2013.01.29-02.02 Bangkok

Este 7-re kisétáltunk Ranong buszpályaudvarára, ekörül indulnak az éjszakai buszok Bangkokba. Buszok, különböző árfekvéssel, attól függően, hogy milyen komfortfokozatot nyújtanak. Ezt általában az ülések számával jellemzik, pl. a VIP 32-es busz jobb mint a VIP 44-es, mert a VIP 32-esen 32 ülés van, ezáltal több a hely. Mivel a legdrágább jegy is olyan buszra szólt, amin nem ágyak, hanem dönthető ülések voltak, így mi a legolcsóbbat választottuk, mert Balázs ülve nem tud aludni, ha meg nem tud aludni, akkor meg minek fizessünk többet. Ugyan helyjegyünk volt, nem a saját székeinket foglaltuk el, hanem Balázs a hátsó hármas széket (arra gondolva, hogy ott majd el tud feküdni), én pedig az előtte lévő kettőt. A kalauz abba még beletörődött, hogy mások helyén ülünk, amíg valaki igényt nem tart a helyre, de hogy el is feküdtünk, azt nem tudta megemészteni. Központilag felkapcsolta a felettünk lévő lámpát, Balázs addig ment előre szólni neki, míg le nem kapcsolta. Nem értettük miért zavarja, hogy fekszünk, mikor majdnem üres volt a busz, még a sofőr is hátrajött szólni, hogy nem szabad feküdni a székeken, de csakazértis elfeküdtünk amint elindult. A szokásos vacsoraszünetre éjjel 1-kor álltunk meg, és ugyan két utas - én lettem a harmadik, miután felébredtem - kivételével mindenki aludt ismét díszkivilágításba borult a busz. Ilyen ostoba buszosokkal még az életben nem találkoztunk, ez egyáltalán nem jellemző az általában nagyon laza thaiokra. Ez a vacsoramegálló nem hozott nagy forgalmat az étteremnek, de gondolom a jutalékot megkapták. Itt Ázsiában szinte mindenütt úgy van, hogy az étterem fizet a buszosoknak, hogy náluk álljanak meg pisi és kajaszünetre.

Nincs két egyforma távolsági busz

Többször aludtunk keveset, így kialvatlanul érkeztünk meg reggel 6 körül Bangkok déli autóbuszpályaudvarára. Itt igazi latte-t ittunk, közben kiderítettük, hogy egy helyijáratos busszal simán be tudunk jutni a városközpontba, nem kell taxizni. A buszon zömmel női kalauzok szedik a pénzt, a távolabb ülők utasokon keresztül adják előre a pénzt, majd hátra a visszajárót. Ahogy az összes országban, ahol eddig jártunk, errefelé sem nemzeti sport a bliccelés. A busz a vasútállomásig vitt minket, gyorsan meg is vettük az alvós vonatjegyünk Chiang Mai-ba.  Egy nappal későbbre sikerült jegyet váltanunk, mint szerettük volna, a végigült éjszakát követő újabb kialvatlan nap helyett inkább plusz egy napot Bangkokban és az alvással töltött éjszakát választottuk. Innen metróval és magasvasúttal jutottunk a szállodánkba. Előre foglaltunk szállást ugyanott, ahol Ádámék, akik másnap értek Bangkokba. A Nasa Vegas Hotel egy hatalmas puccos szálloda, ami az üres helyeit olcsón értékesíti az interneten a hátizsákosoknak. Indulásunk óta itt láttam először kádat. :) Ami azt illeti zuhanytálcával sem találkoztunk, mindenhol lejt egy kicsit a fürdőszoba a lefolyó irányába. Ezzel a megoldással vajon akkor sem  ázik el az alsó szomszéd, ha kiönt a mosógép? Amihez még nem voltunk hozzászokva, hogy naponta cserélték az ágyneműt, ami teljesen felesleges és különben sem szeretem, ha a szobánkban járnak, míg mi a várost járjuk. Mi a 15. emeleten laktunk, a magasvasút a szálloda mellett jár a 6. emelet magasságában. Korán érkeztünk, így várnunk kellett a szobára, majd a délutánt alvással töltöttük, tettünk egy kisebb sétát a környéken, vacsoráztunk az utcai muszlim piacon, felfedeztük a közeli hajóállomást.

Másnap reggel  hajóval mentünk a városba, a csatornákon a hajók gyakran és gyorsan közlekednek, csak egy-egy pillanatra állnak meg, ekkor gyorsan ki és beugrálnak az utasok. Ehhez képest a metrón minden megálló előtt figyelmeztet a hangosbemondó a szerelvény és a peron közti résre, ami nem nagyobb, mint Budapesten. A napot a "kötelezők" megtekintésére szántuk, de azonnal egy ázsiai festménykiállításba botlottunk. Innen egy aranyszínű fröccsöntött Buddhákat áruló utcán keresztül értünk a "templomváros"-hoz, ahol a királyi család formális otthona mellett sok-sok csillogóan díszes templom, sztúpa, szobor, a Wat Phra Kaew templomban pedig a smaragd Buddha látható, amit mindig a király öltöztet át az évszaknak megfelelően. Az ünnepek, fesztiválok általában kényelmetlenséget okoznak nekünk, nagy a tömeg, nincs szabad szállás, de most az aznapi Buddha ünnep kapcsán ingyenes volt ide a belépés. A tömeg az nagy volt, de szerintem itt az elkerülhetetlen.

Templomváros

Egy jegeskávé után a folyóparti sikátorokban körülnéztünk az amulett piacon, a rengeteg amulett mellett láttuk, hogy a kis viskókban a helyi szegények a "falra" szerelt hatalmas LCD tévéket nézik. A technika gyorsabban fejlődik, mint az ázsiai szegények életkörülményei, a nepáli hegyi falvakban is láttunk érintőkijelzős telefonokat, míg vezetékes vízről csak álmodozhatnak. Nemcsak a csatornákon, a Chao Praya folyón is élénk a vízi tömegközlekedés, Budapestnek lenne mit ellesnie Bangkoktól. Persze itt könnyen megközelíthető a folyópart, nincs rakpartokkal elvágva a várostól. Pár megállót hajóval utaztunk a város kisebbik templomvárosához, ahol a sok-sok templom és ezer Buddha szobor közül a Wat Pho fekvő Buddha a leghíresebb. Lenyűgözőek a méretei, 46 m hosszú és 15 m magas.

Fekvő Buddha

Tettünk még egy sétát a kínai negyedben, ahol sötétedés után lehúzták a rolót, minden bezárt, így hazafelé indultunk. A helyiektől megtudtuk, hogy honnan és melyik busszal tudunk a magasvasúthoz jutni, a buszra majdnem egy órát vártunk. Kiderült, hogy a csúcsidőszakban a belvárosi dugóba ragad az összes busz, illetve, hogy azok a buszok, amiken nincs légkondi, ingyenesek. Hazaérve megittunk még egy-egy sört-"bort" (szénsavas gyümölcsös ízesítésű borokat palackoznak 2 decis üvegekbe) Ádámmal és Ákossal.

Reggel ismét a muszlim piacon reggeliztünk, külön-külön árusoknál tudtuk beszerezni a csirkemájat, a salátát és a kávét. A thaiok felelőtlenül pazarlóan bánnak a műanyaggal, minden legalább kétszer becsomagolnak, ha nem figyeltünk oda vásárláskor, akkor egy reggeli után is rengeteg szemetünk keletkezett. A boltban ha három terméket vásároltunk, akkor három zacskót kaptunk hozzá, az üdítőhöz jár a szívószál, a joghurthoz a kanál, ha kell, ha nem. Párszor Balázs megpróbálta elmagyarázni nekik, hogy miért nem kérjük a rengeteg zacskót, de nem hiszem, hogy értettek belőle valamit. Mi lehetett Thaiföldön a műanyag előtt?  

Megtaláltuk a fiúk által ajánlott túra-outletet, ahol Balázs elszakadt rövidnadrágját pótoltuk majd behajóztunk a városközpontba, a Pratunam piacon gyorsan fordultunk egyet, a gagyi piac nem volt különösebben érdekes. A Pantip IT Plázában  a netbook elromlott akksiját szerettük volna megjavítani és felmértük a  telefon és táblagép kínálatot, van ugye egy elhagyott telefonunk és egy törött ebook olvasónk.

IT Pláza

Az ötszintes plázában a szokásos éttermek mellett csak és kizárólag számítástechnikai üzletek vannak és tele van buddhista szerzetessel. Ezen nem is lepődtünk meg, ők ugyanis az utcán is nagy fényképezőgépekkel, táblagépekkel járnak. Végül az akksit nem sikerült megjavíttatnunk, Kindle nem létezik az országban, a telefonok és táblagépek közül meg csak a hamisítványok olcsók, így nem vettünk semmit.A szomszédos ruha plázában szintén öt szinten rengeteg zsúfolt kis butik kapott helyet, kb. akkora alapterület mint a westend 2x, 7 emelet, szintenként kb 200 bolt. Itt aztán lehetetlen lenne körülnézni, majd visszamenni egy termékért, az életbe nem találnánk vissza. Igazából a kinálat áttekintéséhez nem is lenne elég egy teljes nap.  Az átláthatóbb nyugati típusú plázákba is benéztünk, Balázsnak kerestünk szandált, a többször megvarratott, elkopott talpú helyett, hosszas keresgélés után megtaláltuk a megfelelőt. Egymást érik a csillogó üzletházak, észre sem vettük és már egy másik plázában voltunk.
Itt a Siam téren, a plázákat elválasztó út felett halad egy gyalogos felüljáró ""járda" és efelett a magasvasút két vonala. Az utcaszintről szinte nem is látni az eget,  nehezen szoktuk meg, hogy a felüljárókon érdemes gyalogolni, így nem kell a nagy kereszteződéseken átjutni.

A kép az első "emeleten" készült

Az utolsó előtti bangkoki reggelünkön összepakoltunk és beköltöztünk a túristagettóba, a Khao San Road-ra. Itt egymást érik a vendégházak, éttermek, az utcai étel- és ruhaárusok, a szintén az utcára kipakolt nyugágyak, ahol a legnépszerűbb szolgáltatást, a talpmasszázst végzik a helyi asszonyok. A bulik, a forgatag 

24 órán át pörögnek, talán csak a reggeli órákban van itt egy kis nyugalom. Miután beköltöztünk elsétáltunk az Ananda Samakhom trónteremhez, ahol a koronázási ékszereket lehetett volna megtekinteni, de oda érve úgy döntöttünk, hogy ez igazán nem érdekel minket, nem éri meg kivárni a sort és kifizetni a belépőt.

A király biztos szeret fényképezni

Thaiföld államformája alkotmányos monarchia, a király Bhumibol Adulyadej, azaz IX. Rama 1946 óta áll az ország élén, így ő ma a világon a leghosszabb ideje trónon lévő uralkodó. A király mindenhol ott van az országban, persze csak képen, nemcsak az utak mentén, útkereszteződésekben, hanem minden szálláson, étteremben, irodában, szerintem az otthonokban is ki van akasztva a képe. A thaiok szeretik és tisztelik a királyt, úgy gondolják, hogy míg a politikusok mindig hazudnak, a király igazat mond. Ugyan ez kötelességük is, aki a királyra rosszat mond az akár börtönbüntetés elé is nézhet.

Long Live The King!

A koronaékszerek megtekintése helyett egy taxiba pattantunk, a taxik Bangkokban mind színesek, a fenti képen látható zöld-sárga és kék mellett még rózsaszín és narancssárga színekben pompáznak. A riksák itt nem a tömegközlekedés részét képezik, inkább csak a turistáknak jár belőlük egy-kettő az utakon. A célunk ismét a Siam tér volt, de most nem plázázni indultunk, hanem a Bangkoki Művészeti és Kultúrális Központban néztük meg az aktuális modern kiállítást.

Bangkok Art & Culture Center

A képen látható pulcsi ne tévesszen meg senkit, őrült kánikula volt a városban, kivéve az épületeket, ahol a légkondit mindenhol a maximumra állítják, a tegnapi napból tanulva ma már készültem. Befelé menet öltöztem, kifelé vetkőztem.
Hazafelé sikerült megállapodnunk egy riksással egy elfogadható viteldíjban, így vele araszoltunk haza az esti dugóban. Útközben több mellettünk álló járműben utazó helyivel váltottam mosolyt, talán ekkor jutott eszembe, hogy Thaiföldet a mosoly országának hívják, pedig már egy hónapja az országban voltunk. Korábban írtam, hogy kedvesen segítőkészek a thaiok, de közben több olyan tapasztalatunk is volt, mikor a feltett kérdésre a válaszadás helyett inkább elsomfordáltak. Ilyenkor nem lehet tudni, hogy esélytelen a kérésünk vagy megoldható, esetleg várnunk kell rá, mielőtt befejezi azt amit éppen csinál.
Az utolsó bangkoki napunkon már úgy éreztük láttuk a várost, én szeretek pont egy nappal tovább maradni, mint szükséges, így nem marad hiányérzet. Délelőtt Balázs ismét megszabadult az újra megnőtt hajától, felkerestünk egy orvosi múzeumot, majd elhajóztunk a felhőkarcoló-negyedbe. Jártunk az egyik felhőkarcoló 64. emeletén, ahonnan sajnos kitekintenünk nem sikerült, ugyanis az ott működő puccos étteremmel nem voltunk kompatibilisek. Sebaj, majd egyszer máshol kinézünk egy felhőkarcolóból.

Felhókarcolók

A vonatunk este 10-es indulásáig volt még időnk, a Lumphini Parkban gyümölcsöt majszolva pihentünk rá a ránk váró 17 órás vonatútra. Ez a helyi Margitsziget - sokszor a helyi köztereket a magyar megfelelőjeként hívjuk - a bangkokiak ide járnak sportolni, futnak, edzőtermek helyett a parkban tartják az aerobic órákat. A vasútállomásra menet felvettük a szálláson hagyott hátizsákjainkat, vacsoráztunk, megtaláltuk a taxist, aki hajlandó volt a taxióra használatával odavinni minket - ez csak a turistagettó környékén probléma -  és felszálltunk a Chiang Mai-ba tartó éjszakai vonatra.

További képek itt.

Erre jártunk eddig

útvonal at EveryTrail

2013.01.27-28 Ranong és 3 óra Mianmar

Visszaérve a Jungle Hut's-ba felvettük a csomagjainkat, majd felszálltunk egy Ranong felé tartó buszra. Útközben a busz többször is megállt, fegyveresek ellenőrizték az utasokat, egy srácot le is szállítottak, de az okáról számunkra semmi sem derült ki. Egy átszállás után sötétedés után értünk Ranongba, miután elfoglaltuk a szállásunkat, az éjszakai piacon vacsoráztunk májnyalókát. A májat, egyéb belsőségeket, húsokat egy pálcára tűzve sütik az utcán. 

Piac

A thai ingyenes vízum 30 napig érvényes, ez után van lehetőség az ingyenes 2 hetes hosszabbításra, csak el kell hagyni hozzá az országot. A mi vízumunk 28-án járt le, emiatt utaztunk Ranongba egy látnivaló nélküli kisvárosba, a mianmari nyitott határ mellé. Reggel ismét a piacon reggeliztünk, egy songtojjal jutottunk a kikötőbe, ott megkaptuk a kilépő pecsétjeinket, majd egy motoros csónakkal áthajóztunk Mianmarba. 

Útlevél a kézben

Ide az összes turista thai vízumot hosszabbítani jön, hiszen csak egy 5 km-es sávra érvényes az itt kapott mianmari vízum. Kihasználva a thai vízum szabályokat ügyesen bezsebelnek 10 usd-t mindenkitől. Mianmar amúgy külföldiként csak légi úton közelíthető meg, költséghatékonyan Bangkokból. Ha szárazföldön beléphettünk volna az országba, akkor Bangladesből erre folytattuk volna az utunkat, így viszont úgy döntöttünk, hogy a plusz két repjegy és a sok macera miatt nem erőltetjük Mianmart.

Sztúpa Burmában

A kb. félórás hajóutat pár check-point szakította meg, ekkor a csónakos begyűjtötte az útleveleket, majd kiszállt velük intézkedni. Fura érzés minden alkalommal, amikor egy ismeretlen eltűnik a talán egyetlen pótolhatatlan értékünkkel. Kikötés után, ha már itt jártunk, kicsit elidőztünk a faluban, Kawthoung-ban. Felmentünk az egy dombra épített sztúpához, kávéztunk, vásároltunk olcsó kozmetikumokat, lecseréltem a napszemüvegem. Az első napszemüvegemnek az indulás után egy héttel lába kelt, a Nepálban vásárolt pedig eltörött. Ekkor még nem tudtam, de közben kiderült, hogy a másik fő fogyóeszköz a szalmakalap. Mindig a kalaptartón marad a buszon. 

A harmadik napszemüveg és az első szalmakalap, amit Balázs talált a tengerben kajakozás közben

Kora délután visszahajóztunk Ranongba, délután a szállásunk recepcióján időztünk, majd este felszálltunk egy Bangkokba tartó buszra.

2013.01.22-27 Khao Sok Nemzeti Park

Gumifa

Kényelmesen keltünk, megreggeliztünk, majd felvett minket egy kisbusz a szállásunk előtt. A szállásunkon vettük a jegyet és házhoz jöttek értünk, megvan az előnye is, ha sok a turista valahol. Pár km után aztán kiderült, ez a busz csak a turistaelosztóig vitt minket, ahonnan csak egy órás várakozás után indultunk tovább a Khao Sok Nemzeti Parkba. Jutalékért cserébe most is megállt a sofőr egy útmenti pont e célból működő étteremnél - itt kapni a legrosszabb ár-érték anyagú táplálékot -, majd kora délután érkeztünk meg és foglaltuk el a bungalónkat a Jungle Huts nevű szálláson. Ez nem is egy település, hanem csak a nemzeti parkhoz tartozó szállások és az ezeket kiszolgáló éttermek, üzletek egy zsákutcában, kaucsuk erdőkkel tarkítva. A kaucsukfák törzsét átlósan bevágják és egy kis tálkába gyűjtik a ragacsos latextartalmú tejnedvet. Még Ko Phanganon, lehetséges úticélokat keresve látta Balázs, hogy a tengerikajak.hu-s csapat ekkor épp erre jár, Ádámot, az egyik túravezetőt ismertük és mivel emailben nem sikerült kapcsolatba lépnünk, a keresésükre indultunk. Tudtuk, hogy aznap a nemzeti parkban kirándulnak, és hogy van a szállásukon medence. Egy medencés szálláson érdeklődtünk utánuk, de a recepción nem tudtak róluk, a regisztrációs könyvben sem szerepeltek. Elsétáltunk a nemzeti park bejáratához, ahol a regisztrációkönyvben megtaláltuk őket és a szállás nevét, pont azt, ahol kérdezősködtünk. Szerencsénk volt, mert oda nem valószínű, hogy visszamentünk volna, sőt. Így már könnyen megtaláltuk őket, volt meglepetés, szerettünk volna csatlakozni hozzájuk pár napra, így az esti sörözés közben abban maradtuk, hogy megpróbálnak nekünk egy kajakot szerezni és ha sikerül utánuk megyünk. Ádámék másnap reggel indultak a tóra evezni, mi pedig túrára indultunk a nemzeti parkba. 

Bambuszerdő

Megvettük a belépőt (200 batka, 1.400 Ft), beírtuk az adatainkat abba a bizonyos regisztrációs könyvbe és egy 7km-es ösvényen először egy bambuszerdőben sétáltunk egy földúton, majd a folyó mentén egy trópusi ösvényen, amiről sok-sok leágazás vezetett a vízesésekhez. Közben majmok ugráltak a fákon, másfélék, mint amiket Indiában és Nepálban láttunk, ezek szürkék és nagyobb testűek voltak. Fülledt meleg volt, ez a környék Thaiföld legcsapadékosabb területe. Szerencsére itt viszonylag kevés a turista, a vízesésnél, ahol megálltunk visszafelé csak egy német párral találkoztunk. A visszafelé úton utunk során először kapott el minket az eső, de itt még az eső is meleg, így kicsit sem bántuk, hogy az esőkabátok nem voltak velünk. Este már épp azon tanakodtunk, hogy melyik szervezett túrát válasszuk, mikor jött az üzenet, van kajak, mehetünk. Reggel 6-ra kettéválogattuk a cuccunk, a felét a Jungle Hutsban hagytuk, a másikkal pedig egy kisbuszra szálltunk, 60 km-t utaztunk, két stoppal értünk a kikötőbe, ahonnan egy longtail boat-tal tudtuk megközelíteni azt a helyet, ahol Ádámék az éjszakát töltötték. 

Cheaw Lan tó

Korán reggel nem tudtunk utastársakat találni a csónakba, így ki kellett fizetnünk a teljes árat, 1500 batkát, viszont időben odaértünk, a tervezett 10 órás indulásra már be is pakoltunk a kajakunkba. Épphogycsak elindultunk, egy gibbon ugrált elő az erdőből a partra,  nagyon helyes volt a mozgása és ahogy elvette a lányoktól a neki kínált kekszet. A víztől félt, így amint megszerezte a kekszet, mindig azonnal visszaugrott a partra.  

Gibbon

A Cheaw Lan nevű, 160 km²-es tó nem természetes, felduzzasztották a vizet, de ez semmit sem von le a szépségéből, csak a megfulladt fák utalnak arra, hogy itt beavatkoztak a természetbe. Először hatalmas sziklák közt eveztünk, majd kizöldült a táj, hihetetlennek tűnt, hogy néhol akár 100 méter mély a víz, ami alatt több (volt) falu is fekszik. Kora délután foglaltuk el a szállásunk egy bambuszbázison, a tó partján pár helyen úszó bungalókban lehet megszállni. 

Szállás

Ebéd után felkerestünk egy közeli barlangot, a benne folyó patakban sétálva, olykor benne úszva néztük meg azt. Másnap reggel eveztünk tovább, tikkasztó hőség volt, lassabban haladtunk a többieknél a Bágyadt Delfinnel, ezt a nevet kapta közben a műanyag kajakunk. A Bágyadt Delfinnel lehetetlen egyenesen haladni, és egy hatalmas hullámot tol maga előtt, ugyanis tervezői nem ügyeltek az áramvonalasságra. Emiatt sokkal jobban kellett húzni az evezővel, mint a többieknek, ennek nagyon örültünk, mert így jelentősen többet erősödött a karunk mint a társainknak. Ugyan egy darabig a tegnap megtett úton haladtunk, de a másik irányban egy másik, szintén gyönyörű panoráma tárult a szemünk elé,  hullámzó hegyvonulatok magasodtak a tó partján a távolban. 

Csapat

Az ebéd utáni pihenő alatt leszakadt az ég, de csak fél órát esett, igy az esti evezést szerencsére nem mosta el.  Naplemente előtt indultunk egy kisebb körre, ekkor kipróbálhattuk a szétszerelhető túrakajakokat, amik természetesen könnyen suhantak a vízen ellentétben a bágyadt delfinnel. Sötétedéskor értünk egy dzsungellel körbevett öbölbe, hallottuk, ahogy az éjjeli állatok elkezdtek élénkülni, majmok, madarak hangja hallatszott. Harmadik nap visszaeveztünk arra a szállásra, ahonnan két napja indultunk, este búcsúzásként a vízről néztük meg a naplementét. 

Reggel elbúcsúztunk a többiektől - köszönjünk szépen még egyszer a lehetőséget a csatlakozásra, csodaszép napokat töltöttünk együtt -, ők eveztek tovább, mi pedig egy motoros csónakkal visszatértünk a kikötőbe. Szerencsénk volt,  a thai család, akikkel együtt utaztunk a csónakkal  - mivel ők már kifizették a hajót, így most 200 batkánkba került az út - szintén a Khao Sok Nemzeti Parkba tartott és a pickupjuk platóján minket is elvittek.

Ha egy igazán jól szervezett, profi vizitúrára vágytok, akkor keresétek Ádámot és Ákost a www.tengerikajak.hu-n! És köszi a vacsorát! Ákos meg egy igazán intelligens ember, még kínaiul is tud, roppant szimpatikus. Ádám is szimpatikus, csak most nem volt nála a gitárja.

2013.01.20-21 Krabi

Reggel 6-kor arra ébredtünk, hogy kikötött a hajónk Suratthani-ban. Visszautasítva a songtojosokat - a songtoj egy teherautó, aminek a platójára padok vannak szerelve, és kényelmesen kb. 10, kényelmetlenül kb. 20 utas utazhat egyidejűleg rajtuk - gyalog indultunk a sötétben az 1 km-re lévő buszpályaudvarra, de mielőtt odaértünk volna egy az út szélén álló buszról kiderült, hogy fél óra múlva indul Krabiba. Felpakoltuk a hátizsákjainkat és a szemközti éjjelnappaliban vettünk kávét és banánt. Nemcsak jegeskávét, hanem nescafet, sőt akár zacskós levest is főzhet magának a vásárló a boltokban. A jeget ivóvízből készítik, ráadásul kibírni se nagyon lehet nélküle a melegben, így aztán isszuk és még nem volt rossz tapasztalatunk. A thaiok jellemzően nem használnak kávéfőzőt, az éttermekben is nescafet szolgálnak fel.

Három óra buszozás után szálltunk le Krabi autóbuszpályaudvarán, ahonnan egy songtojjal jutottunk be a belvárosba. Hamar találtunk olcsó szállást végre gyors internettel, majd egy kisebb séta alatt a hőségben - melegebb van, mint a szigeteken - megebédeltünk és bejártuk az utazási irodákat, mert másnap egy kajaktúrára szerettünk volna benevezni. A Phangngai öböl vizéből elszórtan vagy 40 fantasztikus formájú mészkőszirt és -sziget emelkedik ki, némelyikük meredek fala a 275 méteres magasságot is eléri. A túrát végül a szállásunkon foglaltuk le, délután egy ott dolgozó lány egy telefon után 1.600 batka helyett 1.200-at  ajánlott a túrára, ezt este csak bemondtuk a főnöknek, aki ellenőrzés nélkül eladta nekünk a túrát az olcsóbb áron. Hogy a különbözet kinél csapódik le? A jegyünkön mindenesetre 3.200 batka szerepelt, de az valószínű, hogy mindenkinek az eredeti árat írják rá, nehogy az utasok közt másnap ebből feszültség keletkezzen. A délutánt és az estét az internet mellett töltöttük, csak a közeli éjszakai piacra ugrottunk le vacsorázni. Lezártak pár utcát és kezdődhetett a kirakodóvásár, kacatokat, ruhákat, ételeket árultak minden mennyiségben.

Reggel 8-kor felvett minket egy songtoj a szállásunkon, kis városnézésként felvettünk még pár utast és a közeli Ao Nang falu tengerpartján külön csoportokba osztották célpontok szerint az utasokat. Itt csónakba, ún. longtail boat-ba szálltunk.  A hosszú csónakokra hatalmas "rakétavető" motorokat szereltek egy hosszú rúddal a végén a propellerrel. 

Kb. huszan ültünk a csónakban, a külföldiek olyan unottak voltak, mintha kötelező lett volna nekik itt lenni, a thai turisták viszont érdekesek voltak. A nők műanyag széldzsekivel védekeztek a nap ellen, kétpercenként kenték hófehérre az 50 faktoros fehérítős naptejekkel magukat. Kozmetikum vásárlásakor nagyon kell  figyelni errefelé, a termékek többsége ugyanis fehérítős, még véletlenül fehérebb leszek, mint voltam, ha ez lehetséges. :) Az is hamar kiderült, hogy a thaiok többsége nem tud úszni. Nemcsak a hajóba nem szállnak be mentőmellény nélkül, a vízbe se mennek nélküle. 

Mielőtt elértük volna a vörös sziklát lerobbant a csónakunk, egy másik elhúzott minket odáig, majd amíg mi ott snorkeleztünk, kicserélték azt egy működőre. Az utat gyönyörű sziklák közt hajózva folytattuk, majd kikötöttünk egy kis sziget fehérhomokos partján, ahol fürödtünk, snorkeleztünk és ebédeltünk. Kár, hogy sok csónaknyi csoportot hoztak egyszerre ide, de azért így is tudtuk élvezni a gyönyörű környezetet.

Ebéd után a következő állomás egy másik kis sziget lagúnája volt, mangrove erdővel körbevéve, rengeteg tengeri csillaggal. Kikötöttünk a szigeten és kajakozni indultunk, a négy kajakból végül csak mi eveztük körbe a kis szigetet, a kajakozást ezeken a túrákon nem veszik komolyan, a többiek megelégedtek azzal, hogy kieveztek a kis öbölből és vissza.

Reggel ugyan még úgy gondoltuk, hogy a másnapot egy közeli faluban töltjük, de inkább visszatértünk Krabiba és megvettük másnapra a buszjegyünket a Khao Sok Nemzeti Parkba.

Beerlao

Laoszban senki nem mondja ki, a Laosz szó végén az sz betűt, mindenki csak Laózza az országot. Amúgy is összevissza írnak mindent, kimondani meg semmit nem tudnak rendesen.

Szóval Laó nemzeti büszkesége a Beerlao néven elhíresült sörital. Fontos bevételi forása az államnak (állam alatt a hatalmat gyakorló kommunista pártot, az LPRP-t kell érteni) a Beerlao gyártása, hiszen a termék piaci részesedése 99% Laóban, és még Kambodzsába és egy csomó másik országba is exportálnak belőle. A 99%-ot úgy lehet elérni, hogy az összes többi sör sokkal drágább, ezért mindenki a Beerlaót issza. Egy kommunista diktatúrában ugye ez a fajta árszabályozás könnyen megtehető, ergo a Beerlao ára szinte mindenhol 10.000 kip, kivéve ha akciós, mert ott 9.000, és a drága éttermekben nem átallanak 15.000 kipet is elkérni érte, de mi olyan helyekre nem járunk. A 10.000 kipes ár a 650ml-es üvegre értendő. A Beerlao egy rízssör, ezért Katalin is megihatja, egyébként nagyon finom is, a Time Magazin szerint Ázsia legjobb söre, és nagyon praktikus, hogy soha nem kell gondolkozni, hogy milyen sört is kérjen az ember. A cimkéje a sörfanatikusok egyik kedvence, a 70-es évek óta nem változott a design. 1990-ig a Beerlao-t az állami sörgyár a volt szocialista országok, elsősorban a Szovejtúnió segítségével gyártotta, de miután a szovjetek szétestek, nem maradt serfőzési tanácsadójuk. Ekkor jött a képbe egy csehszlovák úriember, aki teljesen átalakította a főzési eljárást, és megszületett a Beerlao mai formája. Nem kell mondanom, hogy a csehek serfőzésben egész profik. 2006-ban aztán a Beerlao-t gyártó cég 50%-át eladták a Carlsberg-nek, ott biztos hogy valaki nagyot szakított.

Laóban elég furcsa kommunizmus van, mert egy részről megvan a rengeteg szegény ember - kevés gazdag ember modell, ami általában a diktatúrára jellemző, más részről olyan nyilvánvaló elemei sérülnek a kommunista eszméknek, hogy nem is értem hogy tudják beadni a népnek, hogy ez kommunizmus. Ha valaki épít pl. a falu végén egy rozoga fahidat a folyóra, akkor simán hídpénzt szed érte, ott kint ül valaki egész nap egy kunyhóban hídpénzt szedni. A traktoros erre átgázol a folyón, mert nem akar hídpénzt fizetni. A motorosok a fizetős híd helyett egy tákolt pallón egyensúlyznak át, egyszer úgyis leszakad az egész, plusz beleesik valaki. A klasszikus kommunizmusnak az lenne a lényege, hogy minden közös, legalábbis eddig úgy tudtam. Mindenesetre egyenruhás rendőrt nem látam, viszont rengeteg a titkosrendőr. Legalábbis ezt beszélik. De lehet hogy ők is titkosrendőrök és ezt terjesztik magukról, hogy mindenki azt gondolja, hogy rengetegen vannak, szóval nem lehet tudni kinek mikor mit mondhat az ember. Rengeteg a titkosrendőr.

Valahogy működik a történet, mert az egyik szállásadónk nagyon megörült, hogy magyarok vagyunk, egyből tudta, hogy ott kommunizmus volt, és mondta is hogy az milyen jó volt, UGYE? Mondtam neki, hogy szuperjó ez a kommunizmus, de nézzen körül, az emberek csomó helyen fakunyhóban laknak, annyira nincs pénz. Azt mondta erre, hogy pénz az nincs, de a kommunizmus az jó, és mosolyogva folytatta a villanyszerelési munkálatokat. A villanyszerelés az úgy megy hogy összecsavarja kézzel a drótokat, és betekeri szigszalaggal. Minden 23-szor összevissza van toldozva. Ezek után nem kérdeztük meg, hogy mi lehet az étlapon a "Happy pizza" meg a "Happy shake" nevű tétel. Furcsa mód ezek 2x annyiba kerültek, mint a többi piza vagy sék. Nem tudom, hogy a kommunizmus áldásos hatása-e, de Laóban úgy működnek a szállások, hogy becsekkoláskor adnak egy füzetet, és minden fogyasztásodat abba kell beleírnod. Ha kaját akarsz, beleírod a füzetbe, és besétálsz vele a konyhára. Az italok, hatalmas Beerlao készlet csak simán oda van téve egy hűtőbe, kiveszel egyet, beírod a füzetbe. Nagyon otthonos, nem kell várni a kiszolgálásra, és a tulajnak sincs gondja egész nap a vendégekkel, nyugodtan szunyókálhat. A végén össze kell adni az egészet, és azt kell fizetni. Jobb összeadni helyettük, mert ha nekik kell, akkor minimum fél óra, és tuti elrontják. Számolásban nem jobbak, mint a nepáliak.

2013.01.11-19 Ko Phangan

Ko Phangant két órás hajóúttal értük el, ahol egyenesen, elkerülendő az egész napos szálláskeresést az előre lefoglalt szállásunkra mentünk, Baan Tai falu Pink's Bungalow-jának kis szobájába, ahol három napot töltöttünk. Épphogy megérkeztünk, a taxisok megerősítették bennünk azt amit már eddig is tudtunk: hogy mocskos szemét rablógyilkos az összes taxis. 7km-re 10 embert FEJENKÉNT 100 batkáért visznek el. Meg van beszélve az ár, senki nem visz el olcsóbban, más lehetőség meg ugye nincs, maximum lesétálod a távot a 35 fokos déli melegben a tűző napon nagy hátizsákkal. A Pink elég jó kis hely, de a bungalót drágán méri a néni, a szobához meg nem jár fürdőszoba, le kell járni az udvarra, az meg nem annyira kényelmes. Egyébként a strandon található az egész kóceráj, mint ahogy itt a helyek legalább 80%-a. A tulajdonos néni egy kicsit meg volt kattanva, vagy valamilyen kábítószer hatása alatt állhatott, mert igen erőteljes hangulatingadozásai voltak, és mintha összejött volna az egyik sráccal, aki szintén ott szállt meg. Ez a srác is elég furcsa volt (akivel a néni összejött), mert kiderült, hogy egy másik szálláson lakik, és eljött  bulizni a szomszédba, elfáradt, nem volt kedve hazamenni, és kivett a néninél a Pinkben is egy szobát. Ezután egész nap agonizált az étteremben, és viccelődtek a tulajdonos nénivel. Aztán mégegyet ott aludt, és a néni visszavitte motorral a másik szállására. Tehát cirka 3 napig nem ment haza.

A Pinkben folytattuk a Ko Tao-n megkezdett nyaralást, volt olyan nap, amikor még a szállásról se dugtuk ki az orrunkat, egész nap filmeket néztünk, meg ettük a néni gyümölcsös zabkásáját. Még nem fordult elő velünk mióta elindultunk nyaralni, hogy egyáltalán sehova se menjünk (szomszéd kisbolt nem számít). Aztán győzött a józan ész, motort béreltünk, és felderítettük a terepet. Haad Rin-ben szuperakciós szállást találtunk 200 batkáért, egy  kényelmes  bungalót egy gyönyörű legyezőpálmával szemben. Robogóval költöztünk, ketten két nagy és egy kis hátizsákkal, ha a helyiek egy kétajtós szerkrényt is elvisznek a motorral, nekünk is sikerülnie kell alapon. Egy nagy táska Balázs lábánál, a másik kettő a hátamon, még a dombokon is felment a moci.
Ko Phangan, a party-sziget ritmusát a hold járása határozza meg, a Full Moon Party-k sokszor 30-40 ezer látogatót vonzanak a szigetre. Nem csak teliholdkor rendeznek itt nagyobb bulikat, hanem félholdkor, előtte és utána pár nappal, amikor nincs hold (van erre magyar szó?), tehát kb. háromnaponta, de a tengerparti kocsmákban minden este adott a lehetőség a szórakozásra.  Mi a félholdig növő hold előtt töltöttünk itt egy hetet, nyaraltunk tovább, ahogy Ko Tao-n tettük. Ismét robogót béreltünk, a szigeteken szinte mindenki motorral jár, akár három nyolcévesforma gyerek is felül egy robogóra. Itt az is természetesnek látszik, hogy a karonülő csecsemőket is a kétkerekűeken szállítják. Akinek mégis autója van, az pedig szinte kivétel nélkül hatalmas pickup. Sok a maszek töltőállomás, az út mentén üvegekben árulják az üzemanyagot.

Fullmoon beach

Bejártuk a 168 km² területű szigetet, ami ugyanolyan szép, mint Tao, csak sokkal tágasabb. Strandoltunk a finom fehérhomokos öblökben, kirándultunk a sziget legmagasabb pontjához, a 630 méter magas Khao Ra kilátóponthoz, felkerestük a vízeséseket.

Elnéztünk az egy vízesésnél megrendezett techno buliba, korán érkeztünk, 10 óráig ingyenes volt a belépés, majd hamar leléptünk, még mielőtt a többség megérkezett volna, mert kifejezetten unalmasnak találtuk a zenét. :) A bulikban nincs hosszú sor a pultnál, ugyanis kis vödrökben, "bucket"-ben szolgálják fel az italokat, félig töltik jéggel, erre töltik rá az italokat. Nem melegszik fel, sokáig tart. :) Az UV reagens  testfestés nagyon menő, mint ahogy a neonszínű, UV fényben világító trikók is. Látszólag a bulizásról szól itt minden, de erre napközben csak az útmenti plakátok utalnak, mindenki szép nyugisan nyaralgat. Persze, teliholdkor ez biztosan másképp van.
Utolsó este azért megtaláltuk a számításunkat a pálmaerdőben tartott félholdbuliban, előtte Balázs kifestette az egyik karom és a lábam UV festékkel, sajnos erről kép nem készült, pedig nagyon jól festettem. :) Ahogy a flyeren is látszik, tökéletes progi szólt, mígnem hajnali 6-kor jött dj Note és a káoszfullonnal hazakergetett minket.

Halfmoon Party - a képet a netről vadásztam

Átaludtuk a napot majd este 9-kor felszálltunk egy lassú éjszakai hajóra, amivel elhagytuk a szigetet. A hajón egy nagy helységben két oldalt vagy száz matrac volt leterítve párnákkal, de szerencsére nem százan utaztunk és az erős hullámzás ellenére is kényelmesen aludtunk reggel 5-ig, mikor kikötött a hajó Suratthani-ban. Igazán praktikus dolog utazás közben aludni. :)

Ugyan a fő "attrakciót", a teliholdbulit nem láttuk, ezt nem bántuk,  nem vágytunk a hatalmas tömegre és két hét klasszikus nyaralás is elég volt, megyünk tovább, annyi jó hely van még!