2013. március 18., hétfő

2013.02.03-10 Chiang Mai és a Mae Hong Son Loop

A vonaton kényelmesen átaludtuk az éjszakát, sőt, 9 óráig tudtunk szundítani, itt Thaiföldön nem óbégatnak az árusok pirkadattól a vonatokon. A szomszéd ágyakon alvó hollandok is jól aludtak, mert este sikerült betermelniük 2 üveg viszkit az étkezőkocsiban, ami éjszakánként diszkóvá alakul, és egy nagyon meleg fiú a pultos. Olyan 50-esnek nézhettek ki a hollandusok, otthon hagyták az asszonyt, és eljöttek dorbézolni meg golfozni 2 hónapra, úgy viselkedtek mint aki osztálykiránduláson van.
Az étkezőkocsiban reggeliztünk, majd a délután 3 órás érkezésig volt időnk figyelni a tájat (errefelé északon ritkább a csapadék, így a növényzet sem olyan zöld) olvasgatni és blogolni.
Éjjel ágy - nappal ülés

A 150 ezer lakosú Chiang Mai belvárosába érve kiderült, hogy épp valami fesztivál van a városban, emiatt minden vendégház ajtajában kint volt a megtelt tábla. Fél óra keresgélés - mivel egymást érik a szállások, ezalatt rengeteg helyen jártunk - után egy étterembe ültünk be kávézni és az interneten kerestünk és találtunk szabad szobát. Pakoltam ki a táskákat, mikor hallottam, hogy Balázs magyarul beszélget valakivel. Gergő, akiről kiderült, hogy régebben egy helyen - csak más projekten - dolgozott Balázzsal. Tüzifa helyett repülőjegyet vett a télre, így kereszteztük egymás útját ebben az észak-thaiföldi városban.
Másnap egész nap a városban bóklásztunk, az óváros egy másfél km oldalú négyzetben fekszik, vizesárok veszi körül és néhol még a városfal is látható. Belváros helyett inkább kertváros jellegű, a főbb utat kis kanyargós utcácskák kötik össze. Rengeteg wat, azaz buddhista templom a látnivaló, párat felkerestünk közülük. 
Egy wat a sok közül

A vizesárkon átkelve elsétáltunk a helyi IT plázába, tettünk még egy kísérletet a netbook akksijának megjavítására, vagy pótlására, de most sem jártunk sikerrel. Ez az üzletközpont külsőre inkább hasonlított a 90-es évek szombathelyi Borostyánkő áruházára, mint a csillogó-villogó bangkoki plázákra. Útközben lefoglaltunk egy motort a következő napokra, ugyanis a legendás Mae Hong Son körtúrát terveztük megcsinálni, amely 1864 kanyart tartalmaz. A sok kanyarhoz jól jön egy motor, mert azzal remekül lehet döntögetni.
A szállásunkra visszaérve ismét összefutottunk Gergővel, akinek nagyon megjött a kedve a motorozáshoz, de a Mae Hong Son-ra nem tudott velünk eljönni, mert az minimum 4 nap, ezért elhatároztuk hogy másnap a környéken gurulunk egyet együtt, amúgy sem árt tesztelni a gépet mielőtt hosszabb útra indulunk. Így hát gyorsan aludtunk sokat, és reggel Gergő is szerzett egy motort a kissé hiperaktív Mr. Beer-től, majd északi irányban elhagytuk a várost. Egy útszéli "étteremben" reggeliztünk grillcsirkét paradicsommal, majd felkerestük a bogárállatkertet. Láttunk rengeteg érdekes bogárpreparátumot, sok-sok gyönyörű lepkét, a kezembe adtak egy élő skorpiót, egy százlábút és egy falevél bogarat is. Bíztam benne, hogy nem nyújtanák felém őket, ha félnem kellene tőlük, így egy életem - egy halálom, összebarátkoztam a skorpióval. :) Balázs nagyon sokáig fényképezte a pillangókat, alig akart elindulni.
Skorpió
Miközben kis helyi falvakon motoroztunk keresztül, felkerestünk egy kilátópontot, ahova a kilátót elfelejtették megépíteni, így nem láttuk messzire, egy vízesést, aminek nagyobb volt a füstje, mint a lángja, ahol megcsobban egy kicsit a víz, azt már vízesésként hirdetik errefelé.  Visszaérve Chiang Mai-ba egy burmai étteremben szerettünk volna vacsorázni (rengeteg a burmai vendégmunkás és a menekült errefelé), de azt kitartó keresgélés és kérdezősködés után sem sikerült megtalálnunk, de így is remekre sikerült ez a nap.
Másnap délelőtt a kis hátizsákkal  - a két nagyot a szálláson hagytuk - nekivágtunk a közel 600 km-es Mae Hong Son Loop nevű népszerű körútnak, most déli irányban hagytuk el Chiang Mai-t. Egy darabig egy folyó partján motoroztunk, végre láttunk friss, üde zöld rizstáblákat. A legszebb zöld a rizsazöld!
Rizs

Rengeteg wat mellett is elhaladtunk, de nem álltunk meg egyiknél sem, úgy éreztük láttunk már eleget. A thaiföldi watok a mi szemünknek inkább érdekesek, mint szépek, a lényegük, hogy minél cifrábbak, csillogóbbak, aranyabbak legyenek, telezsúfolva sok-sok Buddha szoborral. A tibeti buddhizmus az egyszerűségével sokkal közelebb áll az ízlésvilágunkhoz. Kb. 80 km után nyugatra fordultuk a Doi Inthanon Nemzeti Park irányába, és megálltunk a Mae Klang vízesésnél, aminek nem csak a marketingje volt jó, tényleg érte a belépő árát. 
Mae Klang vízesés

A vízesés felett az egy km-es ösvényen tettünk egy sétát, a vízből kiálló köveken lezúduló folyó mentén a lemenő nap aranyló fényeinél. Az műút mentén megint grillcsirkét vacsoráztunk, majd hosszú idő után először magunkra húztuk az aláöltözőket és a kabátokat, ezer méteres magasságon sötétedés után a motoron, elkelt a meleg ruha. Az első, a vízeséssel azonos nevű apró faluban éjszakáztunk, kicsit nepáli hangulatom is támadt, a nyugalom, a hegyek és a hűvös kapcsán. Egy nagyon furcsa embernél vettünk ki szobát, aki először mutatott nekünk egy hatalmas hodályt, volt ott vagy 8 ágy nem értettük az egészet, mert láthatta hogy csak ketten vagyunk. 1000 batkára taksálta a pajtát, de mondtuk hogy 500-nál többet semmi esetre se vagyunk hajlandók fizetni. Már majdnem eljöttünk, amikor valahonnét a sötétből előbukkant egy másik csávó, akinek volt egy minimális méretű agya, és kiadta nekünk a 12 tök üres kis házikó közül az egyiket. A domboldalban sok-sok lámpa világított, először azt hittük egy templom, vagy Buddha szobor lehet az, de később kiderült, hogy a virágföldeket éjszaka lámpákkal tartják melegen. 
Dzsungel

Hajnalban indultunk tovább, egy gyönyörű erdőben kanyarogva értünk egy óra múlva Thaiföld legmagasabb pontjához, a 2.565 méter magas Doi Inthanonhoz. Ide is elfelejtettek kilátót építeni, ezt a helyet nem a kilátás miatt keresik fel a thaiok, hanem az időnként előforduló hajnali fagy és az ezzel járó zuzmara miatt, amit Thaiföldön egyedül csak itt lehet megtapasztalni. Tettünk egy rövid sétát a gyönyörű erdőben, majd hol kopár, kiégett, hol zöldellő táj mentén motoroztunk, néha megálltunk inni egy-egy jegeskávét. Sötétetés előtt értünk a hangulatos 6 ezer lakosú Mae Hong Son városkába. A kis piacon vacsoráztunk finom szusit egy földre terített pokrócon, a bennszülöttek is ide járnak, mellettünk egy helyi család ült két kisgyerekkel. A városka közepén lévő tó körül nyugis éjszakai bazár működik, ittunk egy-egy jeges turmixot, hallgattuk az utcazenészeket.

Következő reggel felkerestünk egy karen törzsi falut, ahol a zsiráfnyakú asszonyok élnek. Főleg én szerettem volna megnézni őket, emlékszem mikor gyerekkoromban láttam róluk képeket, nem gondoltam volna, hogy egyszer lesz lehetőségem látni őket. Mikor kiderült, hogy a falvakban belépőt kell fizetni és a thai állam fizet nekik amiatt, hogy hordják a hagyományos nyakgyűrűt, felmerült bennünk a kérdés, hogy ez hagyományőrzés vagy humánállatkert? Ezek a karenek Mianmarból menekültek Thaiföldre, itt kaptak földet, ahol békésen éldegélhetnek, cserébe turisztikai látványosság lettek. A mellékút egy idő után földútként folytatódott, a falu határában kifizettük a belépőt és beléphettünk a faluba. Nem azt a falut választottuk,  mint ahova a buszok hordják a turistákat, így rajtunk kívül csak két látogató volt ott.
Karen asszony


Az út mentén kétoldalt álló fa-pálmalevél házikók előterében népviseletbe öltözött asszonyok árulták az állítólag helyben készült szuveníreket, de szerintünk, mint mindent, ezeket is Kínában gyártják. Azt állították, hogy éjszaka is hordják a 4 kilós nyakgyűrűt, amint eredetileg talán tigrisharapás ellen viseltek, de nem lennénk meglepve azon, ha amint a turisták kiteszik a lábukat a faluból, azonnal levetnék azt. Egy egykilós "előkét" az én nyakamba is tettek, hát nem volt könnyű, kényelmes viselet.  A karen nőket ábrázoló fabábuk nagyon tetszettek, de azt meg nem tudtuk volna hova tenni, így lemondtunk róla és illendősségből vásároltunk egy kulcstartót.
A kávészünet utáni következő megállónk a Fish Cave (hal barlang) volt, ami ugyan gyönyörű környezetben fekszik, mégiscsak egy átverés, mert a barlangból semmit sem lehet látni, csak egy kis üreget. Különlegessége, hogy ez a kék színű barlangi halfaj csak itt él a világon. Innen egy óra alatt értünk a következő, a Nam Lod nevű barlanghoz, ahol befizettünk egy túrára.
A néni a lámpással


Egy néni volt a vezetőnk, egy bambuszcsónakkal hajóztunk a barlangba, ott többször kiszállva követtük a nénit, aki az érdekesebb cseppkövek formájának angol megfelelőjét mondogatta idegenvezetés gyanánt, de ezen a pár szón kívül semmit sem értett angolul, ha mondtunk neki valamit, nevetett. Gyorsan szaladt volna végig a barlangon, de nem nagyon hagytuk magunkat sürgetni. Vajon hányszor teszi meg ezt az utat naponta a néni? A vigyorgós néninek csodaszép karbidlámpája volt, ami úgy működik, hogy kalcium-karbidot és vízet összekevernek, ebből acetiléngáz fejlődik, amely fényes lánggal ég, mégpedig úgy, hogy az égés során újra víz keletkezik. Az acetiléngáz fejlődése mellett a kalcium-karbid és a víz érintkezése során égetett mész is keletkezik, amely a szükségszerűen ott lévő vízzel reakcióba lépve rögvest oltott mésszé alakul át.
Nam Lod barlang


A közeli Cave Lodge-ban szálltunk meg, ismét gyönyörű helyen, egy folyóparton álló bungalóban, de  nem sokáig élveztük, mert reggel ismét útra keltünk. Pai településen álltunk meg legközelebb, ahol indokolatlanul nagyon sok turista volt, ez egy látnivaló nélküli turistagettó, vendégházak, éttermek, ajándék és ruha árusok váltogatták egymást. Továbbhaladva letértünk a főútról és egy mellékúton motoroztunk, errefelé nem sok külföldi kanyarodhat, ugyanis ellentétben az országban eddig tapasztaltakkal, amerre jártunk a helyiek mind integetve köszöntöttek minket. Thaiföldön tényleg mindenhol vannak turisták, Balaton-part fílingje van az egész országnak, a lakosok már rég hozzászoktak az ide utazó tömegekhez.
Gyűjtögető életmód eredménye


Egy Chiang Mai előtti falu szállójában töltöttük az éjszakát, itt szokásunkkal ellentétben bekapcsoltuk a tévét, szombat este lévén a Csillag Születik helyi verziója ment, szinte értettem a zsűri értékelését.
Reggel felvettük a hátizsákjainkat, motorunk a kölcsönző előtt párszáz méterrel állt meg, pedig még lötyögött benne egy kevés üzemanyag. Mindenhol üres tankkal adják oda a motorokat és azzal is kell leadni, a teli tankos rendszernél nem lenne lehetőségük a felesleget lecsapolni és újraértékesíteni. Harcolunk az ilyenfajta lehúzások ellen, ahogy tudunk, most nem volt szerencsénk. Buszra szálltunk, három órát utaztunk egy Chiang Rai előtti településig, ahol a Wat Rong Khun, a buddhista fehér templom, egy művész alkotása látható. Már messziről látszik a tükörmozaikokkal kirakott vakítóan fehér épület, mikor a közelébe értünk, úgy tűnt, mintha Andersen Jégkirálynőjének kastélyánál járnánk. 
Wat Rong Khun





Nemcsak az épület fehér, mellette a kis tóban az aranyhalak is fehér színűek voltak. Közelebb érve tűnt fel, hogy az épület minden részlete maga a gonosz, de az igazi meglepetés a templomba belépve fogadott minket. Ahogy minden templomban, szemközt egy Buddha látható, de azzal szemben, az ajtó mellett olyat láttunk, mint még egy templomban sem. Ugyan bent tilos volt a fotózás, mégiscsak el kellett kattintanunk a gépet suttyomban. Az ikertornyokba csapódó gép köré mesefigurákat festettek a falra, Superman, Pókember, mintha a jó és a rossz háborúját ábrázolták volna. A legfurcsább viszont, hogy ez egy működő templom, buddhista szerzetesekkel, pedig inkább egy turistacsalogató látványosság benyomását kelti.
Chiang Rai-ban még egyszer buszra szálltunk Thaiföldön, a laoszi határ és a Mekong mellé, Chiang Khong-ba utaztunk. Útközben a "világ-végén" fekvő falvak határában óriási Buddha szobrokat láttunk a buszból, egymás mellett kettőt. Semmi nem elég, újabb és újabb, csillogóbb és aranyabb, nagyobb és mégnagyobb templomokra és szobrokra van szükség. A giccs nem létező fogalom.

További képek itt és itt.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése