2013. január 1., kedd

2012.16-18 Dhaka, a káosz főváros

Mire felébredtünk a banglák már ünnepi felvonulást tartottak, mi reggeli után felpattantunk a Dhakaba tartó buszra. Reggelire, ha tehetem mindig joghurtot választok, az indiai hasonlít az otthoni natúr joghurtra, gyümölccsel és mézzel tálalják, a nepáli a legfinomabb sok gyümölccsel, önmagában is elég édes és nagyon krémes, míg a bangladesi mintha karamellizálva lenne, nagyon édes, sárgás színű és sűrű. A kényelmes, busz méretű buszon négy órát utaztunk, itt az erősebbnek van elsőbbsége, rendszeresen előztünk úgy is, ha jött szembe valaki, a busz dudált, a szembejövő pedig villantással jelezte, hogy lát minket.
Zillur Rahman köztársasági elnök és Seikh Hasina miniszterelnök

Az országban mindenhol politikusok szerepelnek az óriásplakátokon, nagyon megdöbbentett, hogy ennek az országnak, ahol a nőket alig látni, női miniszterelnöke van,  így a buszon utánaolvastam jobban Banglades történelmének. Egyedülálló dolog, hogy két női politikus vezeti a nemzeti politikát, hiszen Khaleda Zia, az ellenzék vezetője, korábbi miniszterelnök szintén nő. Banglades nem túl hosszú múltra visszatekintő történelme belterjes és gyilkosságokkal tűzdelt, Hasina apja és Zia férje is volt miniszterelnök és mindkettőt eltették láb alól.
Dhakaban először egy mocsáron kellett átkelnünk, hogy kijussunk a parkoló buszok közül, majd szállás után néztünk. A helyiek csak az 50 méteren belüli helyeket ismerik, azon kívül semmit, így nem könnyű kérdezősködni. Ismét az ötödik emeleten lakunk, így ezen a sík vidéken is lépcsőzhetünk Balázs nagy örömére. Vacsora után sétára indultunk a közeli Ramna parkba, nemcsak az utakon volt hatalmas forgalom, hanem mindenféle rengetegen voltak, ünnepi motoros felvonulás, a körforgalom közepén egy zenekar zenélt, korzóztak az emberek. Az épületeken színes fénysorok villogtak. A parkban majálisba csöppentünk, egy nagy sátorban színházi előadást tartottak, amiből egy kukkot sem értettünk. Az első hindu virágfüzért ebben, a főleg muszlim országban akasztották a nyakamba, a kezünkre bangladesi zászlót festettek és a megszokottól eltérően nem vártak érte adományt. A nagy nyüzsgés ellenére is nyugodtabb volt ez az este az előzőnél, kevesebben szólítottak le minket és többször kihasználva a nagy hangzavart nem hallottuk meg ha utánunk kiabáltak.
Happy Victory Day, Bangladesh!





Ahogy a képen is látszik, a kezem az új krémtől és gyógyszertől napról napra szebb, előbb-utóbb meggyógyul végre. Reggel a KFC-ben reggeliztünk, összehasonlítási alapunk nincs, mert Balázs otthon még sosem evett KFC-s burgert, de az biztos, hogy finom volt. Nekem lisztérzékenyként sült krumpli jutott salátával. Városnézésre indultunk, az első riksás 500 takáért (2,5-tel kell szorozni) vitt volna el minket, ez az egyik bámészkodót annyira felháborította,  hogy kiabálva zavarta el a riksást és egy másikkal megbeszélte a  80 takás fuvardíjat. Sokan vannak, mindig ott vannak körülöttünk és valaki mindig elintézi nekünk, amire éppen szükségünk van. Bangladest egyértelműen a helyiek teszik különlegessé. 
Emeletes busz

A 13 milliós főváros képtelen működni ekkora népsűrűséggel, az utakon hatalmas a dugó. Ugyan fel vannak festve a sávok és a zebrák, de használati útmutatót nem kaptak hozzá. Ahol van egy kis hely az úton, azt mindig elfoglalja valaki, a járművek sem egyforma szélesek, biciklis riksák, gázüzemű riksák (CNG), lovasszekerek, buszok, autók. A széles utakon gyalog átkelve egy videojátékban éreztem magam, járműről járműre haladva lehet csak átkelni és természetesen senki sem fékez. Naponta vannak szimpátia- és ellentüntetések, 30-50 fős csoportokban egy molinó mögött vonulnak az utcákon, de ebben a dugóban még ők is elférnek. Az új városrészbe emeletes busszal jutottunk el, itt felkerestünk egy utazási irodát, ahol azt az információt kaptuk, hogy egy hét alatt tudják nekünk beszerezni  Rangamati és Bandarban környékek engedélyeit. Hihetetlen, a vízumot megkaptuk egy nap alatt! New Dhaka városképe rendezettebb, mint Old Dhaka nyomornegyedei, sok-sok modern épület csillog-villog, de többségük még félkész állapotban van, a dugó viszont ugyanakkora. Útközben egy újabb barátot szereztünk, Shagar azóta naponta telefonál, merre járunk, hogy vagyunk. Este Balázs utánajárt, hogy az engedélyeket magunk is meg tudjuk szerezni, csak oda kell mennünk a Chittagongba a divisional comissioner irodájába, aki azonnal kiállítja azokat. Szerencsére, különben ugyanis bajban lettünk volna, nem akartunk plusz egy hetet itt tölteni, ráadásul most nem csak a következő napokat, hanem két hetet kellett megterveznünk, ugyanis 27-re Kalkuttába szeretnénk érni, hogy találkozhassunk Vikivel és Zsoltival, és onnan a repjegyet is ideje lenne megvenni Bangkokba.  
Jegypénztár

Másnap reggel a vasútállomáson kezdtünk, minden járat jegyeit külön sorban  lehet megvásárolni, majd egy a folyóparton lévő ház emeletén szűk folyosókon megközelíthető szobában szereztünk jegyet 24-re a Rocketra, a folyami hajóra. Ilyet még nem láttatok az fix! Beléptünk, a szakállas bácsi felült az ágyában, Balázs melléült, én egy székre és kiállította nekünk a jegyet. Beköltöztek az "irodába"!
Elintéztünk mindent, jöhet a városnézés, de csak egy tea után. A teázóban ismét jöttek a kérdések, annyira örülnek neki, ha bengáliul szólunk hozzájuk! A legnagyobb sikert a "Bangla buze ná" (Nem beszélek bengáliul) aratja, nevetve mondogatják, hogy "Bangla buze" (Bengáliul beszélsz!). 
Ahsan Manzil

Megtekintettük a most múzeumként működő Ahsan Manzil vörös palotát, ami egy egykori tehetős család otthona volt, a Tara Masjid gyönyörű mecsetet, a hindu utcában ünneplő hindukat, közben sokat fotózkodtunk és mondogattuk, hogy hángeri, hángeri.