejártuk a várost, jártunk az állatkertben, a hegymászó műzeumban, Kőrösi Csoma Sándor sírjánál. 

A helyiek itt inkább nepáliakank tűnnek, mint indiaiknak és nemcsak azért, mert van rajtuk kabát. A nepáliak bőre sötétebb, barnának hat, míg az indiaiaké szürkés árnyalatú. A nepáliaknak széles arccsontjuk van kerek arccal, szemben az indiaiak hosszúkás arcával. 

A teaültetvényen ezen a magasságon ilyenkor már nem aratnak, így a teafeldolgozót csak üresen láttuk, de mellette egy kis teázóban egy kedves néni mesélt nekünk a teagyártásról, és főzött nekünk 5 másodperces teát.

A legjobb minőségű tea a cserje legfrissebb hajtásaiból áll, ezt éppen csak leforrázta a néni, mégis ízletes teát töltött a csészékbe, hiába Darjeelingben vagyunk, a tea fővárosában. Itt is lett volna lehetőség túrázni, de ismét a hidegben menetelni felfelé egyikünknek sem hiányzott.

Dzsippel is megközelíthető lett volna a Tiger Hill, ahonnan tiszta időben a Mt.Everest is látható, de a következő nap is ugyanolyan borús volt, mint az előző, így semmi értelme nem lett volna odamenni, így dzsippel visszakanyarogtunk Siliguriba. A hegyi szerpentineken buszok helyett dzsippel jár mindenki, amint bezsúfolódott tíz utas a dzsipbe, az máris indul. Délután 5-re értünk Siliuriba, tettünk egy sétát a hongkongi piacon, mielőtt felszálltunk volna az ismét késő éjszakai vonatra.

2012.12.02-06 Chitwan National Park

Kathmanduból a turistabuszok 7 órakor indulnak mind, a város közepén egy főút mentén parkol a sok-sok busz. Turistabusznak nem tudom mi számít, talán a nagyobb távolság teszi. Ugyan nem volt elővételes jegyünk, könnyen találtunk buszt, kb. félútig ugyanazon az úton kanyarogtunk, mint amerre idefele jöttünk. Több pisi, kávé, reggeli szünet után kora délután értünk a Chitwan Nemzeti Park mellé, Sauraha-ba. A turistabuszok nem mennek be a faluba, hanem annak határában állnak meg, itt megint megrohamoztak minket a leendő szállásadók, de mi elhajtottunk mindenkit és körbejártuk a települést, vagy tíz szállást is megnéztünk. Érdemes körbenézni, pláne ha több éjszakát is ugyanott töltünk.. 

Lama Lodge

A Lama Lodge kis szobája szinte ugyanolyan volt, mint az összes eddigi szállásunk, viszont tartozott hozzá egy kis terasz, ami egy csodálatos kertre nézett. A faluban több a szállás és étterem, mint a turista, házi elefántok járnak az utakon, az elefántlovaglást kihagytuk, a kis ketrecben billegni az elefánt hátán nem tűnt annyira vonzónak. Másnap délelőtt megnéztük a folyóparton az elefántfürdetést, ebben részt is lehetett volna venni, és bár ugyan melegebb volt, mint az elmúlt hónapban bármikor, a reggeli hideg zuhany után nem vágytam a hideg vízbe. 

Elefántfürdetés

Az elefántfürdetés ugyanis nem az elefánt fürdetéséről szól, hanem fel lehet mászni a hátára és ő locsol az ormányával majd bele-beledob a folyó vízébe. A szomszéd német lánnyal együtt terveztük a másnapi dzsungeltúrát, felmérve a lehetőségeket végül a szállásadónkat, Lamat választottuk vezetőnknek. A nemzeti parkba csak engedéllyel és két vezetővel lehet belépni, akik megvédenének az esetleges orrszarvú vagy tigristámadástól. 

20.000 lakes

Délután béreltünk két tanyabike-ot és elkerekeztünk a 20000 tó nevű tóhoz. Természetesen ide is belépőt szedtek, a tó igazából nem 20000, hanem csak egy tó, viszont sok-sok "lábbal". A repcemezők közt egy mellékúton, majd főúton, végül az erdőben vezetett ide az út, egy szembejövő dzsipen ülők láttak orrszarvút, de nekünk nem volt szerencsénk. Láttunk viszont messziről egy hatalmas baglyot. Hazafelé az útbaeső faluban megvarrattuk Balázs rafting közben elszakadt szandálját, a srác a kereszteződésben a porba leterített pokrócon a lábával tartva a szandált, kb. 10 perc alatt megjavította azt, odavarrta rendesen egy horgolótűhöz hasonló tűvel. Vacsora közben ért véget az aktuális áramszünet, felvillantak a kis étterem dekorációját képező karácsonyfaizzósor és felcsendült a beépített "Csendes éj", miközben a szomszédban az Om mani padme hum szólt. Hazafele többszöri próbálkozás után végre sikerült úgy a borbélyhoz érnünk, mikor az elektromos szakállnyíróját is tudta használni, amihez Balázs ragaszkodott és megszabadult hosszú hajától és szakállától. 

Cipész

Lama 6:15-re ígérte indulás előtt a reggelit, de csak fél órás késéssel készült el a kevéske krumpli. Ha én lennék a vezető egy túrán, biztos rendesen megetetném a csapatom, annál kevesebb a gond. A nagy hőmérsékletingadozástól itt a folyóparton minden reggel párás, a gőzölgő folyón egy fából kifaragott kenuba szálltunk és csorogtunk lefelé a Rapti folyón. Később kisütött a nap, kitisztult az idő, sok-sok vándormadarak láttunk. 

Krokodil

Marabut, vadludakat, kék színű jégmadarakat. Nekem a vadludak a kedvenceim, pláne repülés közben gyönyörűek. Krokodilok sütkéreztek a parton, Lama szerint nem veszélyesek, mert elegendő táplálékhoz jutnak. 

Zöld

Három óra kenuzás után partra szálltunk és elindultunk a dzsungelbe. Először kis ösvényeken haladtunk, majd egy földúton értünk egy tóhoz, itt ebédeltünk, Lama csomagolt nekünk veg. fried rice-t főtt tojással, ez végre rendes adag volt. Az étvágyam megmaradt, mondjuk megyünk is minden nap fel-alá. 

Tigrisnyom

Az erdőt sűrű aljnövényzet borította, így továbbra is földúton mentünk egy vadles felé, de nem volt szerencsénk, hiába várakoztunk ott, se orrszarvú, se tigris nem járt éppen arra. Még vadelefántot sem láttunk, csak vadtyúkot, tigrisnyomot és orrszarvúürüléket. A nemzeti park túloldalán egy kis vályogfaluban aludtunk, itt kaptuk vacsorára az eddigi legfinomabb dal bhat-ot, a rizs és lencse mellé csirke, gomba és hal is járt. 

Reggel egy busz tetején utaztunk át a nemzeti parkon, sajnos ráültünk a hátizsákra és a Kindle összetörött. Bakhtapur városban (jártunk már Indiában is Bakhtapurban) ismét felkerestük a kórházat, mert a kezem ugyan változik, de nem biztos, hogy gyógyul. Egy utcában állt a sok-sok magánkórház, minden osztály más épületben, ezekben 300 rupi (750 Ft) ellenében délutánonként rendelnek az orvosok. Délelőtt lévén a közkórházhoz mentünk, ahol a biztonsági őr soron kívül beregisztráltatott Katti néven 20 rupi ellenében, majd úgy bevezetett minket a bőrgyógyász rendelőjébe, hogy az előző páciens még bent ült. Tíz perc alatt végeztünk is a kórházzal, kaptam újabb krémet és kétféle tablettát, amit a sok gyógyszertár közül a bőrgyógyász gyógyszertárban tudtunk kiváltani. A gyógyszereket nem adják oda az egész dobozzal, a levelekről levágnak annyi  szemet, amennyit felírt az orvos. Innen még két busszal tudtunk visszajutni Sauraha-ba, a Lama Lodge-ban hagytuk a cuccunk zömét. Visszaérve szabadnapot kaptam a szabadságból, hogy haladni tudjak a bloggal, amivel már egy hónapos lemaradásban vagyok. A túrán csak egy füzetbe jegyzetelgettem, de sokszor vagy fáradt voltam hozzá, vagy annyira hideg volt, hogy nem is tudtam volna írni és azóta sem sikerült utolérnem magam. Hiába, a nyaralás 24 órás elfoglaltság. :)      

A kezem azóta meggyógyult, köszönöm a sok aggódást!

Bangladesi beszélgetések

(Srimangal)

Öltönyös úr: (odalép) Beszélhetek hozzád?
Balázs: Igen, beszélhetsz hozzám.
Öltönyös úr: Melyik országból jöttetek?
Balázs: Magyarországról.
Öltönyös: Nagyon szép ország. Hogy hívnak?
Balázs: Balázs a nevem. Téged hogy hívnak?
Öltönyös: (megmondja a nevét) És téged hogy hívnak? (Katalinhoz fordul)
Katalin: Kati.
Öltönyös: Kati, Balázs. Örülök hogy megismerhettelek benneteket. (Kezet fog mindkettőnkkel)
Balázs: Én is örülök.
Öltönyös: Mennyi ideig vagytok Bangladesben?
Balázs: kb. 3 hétig.
Öltönyös: Honnét jöttetek?
Balázs: Indiából, Tamabilon keresztül jöttünk.
Öltönyös: Ó, értem. És itt Srimangalban meddig vagytok?
Balázs: Holnap továbbutazunk Dhakába.
Öltönyös: A Cox's bazárba mindenképp menjetek el, nagyon szép hely.
Balázs: Oda nem megyünk, de megyünk a Sundarban-ba.
Öltönyös: Az is nagyon szép hely. És házastársak vagytok?
Balázs: Igen. (Itt mindenkinek azt kell hazudnunk, hogy házastársak vagyunk, különben nagyon megrökönyödnek, és hotelszobát se kapunk)
Öltönyös: Gratulálok, nagyon szép pár vagytok. És mi a foglalkozásod?
Balázs: Mérnök vagyok, szoftvet tervezek.
Öltönyös: Ó, ez remek. És neked mi a foglalkozásod? (Katalinhoz fordul)
Kati: Könyvelő vagyok.
Öltönyös: Nagyon jó. És hogy tetszik Banglades?
Balázs: Nagyon tetszik, mindenki rettenetesen kedves.
Öltönyös: Örülök. Ha bármi gond van, itt a számom, hívjatok fel.
Balázs: Rendben, köszönjük.
Öltönyös: Engedjétek meg, hogy bemutassam a családomat (hátrafordul a kb. 10 fős pereputtyhoz), a feleségem, a feleségem testvére, az én testvérem, az ő gyerekeik, ő meg itt a fiam, és még van egy másik fiam is.
Kati, Balázs, kórusban: Heló!
Pereputty, kórusban: Heló!
Öltönyös: Megengeditek, hogy lefényképezzelek benneteket?
Balázs: Persze, amikor csak akarod.
Öltönyös: (Fényképez)
Pereputty egyik tagja: Velem is lehet egy kép?
Balázs: Persze, lehet.
Pereputty másik tagja: (odajön) Egy kép?
Balázs: Persze, csinálhatsz egy képet.
(Elkészül 30 kép)
Balázs: Jó, egy utolsó kép.
Öltönyös: Rendben, meg még egy utolsó az unokaöcsémmel.
Balázs: Rendben.
Öltönyös: Nagyon szépen köszönjük. Köszönjük szépen.
Balázs: Nincs mit.
Öltönyös: További szép estét kívánok nektek. Vigyázzatok magatokra.
Balázs: Köszönjük, nektek is szép estét.
Öltönyös: Viszont látásra. Örülök hogy találkoztunk. Köszönöm szépen.
Balázs: Én is örülök, viszont látásra. Köszönöm szépen.
Öltönyös: Viszont látásra.
Pereputty, kórusban: Viszont látásra.
Mindenki: (Integetés)
Öltönyös: Vigyázzatok magatokra. Viszont látásra.

(Fenti beszélgetés tetszőleges kombinációban 10 percenként ismétlődik, kb. 30, nem a pereputtyhoz tartozó nézővel)

(Bandarban)

Balázs: Elnézést, ismeri a Hill Resortot?
Szálloda recepciós: Hill Resort?
Balázs: Igen, Hill Resort. Ismeri?
Szálloda recepciós: Hill Resort?
Balázs: Igen, Hill Resort. Milyen messze van?
Szálloda recepciós: Hill Resort?
Balázs: Igen, ismeri? Milyen messze van?
Szálloda recepciós: Hill Resort? 71km.
Balázs 71km??? Az nagyon messze van.
Szálloda recepciós: Igen, 71km, nagyon messze van.
(30 másodperc múlva, szálloda előtt)
Balázs: Elnézést, ismeri a Hill Resortot?
Riksás: Hill Resort? Ismerem.
Balázs: (banglául) Hány taka?
Riksás: 150 taka (kb. 400 Ft)
Balázs: (banglául) Hány km?
Riksás: 4km.
Balázs: (Egy bámészkodóhoz fordul a 20-ból): 150 taka az jó ár?
Bámészkodók: 150 taka az jó a Hill Resortig.
Balázs: Oké. (beszállás a riksába)

(4km-ert riksáztunk AZ EMBERHEZ aki beszél angolul)

Legfontosabb bangla kifejezések:
Kemonácsó? - Hogy vagy?
Báló ácsó. - Jól vagyok.
Koto taka? - Hány taka?
Bangla buze ná. - Nem beszélek banglául.
Bangla buze! - Beszélsz banglául!
Buszta parcsíná. - Nem értem.

2012.11.27-31 Kathmandu

Ismét korán keltünk, Pokhara-ból az összes turistabusz fél 8-kor indul a kavicsos placcról. Tegnap este már csak kabinos jegy maradt a buszra, amit a szállásokon is meg lehet venni, nem is akarták nekünk eladni, pedig mi még örültünk is neki. Ezeken a buszokon a sofőrt körbe lehet ülni, ugyan nincs háttámla, de jó a kilátás és a buszon egyedül itt, a motor felett van meleg. Az utastérben hatalmas a huzat, az ablakoknak ugyanis nem sok köze van az ablakkeretekhez. A busz még Pokhara-ban félrehúzódott az út szélére, a kalauz ottfelejtette a telefonját az állomáson, megvártuk, míg valaki utánunk hozta. Ugyanazon az úton indultunk, mint Besisaharba menet, a várost elhagyva ismét ködbe kerültünk, úgy látszik erre minden reggel köd van. 9 órakor ugyanott álltunk meg kávészünetre, mint legutóbb, a hosszú buszutakat sokkal könnyebb a pihenőkkel átvészelni, amik ígyis-úgyis sokáig tartanak. Később kisütött a nap, a busz egy folyó partján kanyargott először lefelé, majd felfelé, mi előről mindent jól láttunk. Az ebédszünet után még aludni is tudtam kicsit. Az utak rázósak, a busz maximum 65 km/h-val, hegyre fel 20 km/h-val tud haladni, a forgalom 95%-át a buszok és a teherautók teszik ki, autókat csak elvétve láttunk. A teherautók gyönyörűek, sportot űznek a kidekorálásukból, bár a sok Adidas matricát nem értem a buszokra és teherautókra ragasztva. A kanyarokban is előznek, nyomják közben a dudát, de legalább nem ész nélkül. Délután értünk Nepál fővárosába, Kathmanduba. A Thamel, a turistanegyed közelében tett ki minket a busz, így lerázva a taxisokat gyalog kerestünk szállást, miután ittunk egy kávét. 

Thamel

Egy internetkávézót üzemeltető hotelben szálltunk meg, a gyors internet reményében, de Nepálban vagy nincs szerencsénk, vagy mindenhol nagyon gyenge a net, öt nap alatt azért sikerült feltölteni 500 képet. A szállásunkat egy fél méter széles kapualjon és lépcsőn át lehetett megközelíteni, hazafele könnyű volt elvéteni a kis beugrót. A folyosókat élénkzöldre, a szobákat élénkkékre festették, itt aztán nem félnek a színektől. A Thamel szűk utcáit rengeteg színes zászló, hotel, étterem, boltok és a turisták forgata jellemzi. A hangulatot alapvetően meghatározza a majdnem minden üzletből szóló Om mani padme hum mantra. Utólag derült ki, hogy a hegyi tibeti falvakban látott imamalmokban, köveken is ez a mantra szerepelt.

Sokkal kisebb az őrület, mint amire számítottam, vagy mint Indiában, de a hegyek nyugalma után elsőre még így is zavaróan hatott a nyüzsgés. Este vacsora után találkoztunk Jannal, akinek holnap indul haza a gépe. Másnap sokáig aludtunk, majd elindultunk felfedezni a várost. A Thamel-t elhagyva változik a város, a boltok nem a turistáknak szánt portékákat árulják, nincsenek hotelek. 

Durbar (Fő) tér

A nevezetességeknél mind belépőt szednek a külföldiektől, a Durbar tér-nél 750 rupi, azaz 1.875 Ft a belépő, amivel a királyi palotából kialakított múzeumot is megtekinthettük. 2001-ben a királyi palotában történt mészárlás következtében meghalt a király, a királyné, gyermekeik és a király testvérei. A király életben maradt testvére lett a király, aki később a tüntetések hatására lemondott a trónról és az ország államformája köztársaság lett. Rembo mesélte nekünk Khangsarban, hogy a nepáliak véleménye megoszlik a változásokról, ő a királyságot szerette volna megtartani. Innen elsétáltunk a Swayambhunath sztúpához, egy kertvároson keresztül. Szépen karbantartott házak, mondhatni villák, rendezett kertekkel, de az utcán halomban áll a szemét. Szeretünk gyalog közlekedni, így sokkal jobban meg lehet ismerni a várost, mint tömegközlekedéssel. Az indiai városokhoz hasonlóan itt is "speciális" utcák vannak, a könyvesbolt mellett könyvesboltok, a virágbolt mellett virágboltok vannak. 

Swayambhunath sztúpa

A Swayambhunath buddhista sztúpa egy dombon áll, hosszú lépcsősor vezet fel hozzá és remek kilátás nyílik innen Kathmandu színes házaira. Ugyanott vacsoráztunk, mint ahol reggeliztünk, egy kis helyi étteremben, ezek a helyek sokkal olcsóbbak és sokszor sokkal jobban főznek, mint a turistáknak szánt éttermekben. 

Reggel megint nem sikerült korán kelnünk, így taxival mentünk a bangladesi nagykövetségre kiváltani a vízumunkat. A követség nem sokban különbözik a budapesti indiai nagykövetségtől, kitöltöttük a papírokat, kifizettünk fejenként 61 USD-t, állításuk szerint Magyarország ugyanennyit kér a hozzánk beutazó bangladesiektől, holnap reggel jöhetünk vissza az útleveleinkért. Innen könnyen megtaláltuk a Buddhanath  sztúpa  felé tartó helyi buszt, mivel nincs autójuk mindenki tömegközlekedik, folyamatosan járnak a buszok, várni sem kell rá. A sztúpa felé sétálva egy kis kifőzdében találtunk sel-t, ami rizslisztből készült fánk. Végre ehetek péksütit! :) A másik nagy kedvencem a pakora, vagy pokora, ami rizs és csicseriborsóliszttel készült zöldség, sajt, vagy húsgombóc. 

Buddhanath sztúpa tere

A Buddhanath sztúpa, kb. pont úgy néz ki, mint a tegnapi sztúpa, csak ez nem a dombtetőn, hanem egy hangulatos kör alakú téren áll. Innen egy "lakótelepen" át vezetett az utunk a Pashupatinath hindu templom felé, ami egy folyóparton áll és Varanasihoz hasonlóan itt is égetik a hullákat. Hazafelé még beugrottunk az Álmok kertjébe, ami egy szép kert, de nem érte a 200 rupis (500 Ft) belépőt. Napközben se meleg, se hideg nincs, a legtöbb nepáli papucsban, zoknival vagy anélkül és kabátban jár, estére viszont már kifejezetten hűvös van.

Reggel busszal mentünk vissza a követségre, nem érdemes a taxira tízszer annyit kifizetni, mikor a tömegközlekedés ugyan rendszertelen, átláthatatlan, de tökéletesen működik. A Bakhtapurba tartó buszt is egyből megtaláltuk a helyiek segítségével, azonnal jött megint. A 25 km-es távot több, mint másfél óra alatt tettük meg, a busz mindenhol megáll, ahol valaki le és fel akar szállni, épphogy háztól házig nem visz mindenkit. A tömött buszon utazókat folyamatosan nógatja a kalauz, hogy húzódjanak beljebb, szerencsére volt ülőhelyünk, mert felállni mi nem tudunk ezeken a buszokon. Bakhtapur egy történelmi kisváros hangulatos terekkel, templomokkal. 

Bhaktapur

A legérdekesebb a Nyatapola 5 szintes templom és a fazekasok tere, ahol megfigyelhettük az agyagozó fazekasokat a sok-sok elkészült váza és edény között. Este eldöntöttük, hogy ha már Nepál rafting paradicsom, ezt mi sem hagyhatjuk ki és befizettük magunkat egy másnapi túrára.

A találkozó 5:45-kor volt az utazási irodánál, a sötétben csak szerencsével találtunk oda, a lehúzott redőnyök közt minden utca egyforma lett, az összes tájékozódási pontunk elveszett. Én Magyarországon kívül nem is tudok még egy országot, ahol ne lennének redőnyös üzletek. Három órát buszoztunk a tibeti határhoz, egy keskeny úton, ha szembejött egy másik busz vagy teherautó, akkor mindkettő megállt egymással szemben és szép lassan óvatosan haladtak el egymás mellett. Útközben természetesen megálltunk reggelizni, a folyóparton halat sütöttek, majd a kb. egy órás várakozás után végre beszállhattunk a 8 fős csónakokba. A Bota Koshi folyó jéghideg vízében a lábam azonnal elfagyott, ha már neoprén ruhát nem is kaptunk, egy csizma jól jött volna. A vezetőnk villámgyorsan adta ki a parancsokat (forward, backpadle, stop, left forward-right backpadle, get down, hold on), sokszor mire megtaláltam az evezőm, már nem is kellett evezni. Sokan voltunk aznap, így menet közben is sokat kellett várni, a köveken fennragadt csónakokra, vizes ruhában az árnyékban hamar átfagytam, de a 3 órás rafting így is fantasztikus volt. Este visszautaztunk Kathmanduba, ismét a sofőr mellé ültünk, aki szerintem nem nagyon lehetett idősebb 17 évesnél, bár a helyiek életkorát lehetetlen megsaccolni.   

2012.11.09-26 Annapurna kör

2012.11.09 - 1. nap

Későn feküdtünk, korán keltünk, a buszunk fél 8-kor indult a pokharai buszpályaudvarról, ami valójában egy kavicsos foghíjtelek. A busz ugyanolyan kényelmetlen volt, mint legutóbb, most viszont a busz ablakait sem lehetett becsukni, a ködös időben majd megfagytunk, a meleg ruháink pedig a busz tetején lévő hátizsákokban voltak. Az öt órás menetidőt lerobbanással együtt is teljesítettük, a kompresszor ékszíj cserét fél óra alatt megoldották. Közben a coloradoi farmer beállt a helyiek közé rizst csépelni, a buszon az előttünk ülő lánynak be nem állt a szája, mintha a BBC rádiót hallgattuk volna. Délután 1-re értünk Besisaharba, bejelentkeztünk a Tourist Check Post-nál, megebédeltünk és egy újabb busz tetején utaztunk 9 km-t. A busz tetején a csomagtartórácson utazni ugyanolyan kényelmetlen, mint a buszban, az élmény viszont összehasonlíthatatlan. :) A busz a Marsyandi folyó partján kanyargott lassan a földúton, gyönyörű kilátással a völgyre.  Bhulbule-ban (840 m) az engedélyek ismételt bemutatásakor láttuk kifüggesztve, hogy tavaly 24 magyar túrázott itt. A buszok eddig járnak, tovább már csak dzsippel lehet utazni. Mi egy függőhídon átkelve egy ösvényen megkezdtük a túrát, rizsteraszok és vízesések mellett 4 km után értünk Ngadiba (890 m).

Ekkora már 4 óra lett, sötétedés (6 óra) előtt már nem értünk volna a következő településre, így a busz tetején megismert srácnál szálltunk meg egy fabodegában a Peace&Love Lodge Annapurna II nevű szobájában. Sötétedés előtt lemásztunk a szállás alatt zubogó folyóhoz, visszafele összeismerkedtünk két 21 éves izraeli lánnyal, majd velük vacsoráztunk.

Inbar és Jordan éppen letöltötték a kétéves katonai szolgálatukat és sok izraeli fiatalhoz hasonlóan a főiskolai tanulmányaik előtt féléves utazásba kezdtek. A lányok hordárral túráztak egy nepáli srác vitte egy hatalmas hátizsákban hármójuk cuccát, míg a lányok egy-egy kis hátizsákban az aznapra szükséges vizet, meleg ruhát. Kipróbáltuk a víztisztító tablettát, egy liter forrásvízbe kell dobni egyet és várni fél órát, míg elkészül a tiszta víz. Nincs mellékíze, olcsó, nem kell sok vizet cipelni, nagyon praktikus.

2012.11.10 - 2. nap

A kevéske reggeli után összepakoltunk és végre tényleg nekivágtunk a túrának. Utunkat folytattuk a folyó völgyében néha függőhidakon átkelve, rizsteraszok mellett, ahol a helyiek arattak. Nem igazán foglalkoztak velünk, biztos megszokták már a sok turistát, csak az jött oda hozzánk, aki el akart adni valamit. Ahová el tudják vezetni a rengeteg forrás vizét, kis árkokkal, műanyag csövekkel, ott mind rizst termesztenek, a tavaszi időszakban pedig kukoricát. Egy óra alatt, 400 méter emelkedő után értük el Bahundanda-t (1310 m), ahol a tízórai közben a helyi srácok kihívták Balázst egy sakk játszmára. 

Balázs - Nepál 1:0

Ezután 5 km alatt leereszkedtünk Ghermu (1130 m) faluhoz, majd az újabb függőhídon átkelve a dzsip úton mentünk tovább 7 km-t Chamche-ig (1385 m). Útközben több dzsip is elhaladt mellettünk felverve az út porát, ami nem annyira kellemes, viszont továbbra is a gyönyörű völgyben túráztunk, a völgy mindkét oldalán rengeteg vízeséssel.

A folyón egy vízierőmű építés előkészületeit láttuk,a villamos energiára nagy szüksége van Nepálnak, a kevés áramot, amivel rendelkezik az ország forgóban használják, így mindig máshol van éppen áramszünet. Mielőtt elértük vona Chamche-t összeszűkült a völgy, a szemközti oldalt egy meredek feketés-barnás sziklafalból törtek elő a vízesések. Útközben egy helyi párral találkoztunk, persze ők is vendégházat üzemeltetnek, nem örültünk neki, hogy ismét előre rá akarnak minket beszélni valamire és nem mi választhatunk. Szerencséjükre a ház magasan az út felett állt, kilátással az eddigi talán legszebb vízesésre, ami mindkettőnknek nagyon tetszett, így hamar megállapodtunk abban, hogy a szállásért nem fizetünk, cserébe náluk vacsorázunk és reggelizünk. 

A túra vonalán mindenhol jellemző, hogy a szállás nagyon olcsó, ha nem sikerül lealkudni nullára, az étel viszont drága, legalább háromszorosa a pokharai áraknak. A nepáliak Magyarország gazdasági helyzetét mind a forint árfolyamából próbálják belőni, azt nem kérdezik meg, hogy mennyibe kerül egy tál meleg étel. A túrázóknak való szállás- és ételadás akkora üzlet a helyieknek, hogy szinte mindenki rendelkezik kiadó szobával. A szállásunkon 9 szoba volt, évi 200 vendéggel, így nem is csodálkoztunk azon, hogy mi voltunk az egyetlen lakói a Natural View Lodge-nak.  Vacsorára a nepáli  nemzeti ételt, dhal batot ettünk, ami rizsből, főtt leves lencséből és egy kevés káposztás krumpliból áll. Jár mellé még egy kis csipős valami is, nekem az különösen tetszik, hogy végre én szabályozhatom az étel csípősségét. A dhal bat különlegessége, hogy jár belőle repeta, senki nem maradhat tőle éhes, ellentétben minden más étellel, amiből igencsak keves jár. Nem jellemző rám, hogy az étel mennyiségét keveselném, de itt igazi éhenkórász lettem, sosem okoz nehézséget az evés, kell az energia. Az ACAP által jóváhagyott étlapokon lévő ételek kb. mind ugyanabból a kb. tíz alapanyagból készülnek: tojás, rizs, tészta, zöldségek, liszt, krumpli, sajt, zabkása, müzli, néha csirke. A csirkéhez errefelé nem értenek, feldarabolni sem tudják, vágják, ahogy érik csontostul.  

2012.11.11 - 3. nap

Reggeli után folytattunk utunkat a Marsyandi folyó partján, immár megint a jobb oldali ösvényen. Két óra emelkedés után pillantottunk rá a különleges Tal (1700 m) településre, ami a folyó szürke hordaléka mellett fekszik egy sík területen. A faluban minden ház színes babaház, mindenütt imazászlók, az imamalmoknál elpörgettünk pár imát, az első tibeti faluba érkeztünk. 

Később megálltunk pihentetni a vállunk a folyóparti köveken, először azt hittem jobban bírom a nagy súlyt, de kiderült, hogy Balázs ma könnyebbre pakolta a zsákom. Egy-két óra gyaloglás után fájdul meg a hátam, egyre erősebben, de egy pár perces pihenőtől ez mindig elmúlik. 

Továbbra sem tudtunk olyan irányba nézni, hogy ne látnánk vízesést, közben ismét a dzsip úton találtuk magunkat, ahol teherhordó szamarakkal mentünk tovább a szerpentinen. 

Útközben sok sherpa is elhaladt mellettünk, hátukon három hatalmas vízitúra-zsák összekötve, a tetején keresztben egy akkora hátizsák, mint ami az én hátamon is van, mindezt egy pánttal a homlokukkal tartva, sokszor strandpapucsban. Dharapani (1900 m) után az eddigi északi irányból keletnek fordultunk sötétedés előtt értünk Danaque-ba (2200 m), ahol a Snowland Hotelben töltöttük a már hideg éjszakát. Nappal még pólóban túrázunk, de az éjjelek egyre fagyosabbak. Szerencsére az étkezőben volt egy kis kályha, vacsora közben gyalog, ló- és szamárháton megjelent vagy 50 gyerek, mint akik a menzára érkeztek vacsorázni, mi viszont már hozzászoktunk a korai keléshez és fekvéshez, így a szobában gyorsan a hálózsákra terítettük a kapott pokrócot.

2012.11.12 - 4. nap

A reggeli hideg nem tartott sokáig, rögtön egy emelkedőn indult a nap, mire megtettük a 400 méter szintemelkedést és Temangra (2570 m) értünk a nap is kisütött. Temang, Timong vagy Timang, ahogy tetszik. Össze-vissza írják a helységneveket, mint ahogy minden tábla feliratából kimarad egy-egy betű. Kis ereszkedés után, mielőtt elértük volna Koto-t (2640 m) megpillantottuk az Annapurna II 7937 méter magas hegycsúcsát. 

Annapurna II

Koto kövekkel kirakott utcáját a vendégházak mellett kis boltok szegélyezték, itt minden kapható, amire egy túrázónak szüksége lehet, meleg ruhák, kesztyűk, sapkák, tisztálkodószerek, csokik, kekszek. A falu végében ismét be kellett mutatnunk az engedélyeinket, megint két hatalmas könyvbe vezették fel az adatainkat, egyik az eltűnésnyilvántartás, a másik pedig a nemzeti park nyilvántartása. Innen fél óra alatt érkeztünk meg az eddigi legnagyobb településre Chame-ba (2710 m). Az Annapurna kör útvonal nem véletlenül kapta a "Teahouse trekking" becenevet, a települések köz fél-2 óra a távolság, így a legjobb terv=nincs terv szerint haladunk minden nap és 3-4 óra felé eldöntjük, hogy mi lesz aznapi végállomás. 

Chame-ban csak harapni valamit álltunk meg, kipróbáltuk a Rasgulla nevű rettenetesen édes indiai édességet. Az itteni aszalt gyümölcsök viszont nagyon finomak,  kókusz, datolya olajos magvakkal keverve. Járművel eddig lehet eljutni, viszont túlparton ismét széles úton haladunk, már épül a porút tovább Manang, a terület központja irányába. 

Az árnyékos völgyben Balázs felfedezni vélte azt a földcsuszamlást, ahonnan a folyó Tal-ba szállította a szürke hordalékot, majd előkerültek a pulcsik, mire Bhratang-ba (2850 m) értünkmár kifejezetten fáztunk, így ott szálltunk meg a fatelepen, amiből egész  település állt. 

A szállás minden eddiginél egyszerűbb volt, viszont a közös térben lévő kis kályhánál együtt melegedtünk a helyiekekkel és az angolul nem igazán tudó japán sráccal, akivel így nem igazán sikerült kommunikálnunk. A szoba hideg volt, csak a hálózsákra terített takarók alatt nem fagytunk meg. Nem aludtunk jól, mivel a tetőn egész éjszaka egy egér mászkált.

2012.11.13 - 5. nap

Reggel már majdnem minden ruhámat magamra véve indultunk el, ekkor már biztos voltam benne, hogy szükségem lesz még egy kabátra és egy melegebb kesztyűre. A hideg reggelen az emelkedő kifejezetten jólesett, hamar kimelegedtem, a nap is kisütött, ugyanolyan szép tiszta idő volt, mint eddig minden nap. 

Egy fenyőerdőben kanyargott az ösvényünk, a folyó túlpartján bontották a sziklát, épül az út. Dhukur Pokhari (3240 m) után kettéágazott az út, hosszabb töprengés után úgy döntöttünk, hogy nem a völgyben, hanem a hegyoldalban megyünk tovább. Egy kis zöld tó mellett vezetett a cserjékkel szegélyezett utunk, hamar elértük Upper Pisang-ot (3310 m). Ezen a magasságon már kevesebb a fa, a kőházak beleolvadnak a tájba, színes imazászlók lengenek mindenütt. Remek kilátás nyílik a völgyre, a világoskék színű Marsyangdi folyóra, a falu alatt elterülő Lower Pisangra. 

A Pisang-csúcs alatti homorú fal alatt sokáig szintben mentünk, de már tudtuk, hogy nemsokára egy meredek emelkedőhöz érkezünk, nemsokára meg is pillantottuk az ösvényt, ami hosszan cikkcakkozott fel 400 métert. Magam is meglepődtem, milyen könnyen haladtam felfelé, minden irányba csodálatos kilátás tárult elénk, a Pisang-csúcs, a kanyargó folyó, az Annapurna-hegyvonulat 8 ezres csúcsai. Az út mellett yakok legelték a kórót, az állatokat mindig felülről kell kerülni, nehogy lelökjenek minket, de errefelé minden állat békés, a kutyák is. Ghyaru (3730 m) szintén a helyi kövekből épült, megálltunk ebédelni, egy kedves öreg néninél ettünk levest. Annyira tetszett nekünk itt, hogy majdnem itt is ragadtunk, de benne volt még a lábunkban a menés és naplementéig is volt még három óránk, egy a faluval azonos magasságban lévő ösvényen mentünk tovább a kopár hegyoldalban. 

Ngawal

Még ezeket a meredek hegyoldalakat is megművelik, ahol megállni is nehéz. Megkerülve a gerincet feltűnt alattunk Humde település repterének kis kifutópályája, egy kis aszfaltcsík, majd nemsokára megérkeztünk Ngawal-ba (3680 m), a Peaceful Hotelbe. A forró zuhany még úgy is nagyon jólesett, hogy a "fürdőszoba" jéghideg volt. Csak a konyhában a tűzhely alatt égett a tűz, még az étkezőben sem, így sokat ücsörögtünk itt a családdal, akik megkínáltak minket tibeti teával. A tibeti tea forró vízből, yak vajból, sóból és tejporból áll, azt nem állítanám, hogy finom, de a hidegben kifejezetten jólesett. A konyha sarkában lévő nagy vizeshordóból két csövet vezettek a tűzhely köré, ebben keringetve nyertek forró fürdővizet, amit a konyha alatti helységbe vezettek le. A vacsorát kabátban, sapkában fogyasztottuk el egy coloradoi párral, majd a hideg elől a hálózsákba menekültünk. 

Nemcsak a remek kilátás miatt volt jó választás a felső út, hanem a majdnem 3700 méteren való alvás a sikeres akklimatizációnkat is segíti.

2012.11.14 - 6. nap

Pirkatadkor ismét csörgött az ébresztő, mire a nap első sugarai aranszínűre festették az Annapurna III 7575 méter magas csúcsát már az udvaron voltunk. 

A reggeli után táskáinkat a szálláson hagyva felmásztunk a falu feletti kilátó ponthoz. Lefelé menet megfájdult a bal térdem, így fény derült az első dologra, ami otthon maradt, a porcerő tabletta. Aggasztott a dolog, mert tavaly hasonlóan jártam az Alacsony-Tátrában, fájós térddel oldalaztam, tolattam le 1000 méterrel alacsonyabbra. Ez a típusú fájdalom csak lefele menet jelentkezik, furcsa érzés ilyenkor örülni az emelkedőnek. Akkor a túra után egy hónapig fájt a térdem, sőt a terhelésáthelyezéstől a másik is, mire Vika javaslatára, elkezdtem szedni a porcerőt. Ha Perecnek, a spánielnek segített, akkor nekem is fog! És tényleg. Hát a porcerő nem volt velem, legalább egy térdgumit magamra húztam, úgy indultunk tovább, immár a hátizsákokkal.

Könnyű napot terveztünk, Manang, a hegyi központ 3 óra járásra fekszik alacsonyabban, ott mindenképpen meg terveztünk állni. A legtöbb útvonaljavaslat két éjszakát javasol ott eltöltelni az akklimatizáció miatt, de mi már tegnap is kicsit magasabban aludtunk. 

Leereszkedtünk a völgybe, útközben annyira gyönyörű helyen haladtunk, hogy az se tudtam előre-hátra, jobbra-balra nézzek-e. Megálltunk ebédelni, megállapítottuk, hogy elfáradtunk, eddig minden nap 6-7 órát mentünk, sokszor több, mint ezer méter szintemelkedéssel. A folyó kiszélesedett egyre kopárabb völgyében kora délután elértük Manang-ot (3540 m). 

A Yak Hotelben szálltunk meg, sok túrázóval együtt, a szobánknak keleti és nyugati ablaka is volt, így azt melegebbnek éreztük kicsit, mint az eddigieket. Az összes tiszta ruhánk elfogyott, a szálláson annyiért mostak volna ki két zoknit, amennyit az összes ruhánkért fizettünk Pokharában, így a ház tetején lévő nagy fekete hordőkban a nap által melegített langyos vízben a wc leöblítő vödörben kimostam mindent, holnap délután 1-ig csak megszáradnak valahogy. Vacsora előtt sétáltunk egyet a településen, vettünk nekem meleg kabátot, kesztyűt, Balázsnak pulcsit, sálat. 

2012.11.15 - 7. nap

A mai napot pihenőnapnak szántuk, így végre nem a telefon csörgésére ébredtünk, bár már annyira hozzászoktunk a korai fekvéshez és keléshez, hogy magunktól is felébredtünk, mire felkelt a nap. A tegnap kimosott ruhák reggelre megfagytak a kötélen, gyorsan megelőztünk mindenkit és átteregettük a napos oldalra és vártuk a szelet. A vizespalackot és wc öblítő vödröt célszerű este megtölteni vízzel, mert reggelre rendszerint befagynak a vezetékek. Reggeli után táskáinkat a szálláson hagyva felmásztunk a Gangapurna-tó és gleccser melletti kilátó ponthoz, ahonnan remek kilátás nyílt Managra és a környékére. 

Gangapurna tó, Manang

Lefele a fájós bal térdemmel sántikáltam le, így gyorsan megkerestük a gyógyszertárat, hátha kapunk rá valamit, különben bajba kerülök, hogy megyek így le a hegyről, mikor még felfelé tartunk? A gyógyszertár zárva volt, a gyógyszerész Pokharába utazott egy öt napos ünnepre, de szerencsére Manangban nemcsak gyógyszerár, hanem orvos is van, aki nem utazott sehová. :) Diclofenac krémet kaptam, remélem segít! A kézfejemen lévő napkiütésekre viszont nem tudott semmit sem ajánlani, csak a naptejet. Délután elhagytuk Manangot, a két óra járásra lévő Khangsar (3800 m) irányába. Letértük az Annapurna-kör útvonaláról, mert a Föld legmagasabban lévő tavát, a 4919 méteren fekvő Tilicho-tavat nem szerettük volna kihagyni. A tóhoz holnapután 900 méter emelkedőt kell megtenni oda-vissza, abban maradtunk, hogy másnap reggel eldöntöm, mennyire bírja a térdem, ha nem, akkor visszakanyarodunk a hágó irányába. Nemsokkal azután, hogy elhagytuk Manangot, találkoztunk a cseh Jannal, aki épp az utat kereste, így együtt mentünk tovább egy újabb függőhídon átkelve egy szélesebb földúton. 

Marsyangdi folyó

Hamar elértük Khangsart, mindhárman a Himalchuli Laxmi Hotelben szálltunk meg Tasi Rembonál. Miután egy-egy fazék vízben megmosakodtunk, yak curryt vacsoráztunk a tűz mellett a kis konyhában. Szárított húst használnak, egyrészt nem is tudnák frissen tartani, illetve azt hallottuk, hogy csak évente egyszer vághatnak állatot. Jan 50 éves, 27 éve házas, egyedül jött a túrára, amit két lánya szervezett neki. Mezőgazdasági gépekkel foglalkozó cégnél dolgozik, mint product manager és a munkája révén is sokat utazik külföldre. Meglepően sokat tud Magyarországról, nagy rajongója a magyar boroknak és fürdőknek. Azt monta 27 év házasság után ő nem utazna el fél évre a feleségével. Ő csak a holnapi úticélunkig, a Tilicho Base Campig tervezett menni, de miután meglátta az útikönyvünkben a képeket a tóról, gyorsan meggondolta magát és együtt terveztük tovább a következő napokat.

2012.11.16 - 8. nap

Reggelre sokat javult a térdem, mehetünk a Tilicho-tóhoz! Minden nap az első lépések a legnehezebbek, egyre kevesebb a levegő, de aztán egyenletes léptekkel hamar elindulnak a lábaim. Induláskor, 8 órakor még hideg van, egy réteggel kevesebb ruha kell, mint az összes ruhám, amiben reggeliztem, de egy óra után már kisüt a nap és elég egy pulcsi is. 300 méter kaptató után értük el Shree Kharkát hármasban, holnap idáig jövünk vissza és itt töltjük az éjszakát. Elértük az aznapi célunk magasságát, de ahogy az lenni szokott, az ösényünk most is fel-le-fel-le hullámzott magasan a völgyben, a folyó ezüst szalagnak tűnt alattunk. Ezután következett az eddigi egyetlen nehezebb szakasz, egyben a nekem egyik legszebb is, az "Landslide Zone". 

Landslide Zone

Egy hosszú, csodás sziklatornyokkal tarkított morénalejtőn keltünk át, majd megkerülve a gerincet elértük a Tilicho Base Camp-et (4100 m). Még egy órát tudtunk ücsörögni az udvaron masala teát iszogatva, mielőtt a hegyek mögé került volna a nap. Vacsorára ismét dhal bat-ot rendeltünk, az egyszem kályha mellett melegedtük, amíg tartott a tűzifa és a szárított yak ürülék. A Tilicho Base Camp-ben csak három szállás van, ekkora már mindenhol kialudtak a fények, a teljes sötétség borult a tájra, ennyi csillagot még sosem láttam, a tejút is gyönyörűen látszott.

2012.11.17 - 9. nap

Minden eddiginél korábban sötétben keltünk és fogyasztottuk el a reggelit az étkezőben, a másik sarokban a földre terített matracokon aludtak a helyet üzemeltető srácok, Rembo rokonai. Épphogy világosodott, mikor nekivágtunk Jannal a 900 méteres emelkedőnek a tó felé. Az ösvény eleinte óvatosan emelkedett, a felkelő nap aranyszínűre festette a tájat, majd lekerültek rólunk a télikabátok és az út egy meredek köves hegyoldalban cikkcakkozott felfelé. 

Felérve elhaladtunk pár befagyott tengerszem mellett, a havas nyolcezres csúcsokhoz még sosem jártunk ilyen közel. Feltámadt a hideg szél, újra előkerültek a kabátok Balázs könnyített hátizsákjából, viszont hamarosan feltűntek a tavat szegélyező színes imazászlók. A tó 4919 méteren fekszik, az út idefele eléri a 5000 métert, a levegő érezhetően kevesebb, lassú megfontolt léptekkel tudtam csak haladni ebben a magasságban. A tó partján jeges viharos szél tombolt, a kamera akksija is csak a zsebünkben tért magához, de végül sikerült lefotózni az élénk kék színű csodálatos tavat környező kopár köves, havas hegyeket és a tavat tápláló gleccsert.

Tilicho tó

Háromnegyed órát töltöttük itt, majd gyorsan visszaereszkedtünk a Base Camp-hez, ahonnan pakolás és egy-egy leves után indultunk visszafele a tegnap megtett úton. A morénalejtő visszafele nehezebbnek tűnt, talán fáradtabb is voltam és az elején kicsit megcsúsztam. Jan haladt elöl, előttem, egyszer csak láttam, hogy leteszi a hátizsákját és elindul felém. A három méteres mmozgó-csúszó köveken gyorsan átsegített, a Landslide Zone végét jelző táblán "Thanks" felirat állt. Kösz, hogy nem csúsztunk le és rontottuk a statisztikát? Még két óra, biztonságos ösvényen megtett gyaloglás után még sötétedés előtt elértük Shree Kharkát (4100 m). Ebben a magasságban már nemhogy forró zuhany, de semmilyen tisztálkodási lehetőség sincs, örülünk a meleg vacsorának és a kis kályhának az étkezőben. Csodás nap volt, nagy hiba lett volna kihagyni ezt a három napos kitérőt, és a legszebb helyet a környéken.

2012.11.18 - 10. nap

Shree Kharka-ig tartott a visszafele tartó út, innen nem kellett leerszkednünk Khangsar-ig, hanem egy ösvényen megkerülve a gerincet csatlakozunk vissza az Annapurna kör nyomvonalára. Áthaladtunk az elhagyott Old Khangsar településen, a kilátó ponttól beláttuk az egész környéket, a Chulu csúcsokat, Manangot a háttérben a Pisang csúccsal, amerre öt napja jártunk, a Gangapurnát és az Annapurna hegyvonulat csúcsait. 

A folyóhoz persze ismét le kellett ereszkedni, de az emelkedő után elértük a sztrádát. Másfél méter széles, nem túl vastagon porlepett út éles kanyarok és meredekebb emelkedők nélkül. Hamar elértük Yak Kharkha-t (4050 m), majd ismét elindultunk felfelé. Egy darabig a völgy jobb oldalán kaptattunk felfelé, egy függőhídon átkelve a jobb oldalt egy köves hegyoldalban folytatódott az út. Ekkor fáradtam el először igazán, nemcsak testben, hanem fejben is, úgy éreztem túl sok szintet adunk le és még többet kell felvennünk. Végül kiderült nem is voltunk olyan messze, Balázs eltaszigált aznapi célunkig, a Thorung Pedi Base Camp-be. A szállás különbözött az eddigiektől, a nagy túristaház éttermében szinte egy sípályán éreztem magam. 

4450 méteren alszunk, 300 méterrel feljebb van az utolsó lehetőség az éjszakázásra a hágón való átkelés előtt, a két hely egyikén minden túrázó megszáll. Itt is csak az étkezőben van fűtés, kint és a szobában, ha lehet még hidegebb van, mint az előző napokban. 

Csak az utolsó pillanatban vetem le a kabátot

Már este 8-kor aludtunk, holnap ismét egy nehéz nap vár ránk, majdnem 1000 méter emelkedővel és 1700 méter ereszkedéssel az 5416 méteren levő Thorung-La hágón át. 

2012.11.19 - 11. nap

A reggelit fél 6-ra kértük, addigra egy páron, Janon és rajtunk kívül már mindenki elindult a hágó felé. Ráadásul a reggelinket is összekeverték, így nem tudtunk elindulni időben. Az éjjel nem sikerült kipihennem magam, az étkezőhöz vezető pár lépcsőfokot is nehezen tettem meg a sötétben, ráadásul a fagyos hidegben kezem-lábam is lefagyott, így indultunk neki a 320 méterrel felettünk fekvő High Camp-hez vezető köves cikkcakknak. Nem haladtam gyorsan, próbáltam egyenletesen menni, de így is gyorsan kapkodtam a kevéske levegőből. A High Camp-hez érve legalább kisütött a nap, innen kevésbé meredek kopár ösvényeken folytatódott az út. 

Egyre lasabban lassított felvételként haladtam, azt beszéltük meg, ha fél 12-ig felérek, akkor vágunk neki a hosszú lejtőnek. Több túrázót is láttam előttem lassan haladni, egyedül a Balázs haladt könnyedén ebben a magasságban, még unatkozni is volt ideje, miközben rám várt. Jobb láb-bal láb, jobb láb-bal láb és egy kanyar után megláttam a színes imazászlókat, nem akartam elhinni, hogy végre felértünk 5416 méter magasra, a világ legrosszabb vicce lett volna, ha nem a hágót jelölik. A hágóban a zászlók közt egy tábla gratulál az idáig eljutott túrázóknak. 

Thorung La hágó, Jannal

Jan megvárt minket, ismét találkoztunk a Pokharából Besisaharba tartó buszúton megismert farmerrel, Toddal, aki az átkelést fogmosással ünnepelte. Négyesben tettük meg az 1700 méteres ereszkedést, ami hosszú volt, de a megkönnyebbüléstől a hágón új erőre kaptam, a harmadik igazán hosszú napon. Persze mehettünk volna kevesebbet is, de éppen úgy jött ki a lépés, hogy kétszer fél napot is a magasban kellett volna töltenünk a hidegben, így inkább mentünk. Az akklimatizációnk remekül sikerült, probléma nélkül átkeltünk a hágón, hiszem többször is aludtunk 4000 méter környékén és jártunk 5000 méteren a Tilicho-tónál, így az összes magashegyi betegség elleni gyógyszerünk érintetlen maradt. 

A magashegyi betegségnek három fajtája van:

AMS: (accute mointain sickness) tünetei: fejfájás, étvágytalanság, fáradtság, hányinger, szédülés és nyugtalan alvás. Kezelése: 1-3 napot alacsonyabb magasságban kell eltölteni, a Diamox tabletta enyhíti a tüneteket és segít a lefelé haladásban.

HAPE: tünetei: nehéz légzés nyugalmi állapotban, száraz köhögés, rózsaszín köpet, erős fáradtság, hőemelkedés, súlyosabb esetben kóma, halál. Ha az egyenes vonalon való járás nem sikerül, akkor azonnal, akár az éjszaka közepén is legalább 1000 méterrel alacsonyabb szintre kell menni, Diamox és Nifedifine tabletták segítségével.

HACE: tünetei: erős fejfájás, egyensúlyzavar, természetellenes viselkedés, álmosság. Kezelése megegyezik a HAPE-vel, csak a Diamox mellé Dexamethasone-t kell szedni.

Nekem 3500 méter környékén az első napokban volt alig érezhető fejfájásom, ami normálisnak tekinthető, az étvágyam nagyobb, mint valaha, bármikor bármennyit képes vagyok megenni, hiába, kell az energia. Ami igazán új, ilyen magasságban, hogy a megszokottól merőben eltérően minden éjjel álmodok és többé-kevésbé emlékszem is az álmaimra. A High Camp-nél Balázs beszélt egy sráccal, akinek a barátai annyira rosszul lettek, hogy éjjel két órkor kellett elindulniuk a fagyban sötétben betegen  meredek ösvényen, túl gyorsan haladtak felfele, nem hagytak időt a szervezetüknek hozzászokni a magashegyi környezethez. 

Még bőven világosban érkeztünk meg Muktinath-ba (3800 m) egy hindu zarándokhelyre. 

Muktinath

A szállás kiválasztásánál az alapszabály, "Sose válaszd az első szállást" mellett a forró zuhany is alapkövetelmény lett, ekkor már három zuhany nélküli napon voltunk túl. Muktinath megközelíthető dzsippel, jobb az infrastruktúra, így könnyen találtuk gázbojleres vendégházat. A faluban a kőutat sok kis bolt szegélyezi, a helyi asszonyok az utcán szőnek és árulják portékájukat. Vacsora után a helyi almabrandyvel ünnepeltünk Jannal, akivel már ötödik napja túráztunk együtt.

2012.11.20 - 12. nap

Laza ébredés és reggeli után nem szaladtunk tovább, hanem megnéztük Muktinath templomait. Valamikor valaki sokat meditált itt, ennek emlékére épült itt több hindu és buddhista templom, sok indiai zarándokol ide. Az eddig látott templomokhoz képest nem bizonyultak különösebben érdekesnek, viszont a 108 felé vezetett forrás alatt elszaladó majd a két jéghideg medencében megmártózó hindu zarándokok kifejezetten szórakoztatóak voltak. 

Készül az ebéd

Míg Jan ajándékot vásárolt egy a helyi asszonyok által szőtt sálat mi bepótoltuk az elmaradt összepakolást és újra hárman indultunk tovább. Jan indult elöl egy a völgy túloldalán fekvő település irányába, ahonnan az útikönyv remek kilátást ígért a hágóra. Az ösvényt elvesztettük, Jan eltűnt a folyó irányában a semmiben, mi úgy döntöttünk, maradunk a völgy azonos oldalán és ott közelítjük meg aznapi célunkat, Kagbenit. A tél közeledte miatt learatott szántóföldek közt haladtunk, a földek között kis árkokban vezették mindenfelé a források vizeit. Hamar, a következő faluban megálltunk ebédelni, hisz későn indultunk, krumplipürét ettünk yak sajttal, ez itt főételnek számít. Egy dzsip úton vezetett tovább az utunk, gyönyörű kilátással a völgy másik oldalára, ahol hiába próbáltuk Jant felfedezni. 

Árnyékba kerültünk, felgyorsítottuk lépteinket, hogy az öltözködés helyett mielőbb a gerinc napos oldalára kerüljünk, de nem úsztuk meg a kabátokat, elértük a Khali Gandaki folyó minden délután szeles völgyét. Hosszú lefele cikkcakkozás után érkeztünk meg Kagbeni-be (2800 m), épp akkor, mikor Jan feltűnt a völgy másik oldalán. Kagbeni két völgy találkozásánál fekszik a Khali Gandaki széles medre mentén, a télből az őszbe érkeztünk, sárga levelű fák tették már messziről hangulatosabbá a települést, ami az legtöbb falutól eltérően nem csak az út menti házakból áll, hanem kész labirintus. 

Tal

A szállásunkat nehezen tudtuk kiválasztani, így sem találtunk forró zuhanyt, de mivel tegnap zuhanyoztunk ez most nem jelentett akkora problémát. Szintén a Shangri-La Hotelben szállt meg három 70 év körüli hawai férfi meg az egyikük fia kb. 8 fős nepáli személyzettel. Nemcsak guide volt velük és hordár, szamár, még külön szakácsuk is volt. A vacsorához a dél-ausztrál vörös borukat ittuk... egész más szinten túráztak, mint bárki más. Vezetővel általában az egyedül túrázók szoktak, páran hordárral mennek, de a többség maga navigál és cipel. Mike a szállótulajdonos (ígéretet kaptunk a teljes ellátásra, ha eljutunk Hawaira) járt már Magyarországon, a Duna-menti kerékpárútról érdelkődött, de az osztrák szakaszt kellett neki ajánlanunk. A fia, Derek a Burning Man fesztivál VJ-je, megmutatta a programot amivel dolgozik, a nepáli felvételeit a munkájához is felhasználja majd. Az utolsó estéjüket töltötték a hegyekben, másnap dzsippel mennek tovább Jomsonba, ahonnan kisgéppel repülnek Kathmanduba. Az ő ünneplésük után egy helyi, az aratás végét ünneplő ceremóniába csöppentünk. Kaptunk szerencse süti, Balázs és Jan fát találtak benne, ami hosszú életet jelent. Az én sütimben szén volt, kisebb bizonytalanság után mondták, hogy az nagy szerencsét jelent, nem vagyok benne biztos, hogy nem mertek szerencsétlenséget mondani. Ezután csörgőkkel, dobokkal zart verve este 11 körül elszaladtunk mindannyian a falu végébe, ott egy tálból a földre öntötték a gonoszt jelképező zöldségeket és egy férfi sarlóval legyőzte azt. A szállásra való visszaérést követően volt még egy futam a falu másik végébe, amiről lemaradtunk, ugyanis annyira wc-re kellett mennem, a labirintusban meg képtelenség volt utánuk szaladni.

2012.11.21 - 13.nap

Éjszaka nem aludtam jól, többször felébredtem, annyira viszkettek és fájtak a hólyagok a kezemen, nem lett volna szabad tegnap levetnem a kesztyűt. Már több napja folyamatosan hordtam a kesztyűt, de a kezem semmit sem javult, sőt, egyre rosszabb lett.  Reggeli után felkerestük a helyi Health Post-ot, de nem találtunk ott senkit, ráadásul a tábláján a masszázs szerepelt az első helyen, így inkább gyorsan a jomsoni kórház felé vettük az irányt. Jan Kagbeniben maradt még fotózni, megbeszéltük, hogy 2-kor találkozunk Jomsonban a bank előtt. A jelenleg kevés vízű Khali Gandaki folyó medrében mentünk egy szamárkaravánnal együtt, ellestük a vezényszavakat: Ccs, Csó, ezekre hallgatnak többé-kevésbé a csacsik. 

Khali Gandaki

Jomson (2720 m) előtt fél órával feltámadt az itt menetrend szerinti délutáni szél. A település a hágó innenső oldalának központja, kórházzal, kis reptérrel, ami egész évben csak délelőtt indít és fogad gépeket az erős szél miatt. A kórházban kaptam a kezemre kétféle krémet és kétféle tablettát, amiből az egyik antibiotikum, úgy döntöttünk azt egyelőre nem szedem be. Ebéd közben ránktalált Jan, majd az ACAP irodában való bejelentkezés után ismét hármasban haladtunk tovább az egyre erősödő szélben. A szélvihar miatt a következő településnél nem volt kedvünk tovább menni, azt hiszem megkaptam a jövő évi por adagomat is. 

Szélvihar

Marpha-ban (2670 m) a Dhaulagiri Lodge-ban szálltunk meg, a konyhája nem csak a tábla szerint volt nagyon jó. A zuhanyban, ha forró víz nem is volt, de legalább a melegebb langyos vízben le tudtunk tusolni. Az étkezőben a fűtést a tegnap estéhez hasonlóan oldották meg, az asztal alá egy lábosban parazsat tettek. Itt találkoztunk a Tilicho-tó után ismét egy francia párral, akikről kiderült miért olyan furcsák, nem beszélnek angolul. A svájci-német pár túl népszerűnek találta az Annapurna kör útvonalát, jövőre a Manaslut tervezik megkerülni. Szerintem Manang-ot és Thorung Pedi-t leszámítva sehol sem volt tömeg, napközben is csak pár túrázóval szoktunk találkozni, mivel a többség mind egy irányba halad. Mikor előkerült a laptop, hogy Balázs átmásolja a képeket kiderült, hogy van wifi a szálláson így még alvás előtt tudtam anyával skypeolni egy órát.

2012.11.22 - 14. nap, a balszerencsés nap

Éjszaka ismét többször felébredtem a kezem miatt, a takaró alatt melege van, viszont ha kiteszem a takaró fölé, akkor meg fázom. Annyira fájt és viszketett, hogy mégis bevettem egyet az antibiotikumból, majd a reggeli után még egyet. Már indulásra készen összepakolva mentünk le az előtérbe, ahol Jan felpolcolt lábbal várt minket, rosszul lépett és leesett a lépcsőről, kiment a bokája, így nem tud tovább menni. Szerencsére innen már busszal is tovább lehet menni. Hosszas búcsúzkodás után már Balázson volt a hátizsák ismét indulásra készen, mikor beütött a reggeli után bevett antibiotikum, annyira elgyengültem, hogy nemhogy elindulni, de a szobáig is alig bírtam felmászni. Visszabújtam az ágyba, ezalatt Balázs bejárta Marpha-t és utánaolvasott a neten a napkiütésnek. Pár óra alvás után már jobban éreztem magam, így újra elbúcsúztunk Jantól és elindultunk legalább a következő faluba. Marpha végén úgy döntöttünk, hogy nem a dzsip úton, hanem a folyó túloldalán az ösvényen megyünk tovább. 

Eleinte egy fenyőerdőben, újra a zöldben vezetett az út, majd több jelenleg száraz folyómeder köves torkolatán át keltünk át. Továbbra is gyenge voltam, így mikor találtunk egy a Khali Gandaki-n átvezetető téli ösvény táblát, a folyó túlpartján fekvő Tukuche települést céloztunk meg. Kiderült, hogy még nincs tél, ugyanis nem sikerült sem átjutnunk a széles mederben sok kis patakra ágazó folyón, de száraz lábbal sem úsztam meg a kalandot, egy kövön megcsúszott a bal lábam és máris megtelt a cipőm a Khali Gandaki vizével. A délutáni szél végre hasznunkra volt és egy zoknicsere után maradtunk a folyó bal oldalán. A következő pihenőnél vettem észre, hogy elhagytam az övtáskám a szütyővel (köszi Medve még egyszer, nagyon praktikus volt) együtt, benne az összes krémmel, gyógyszerrel. Fáradtan mentem tovább, a reggeli rosszullét sok energiámat felemésztette, alig vártam, hogy megtaláljuk a szállásunkat. Az ösvény néha 30 métert emelkedett, innen messziről látszott, hogy a következő településhez vezető híd leomlott. A híd mellett a helyiek ideiglenes "hidat" a sok-sok patakra, a fadeszkákon könnedén átkeltünk a Khali Gandakin és megérkeztünk Kobang-ba (2640 m). 

A vacsorára nagyon sokat kellett várnunk, a desszertet előbb kaptuk meg, mint a főételt, annak tálalásakor nem értette a néni, nem ízlik, miért nem fogyott még el?

2012.11.23 - 15. nap

8 órakor már úton voltunk, ismét jól éreztem magam, sokáig a dzip úton mentünk, itt figyeltük a mellettünk elhaladó buszokat, mert tudtuk, hogy Jan aznap utazik. 

Három óra kényelmes séta után értünk Lete-be (2535 m), itt be tudtuk szerezni az elhagyott krémet, ebédeltünk és mentünk tovább a poros úton Ghasa felé. Az első nap, mikor a hegycsúcsok körül felhők gyülekeztek, pont mikor megpillanthattuk volna végre az Annapurna I (8091 m) magas csúcsát, később szerencsére feloszlottak a felhők. 

Annapurna I

Ghasa-ban (2010 m) egy óra várakozás után buszra szálltunk, csábított minket Tatopani meleg vizes fürdője, ahová aznap gyalog már nem értünk volna oda. A buszon a mellettem ülő néni folyton azt kérte, hogy nyissam nagyobbra az ablakot, szerintem neki én voltam büdös és fordítva. Közelről van valami furcsa szaga a helyieknek. A Balázs mellett ülő lány oktatni jött a helyieket az egészséges táplálkozásra,  hogy ne csak rizst és lencsét egyenek. Ő a legutóbb 3 és fél órát utazott ezen a szakaszon, már majdnem megbántuk, hogy a rossz utakon még rosszabb buszra szálltunk, de másfél óra múlva megérkeztünk a nyárba, Tatopani-ba (1200 m). A szállásunk egy narancskertben volt, az ablakunk alatt banánfű állt, sajnos éretlen banánokkal. Mandarinból itt a zöld a finom. A buszon újra találkoztunk Nicos-szal, a görög sráccal, akivel már többször is összefutottunk az elmúlt héten, együtt vacsoráztunk, majd megkerestük a meleg vízű forrás által táplált fürdőt, mintha a felújítás előtti Egerszalókra kerültünk volna. 

Tatopani

A két kis medence egyikébe csak a lábunkat bírtuk belelógatni, és még a hűvösebb vízű medence vize is forró volt. Végre forró víz! :) Itt egy helyi bácsival beszélgettünk a magyar fürdőkről, a túráról, az épülő útról, Nepálról. A helyiek mind nagyon várják, hogy elkészüljön végig az út, mégha ezzel sok-sok túrázót el is vesztetenek, a turisták talán többen lesznek. Nicos mesélt a görög helyzetről, a válság miatt fel kellett hagyjon lakberendezői foglalkozásával, most egy kis trafik üzemeltetése mellett egy görög túraútvonalakkal foglalkozó weblapot üzemeltet. Egy éve rákot diagnosztizáltak nála, akkor elhatározta, hogy ha meggyógyul, akkor végigjárja az Annapurna kört. Este még a szállás kertjében, a szabadban ücsörögtünk, megettünk rengeteg narancsot, élveztük a nyarat.

2012.11.24 - 16. nap

A mai délelőtt végre meleg volt és a zuhanyból is forró víz folyt, így 17 nap után végre megmostam a hajam. Ugyan tegnap este kacérkodtunk a maradás gondolatával, délben ismét elindultunk felfelé a Poon Hill irányába. A nyári melegben nem esett jól a felfele való lépcsőzés, hosszú idő után megint izzadtam és melegem volt, ráadásul a kezem miatt kesztyűt is kell hordanom. Egy hosszú lépcsősor (akkor még azt hittem) tetején ebédeltünk, a veg. fried rice-tól (zöldséges sült rizs) erőre kaptam és lépcsőztünk tovább felfelé. Ismét egy új tájra érkeztünk, itt biztosan sokkal több eső esik, mint a hegy másik oldalán azonos magasságon. 

Két napig lépcsőztünk felfele

A rizsteraszokat trópusi erdő határolta, ami tele volt élettel éles kontrasztban az elmúlt hét vidékeivel. 700 méter lépcsőzés után Sikha-ban (1935 m) szálltunk meg egy ukrán párral együtt, akik aznap kezdtek túrázni az Annapurna Base Camp felé. Elláttuk őket sok tanáccsal, nem értették miért nem üzemel a kályha, mondtuk nekik, készüljenek fel, még nincs hideg.

2012.11.25 - 17. nap

Reggel tovább lépcsőztünk felfelé a kövekből össze-vissza kirakott lépcsőkön, továbbra sem szeretem a lépcsőket. Szerencsére fél nap alatt elértük Ghorepani-t (2870 m), ahol ebéd után kerestük meg a szállásunkat. Jóllaktunk, volt időnk, sok-sok vendégházat végigjártunk, de igazán egyik sem tetszett, mindenhol sokan voltak. Rengetegen a csak három napos Poon Hill túrát választják és mindenki megszáll Ghorepani-ban, mivel a 300 méterrel feljebb fekvő Poon Hill kilátó innen egy óra járásra található és oda napfelkeltére érdemes érkezni, mert később minden nap befelhősödik az ég.

2012.11.26 - 18. nap

5-kor csörgött a telefon ébresztője, de már előtte felébredtünk, ugyanis mindenki hajnalban kel a falak pedig papírból vannak. Szinte minden szálláson, ha lefekvés és elalvás közt ért haza a szomszéd, mindig úgy tűnt, mintha a mi szobánkba jönne be. A tömeg libasorban fejlámpákkal vonult felfelé egy órán keresztül a Poon Hillre. A nepáliak szerint a hegy 6000 méteren kezdődik, így nem furcsa, hogy a 3200 méter magas Poon Hillt dombnak nevezik, bár kétségtelen, hogy a környező 8 ezres csúcsok mellett tényleg dombként hatott. 

A dombtetőn egy kilátó is állt, habár semmi szükség nem volt rá, mellőle is ugyanolyan kilátás nyílt a környező hegycsúcsokra, amiket a felkelő nap ismét aranyszínűre festett. 

Poon Hill

Az elmúlt 17 napon annyi gyönyörű helyen jártunk, hogy az itteni panoráma a tömeg miatt nem nyújtott akkora élményt, mint vártam. A Tilicho tónál kb. tizen voltunk, a hágóban négyen. Itt ittuk meg a reggeli kávénkat, majd visszaereszkedtünk a szállásra reggelizni, majd elindultunk lefelé a hegyről, bocsánat dombról. Indulás után rögtön a lépcsőkön Balázs rosszul lépett, de szerencsére nem lett nagyobb baja a bokájának, kis pihenő után lépcsőztünk tovább lefelé. 

Trópusi moha erdőben vezettek a lépcsők, rengeteg turista jött szembe. A turistát könnyű megkülönböztetni a túrázótól, nem köszönnek, sminkben, a nap elől esernyőt tartva a fejük felé követik a vezetőjüket sokszor teljesen elállva az utat. Délután 3-ig lépcsőztünk lefelé, először a túra folyamán megremegtek a combjaim. Tikhedhunga-ban (1500 m) fejeztük be a túrát, innen először dzsippel, majd busszal utaztuk vissza Pokharába. A Karma Guest House aznap tele volt, de felvettük az otthagyott hátizsákot és hamar találtunk másik, olcsóbb szállást. Sokadik próbálkozásra sikerült eladnunk a télikabátot, kesztyűt és a túrabotokat, a kabát minőségével nem voltak megelégedve, talán mert nem hamis TheNorthFace márkájú volt, hanem Basecamp. Halat vacsoráztunk és közben eldöntöttük, hogy másnap reggel Kathmanduba utazunk tovább.

Metszet