Beerlao

Laoszban senki nem mondja ki, a Laosz szó végén az sz betűt, mindenki csak Laózza az országot. Amúgy is összevissza írnak mindent, kimondani meg semmit nem tudnak rendesen.

Szóval Laó nemzeti büszkesége a Beerlao néven elhíresült sörital. Fontos bevételi forása az államnak (állam alatt a hatalmat gyakorló kommunista pártot, az LPRP-t kell érteni) a Beerlao gyártása, hiszen a termék piaci részesedése 99% Laóban, és még Kambodzsába és egy csomó másik országba is exportálnak belőle. A 99%-ot úgy lehet elérni, hogy az összes többi sör sokkal drágább, ezért mindenki a Beerlaót issza. Egy kommunista diktatúrában ugye ez a fajta árszabályozás könnyen megtehető, ergo a Beerlao ára szinte mindenhol 10.000 kip, kivéve ha akciós, mert ott 9.000, és a drága éttermekben nem átallanak 15.000 kipet is elkérni érte, de mi olyan helyekre nem járunk. A 10.000 kipes ár a 650ml-es üvegre értendő. A Beerlao egy rízssör, ezért Katalin is megihatja, egyébként nagyon finom is, a Time Magazin szerint Ázsia legjobb söre, és nagyon praktikus, hogy soha nem kell gondolkozni, hogy milyen sört is kérjen az ember. A cimkéje a sörfanatikusok egyik kedvence, a 70-es évek óta nem változott a design. 1990-ig a Beerlao-t az állami sörgyár a volt szocialista országok, elsősorban a Szovejtúnió segítségével gyártotta, de miután a szovjetek szétestek, nem maradt serfőzési tanácsadójuk. Ekkor jött a képbe egy csehszlovák úriember, aki teljesen átalakította a főzési eljárást, és megszületett a Beerlao mai formája. Nem kell mondanom, hogy a csehek serfőzésben egész profik. 2006-ban aztán a Beerlao-t gyártó cég 50%-át eladták a Carlsberg-nek, ott biztos hogy valaki nagyot szakított.

Laóban elég furcsa kommunizmus van, mert egy részről megvan a rengeteg szegény ember - kevés gazdag ember modell, ami általában a diktatúrára jellemző, más részről olyan nyilvánvaló elemei sérülnek a kommunista eszméknek, hogy nem is értem hogy tudják beadni a népnek, hogy ez kommunizmus. Ha valaki épít pl. a falu végén egy rozoga fahidat a folyóra, akkor simán hídpénzt szed érte, ott kint ül valaki egész nap egy kunyhóban hídpénzt szedni. A traktoros erre átgázol a folyón, mert nem akar hídpénzt fizetni. A motorosok a fizetős híd helyett egy tákolt pallón egyensúlyznak át, egyszer úgyis leszakad az egész, plusz beleesik valaki. A klasszikus kommunizmusnak az lenne a lényege, hogy minden közös, legalábbis eddig úgy tudtam. Mindenesetre egyenruhás rendőrt nem látam, viszont rengeteg a titkosrendőr. Legalábbis ezt beszélik. De lehet hogy ők is titkosrendőrök és ezt terjesztik magukról, hogy mindenki azt gondolja, hogy rengetegen vannak, szóval nem lehet tudni kinek mikor mit mondhat az ember. Rengeteg a titkosrendőr.

Valahogy működik a történet, mert az egyik szállásadónk nagyon megörült, hogy magyarok vagyunk, egyből tudta, hogy ott kommunizmus volt, és mondta is hogy az milyen jó volt, UGYE? Mondtam neki, hogy szuperjó ez a kommunizmus, de nézzen körül, az emberek csomó helyen fakunyhóban laknak, annyira nincs pénz. Azt mondta erre, hogy pénz az nincs, de a kommunizmus az jó, és mosolyogva folytatta a villanyszerelési munkálatokat. A villanyszerelés az úgy megy hogy összecsavarja kézzel a drótokat, és betekeri szigszalaggal. Minden 23-szor összevissza van toldozva. Ezek után nem kérdeztük meg, hogy mi lehet az étlapon a "Happy pizza" meg a "Happy shake" nevű tétel. Furcsa mód ezek 2x annyiba kerültek, mint a többi piza vagy sék. Nem tudom, hogy a kommunizmus áldásos hatása-e, de Laóban úgy működnek a szállások, hogy becsekkoláskor adnak egy füzetet, és minden fogyasztásodat abba kell beleírnod. Ha kaját akarsz, beleírod a füzetbe, és besétálsz vele a konyhára. Az italok, hatalmas Beerlao készlet csak simán oda van téve egy hűtőbe, kiveszel egyet, beírod a füzetbe. Nagyon otthonos, nem kell várni a kiszolgálásra, és a tulajnak sincs gondja egész nap a vendégekkel, nyugodtan szunyókálhat. A végén össze kell adni az egészet, és azt kell fizetni. Jobb összeadni helyettük, mert ha nekik kell, akkor minimum fél óra, és tuti elrontják. Számolásban nem jobbak, mint a nepáliak.

2013.01.11-19 Ko Phangan

Ko Phangant két órás hajóúttal értük el, ahol egyenesen, elkerülendő az egész napos szálláskeresést az előre lefoglalt szállásunkra mentünk, Baan Tai falu Pink's Bungalow-jának kis szobájába, ahol három napot töltöttünk. Épphogy megérkeztünk, a taxisok megerősítették bennünk azt amit már eddig is tudtunk: hogy mocskos szemét rablógyilkos az összes taxis. 7km-re 10 embert FEJENKÉNT 100 batkáért visznek el. Meg van beszélve az ár, senki nem visz el olcsóbban, más lehetőség meg ugye nincs, maximum lesétálod a távot a 35 fokos déli melegben a tűző napon nagy hátizsákkal. A Pink elég jó kis hely, de a bungalót drágán méri a néni, a szobához meg nem jár fürdőszoba, le kell járni az udvarra, az meg nem annyira kényelmes. Egyébként a strandon található az egész kóceráj, mint ahogy itt a helyek legalább 80%-a. A tulajdonos néni egy kicsit meg volt kattanva, vagy valamilyen kábítószer hatása alatt állhatott, mert igen erőteljes hangulatingadozásai voltak, és mintha összejött volna az egyik sráccal, aki szintén ott szállt meg. Ez a srác is elég furcsa volt (akivel a néni összejött), mert kiderült, hogy egy másik szálláson lakik, és eljött  bulizni a szomszédba, elfáradt, nem volt kedve hazamenni, és kivett a néninél a Pinkben is egy szobát. Ezután egész nap agonizált az étteremben, és viccelődtek a tulajdonos nénivel. Aztán mégegyet ott aludt, és a néni visszavitte motorral a másik szállására. Tehát cirka 3 napig nem ment haza.

A Pinkben folytattuk a Ko Tao-n megkezdett nyaralást, volt olyan nap, amikor még a szállásról se dugtuk ki az orrunkat, egész nap filmeket néztünk, meg ettük a néni gyümölcsös zabkásáját. Még nem fordult elő velünk mióta elindultunk nyaralni, hogy egyáltalán sehova se menjünk (szomszéd kisbolt nem számít). Aztán győzött a józan ész, motort béreltünk, és felderítettük a terepet. Haad Rin-ben szuperakciós szállást találtunk 200 batkáért, egy  kényelmes  bungalót egy gyönyörű legyezőpálmával szemben. Robogóval költöztünk, ketten két nagy és egy kis hátizsákkal, ha a helyiek egy kétajtós szerkrényt is elvisznek a motorral, nekünk is sikerülnie kell alapon. Egy nagy táska Balázs lábánál, a másik kettő a hátamon, még a dombokon is felment a moci.
Ko Phangan, a party-sziget ritmusát a hold járása határozza meg, a Full Moon Party-k sokszor 30-40 ezer látogatót vonzanak a szigetre. Nem csak teliholdkor rendeznek itt nagyobb bulikat, hanem félholdkor, előtte és utána pár nappal, amikor nincs hold (van erre magyar szó?), tehát kb. háromnaponta, de a tengerparti kocsmákban minden este adott a lehetőség a szórakozásra.  Mi a félholdig növő hold előtt töltöttünk itt egy hetet, nyaraltunk tovább, ahogy Ko Tao-n tettük. Ismét robogót béreltünk, a szigeteken szinte mindenki motorral jár, akár három nyolcévesforma gyerek is felül egy robogóra. Itt az is természetesnek látszik, hogy a karonülő csecsemőket is a kétkerekűeken szállítják. Akinek mégis autója van, az pedig szinte kivétel nélkül hatalmas pickup. Sok a maszek töltőállomás, az út mentén üvegekben árulják az üzemanyagot.

Fullmoon beach

Bejártuk a 168 km² területű szigetet, ami ugyanolyan szép, mint Tao, csak sokkal tágasabb. Strandoltunk a finom fehérhomokos öblökben, kirándultunk a sziget legmagasabb pontjához, a 630 méter magas Khao Ra kilátóponthoz, felkerestük a vízeséseket.

Elnéztünk az egy vízesésnél megrendezett techno buliba, korán érkeztünk, 10 óráig ingyenes volt a belépés, majd hamar leléptünk, még mielőtt a többség megérkezett volna, mert kifejezetten unalmasnak találtuk a zenét. :) A bulikban nincs hosszú sor a pultnál, ugyanis kis vödrökben, "bucket"-ben szolgálják fel az italokat, félig töltik jéggel, erre töltik rá az italokat. Nem melegszik fel, sokáig tart. :) Az UV reagens  testfestés nagyon menő, mint ahogy a neonszínű, UV fényben világító trikók is. Látszólag a bulizásról szól itt minden, de erre napközben csak az útmenti plakátok utalnak, mindenki szép nyugisan nyaralgat. Persze, teliholdkor ez biztosan másképp van.
Utolsó este azért megtaláltuk a számításunkat a pálmaerdőben tartott félholdbuliban, előtte Balázs kifestette az egyik karom és a lábam UV festékkel, sajnos erről kép nem készült, pedig nagyon jól festettem. :) Ahogy a flyeren is látszik, tökéletes progi szólt, mígnem hajnali 6-kor jött dj Note és a káoszfullonnal hazakergetett minket.

Halfmoon Party - a képet a netről vadásztam

Átaludtuk a napot majd este 9-kor felszálltunk egy lassú éjszakai hajóra, amivel elhagytuk a szigetet. A hajón egy nagy helységben két oldalt vagy száz matrac volt leterítve párnákkal, de szerencsére nem százan utaztunk és az erős hullámzás ellenére is kényelmesen aludtunk reggel 5-ig, mikor kikötött a hajó Suratthani-ban. Igazán praktikus dolog utazás közben aludni. :)

Ugyan a fő "attrakciót", a teliholdbulit nem láttuk, ezt nem bántuk,  nem vágytunk a hatalmas tömegre és két hét klasszikus nyaralás is elég volt, megyünk tovább, annyi jó hely van még! 

2013.01.03-10 Ko Tao

Harmadikán délben vonatra szálltunk Pattayaban, majd Bangkokban ismét átszálltunk, most egy délre tartó éjszakai vonatra. Sajnos fekvő jegyet már nem kaptunk, de bevállaltuk, hogy ülve vészeljük át az éjszakát. Aludni nem igazán sikerült, hajnali 5-kor szálltunk le Chumpon városkában, ahol a vasútállomáson meg lehet venni a jegyet a szigetekre tartó hajókra, és a vasútállomás és a kikötő közti transzfer is benne van az árban. Rengeteg Thaiföldön a turista, nem is véletlen, gyönyörű ország, ahol nagyon ügyesen terelgetik, szolgálják ki az ide utazókat. Szerencsére semmit sem tukmálnak, viszont ha már kapcsolatba kerül velük az ember, akkor kedvesen segítőkészek. 7 órakor indult a hajónk Ko Tao szigetére, a háromórás úton többször leesett a fejem, alig bírtam ébren maradni. Már a hajóról látszott, hogy milyen gyönyörű helyre kerültünk, a dimbes-dombos szigetet pálmafák és hatalmas kövek szegélyezik, a növényzet burjánzik.

Megérkezés után robogót béreltünk és a kölcsönzőben hagyva a hátizsákjainkat szálláskeresőbe indultunk.  Nem volt egyszerű feladat, a szilveszteri bulik után rengetegen jöttek át Ko Phanganról, elfoglalva az összes olcsóbb szobát. Késő délutánra sikerült találnunk egy megfelelőt, de elhatároztuk, hogy másnap átköltözünk a közeli Bhora Bhora Resort bungalójába, ahol a recepcióslány azután ajánlotta nekünk a konkurenciát, hogy már rámondtuk az igent az 1.000 batkás (1 baht = 7 Ft) szobára úgy, hogy másnap átköltözünk a 400 batkás bungalóba. Reggel otthagytuk a kilátás nélküli jólfelszerelt, modern szobánkat és ugyan a bungalót a kicsekkolási idő előtt nem tudtuk megnézni, mégis a költözés mellett döntöttünk. Később beigazolódott a megérzésünk, a dombon egy "erdőben" álló egyszerű bungaló terasszal, kis rálátással a tengerrel pontosan az volt, amit szerettünk volna. 

Ko Tao kis sziget, 21 km², szélessége kb.2, hossza 8 km. Három falu, és körben a parton sok-sok resort szolgálja ki az ide érkezőket (A tájok mindent resortnak hívnak, ahol meg lehet aludni, és nincs bent a városban, vagy ha bent van a városban és van egy kis kert, már az is resort). A sziget búvárközpont, rengeteg a búvárbázis,  olcsón lehet itt búvárigazolványhoz jutni. Balázs búvár, eljátszottunk a gondolattal, hogy én is megtanulok búvárkodni, de az első napokban a még mindig sebes térdem miatt későbbre halasztottuk a döntést. Végül ebből nem lett semmi, sőt Balázs sem búvárkodott, mert az 5 méteres látótávolsággal nem volt megelégedve, maradtunk a snorkelezésnél (Búvármaszk + pipa). 

A sebem lassan gyógyult, egyszer rá is kaptak a halak, kapálózva menekültem ki a vízből, de ma már azt hiszem jót tett a támadás a sebnek, mégsem tartanám oda a halaknak. A cápa és a pedikűrhalon kívül vannak még emberevő halak! Utunk során először teltek el semmittevéssel napok, játszottunk, filmeket néztük. Közben ismét robogót béreltünk, bejártuk az egész szigetet, kajakoztunk, minigolfoztunk. Végigkóstoltam a sziget majd összes pad thai-át (sült rizstészta tojással, zöldségekkel, sok-sok csírával, tenger gyümölcseivel és mogyoróval), jó dolga van errefelé a lisztérzékenyeknek. 

Az érkezéskor tapasztalt tömeggel később nem találkoztunk, eloszlanak a nyaralók a szigeten, akármelyik öblöt kerestük fel, sehol sem voltak tíznél többen. Az időjárás itt egész évben tökéletes, a nappal 28, éjszaka 27 foknál időnként enyhe széllel kellemesebbet nem nagyon tudok elképzelni. A pulcsik csak azért kerültek elő a hátizsákokból, mert az elmúlt két hónap alatt ráragadt sok-sok por miatt már az érintésüktől is azonnal zuhanyra vágytunk, a szemetes és a wc öblítő vödörben kimostam őket és a száradás miatt sem kellett aggódni végre. Egy hét után úgy éreztük ideje továbbállnunk és a szomszédos Ko Phangan szigeten nyaralunk tovább.

2012.12.30-2013.01.02 Pattaya

Három óra repülés után másfél órás időeltolódással délután 5 körül szállt le a gépünk Bangkokban, gyors ebéd után kilépve a reptérről megcsapott minket végre az igazi párás meleg levegő. Taxival könnyedén eljutottunk a buszpályaudvarra, végre nem kellett alkudozni a taxissal, mivel taxiórát használnak. A thaiok használják a sávokat, senki sem dudál. A buszunk negyed óra múlva indult Pattaya-ba. Mindketten úgy éreztük, hogy most, pláne szilveszterkor nem vágyunk egy Bangkok méretű városra, majd később visszajövünk. Bangkok többszintű város, a buszunk kilómétereken keresztül a város felett haladt egy felüljárón, majd este 11-kor értünk a lefoglalt szállásunkra. Az oroszok által üzemeltetett szállodában viszont azt mondták, hogy bocs, nincs szabad szobánk, otthagyhatjuk a hátizsákjainkat, míg keresünk másikat. Igazán jófejek voltak, ahogy széttárták a karjukat. Este 11 után, december 30-án képtelenség szabad szobát találni, nem véletlenül foglaltunk. Én húztam fel magam jobban, de nem volt idő bosszankodni, valahol csak aludnunk kellett. Természetesen már a legtöbb helyen nem volt nyitva a recepció, ahol mégis, ott sem volt szabad szoba. Egy angol tulaj viszont felajánlotta az előtérben lévő kanapéját és nyugágyát és ugyan eljátszottunk a gondolattal, hogy csakazértis az oroszok kanapéján alszunk, mégis a nyugodtabb megoldást választottuk. Reggel szerencsénk volt, egy közeli vendégházban a kedves tulajdonosnő, akinek szintén nem volt szabad szobája, felajánlotta, hogy a masszázszobát átalakítja nekünk, amit mi örömmel elfogadtunk. Beköltöztünk, végre mehettünk a tengerpartra! Pattaya külvárosában, Jomtienben volt a bázisunk, a tengerpart egy vékony sáv, mellette halad az út. Béreltünk egy napernyőt és kókuszlét iszogatva pihentük ki az előző nap fáradalmait. 

Városi strand

Szilveszter este mielőtt besétáltunk Pattaya belvárosába, a szintén kedves recepciós hölgytől megtanultunk pár alapszót. Szuadipimájkáp! Valahogy így ejtik, hogy BUÉK. Angolul csak a szavak elejét ejtik, így hangzik a Happy New Year egy thai szájából: henyújí! Sok thai piknikkosarakkal települt ki a tengerpartra, lámpásokat eregettek, diszkóautóvá alakított pickup-okból bömbölt a zene és villogtak a fények. A  robogókra oldalkocsikat eszkábálnak, amire bármit ráköltöztetnek, így rengeteg a mozgó konyha, bazár, piac. Száz méterenként érik egymást az éjjel-nappal nyitvatartó SevenEleven üzletlánc boltjai, ahol egy nagy papírpohárba finom jegeskávét csapolhat magának az ember. Épp éjfél előtt értünk a belvárosba, ahol nagy szerencsével kikerülve a tömegből a nyugodt kikötő partjáról egy az apály miatt partra került csónakon ücsörögve néztük végig a tűzijátékot, ami csak nem akart véget érni. 

BUÉK és "hóember" az örök nyárban

Thaiföldön a himnuszt éjjel 1-kor játszák, ekkor minden helyi megállt, csak a figyelmetlen külföldiek mozogtak. Pattaya olyan az oroszoknak, mint Sarti Görögországban a magyaroknak, csak nagyban. Minden turista orosz, orosz feliratok láthatók mindenfelé. A sétálóutcában, bulik és utcabálok érték egymást, a legtöbb férfi turista thai lányokkal az oldalukon feszített. Pattaya a piroslámpás negyedéről is nevezetes, elég szánalmas látvány, hogy minden pocakos orosznak jut egy-egy thai bombázó. 

Sétálóutca

Hogy a gyerekes családok és mi mit kerestünk itt, azt azóta sem értjük, ha Thaiföldön jártok semmiképp se menjetek Pattaya-ba! Az elsejét az Angel Guesthouse kellemes tornácán töltöttük a gyors internet mellett és úgy döntöttünk, ha már itt vagyunk mégsem rohanunk tovább, maradunk még egy napot, közben szabadult fel rendes szoba is, felköltöztünk az emeletre. Még a tengerpartra sem mentünk le, de nem is lett volna jó a tengerbe mennem, szilveszter este ugyanis beakadt a lábam két útpadka közt egy kiálló drótba és hasraestem. Egyszerű kis horzsolás - lenne otthon - de ezen a párás éghajlaton nehezen gyógyulnak a sebek. Másnap biciklit béreltünk és azzal tekertünk be a belvárosba, megvettük a vonatjegyünket és egész nap a városban csavarogtunk.

2012.12.27-30 Kalkutta

Korai kelés után összepakoltunk, áthajóztunk a folyón, buszra szálltunk, átszálltunk, újabb buszra szálltunk, így értünk délután a bangladesi-indiai határra, ahol kiderült, hogy aznap már nem megy busz az innen 80 km-re fekvő Kalkuttába. Szerencsére a közeli vasútállomásig el tudtunk menni riksával, onnan pedig egy óra várakozás után indult a zsúfolásig tömött HÉV, ugyan ülőhelyet találtunk, de persze jó indiai szokás szerint a háromfős ülésekre mind odaült egy-egy negyedik is, nehogy kényelmes legyen. :) Furcsa módon senki nem kérdezett tőlünk semmit, ez már nem Banglades. A beérkező HÉV azonnal indult is vissza, mi az utolsók közt szálltunk le, közben a hatalmas várakozó tömeg megindult befelé, helyet foglalni. Én már léptem is hátra fedezékbe, nehogy elsodorjanak, de Balázs úgy rájuk kiabált, hogy megszeppenve álltak félre és le tudtunk szállni. Az egész napos utazás után megérkeztünk Kalkuttába, de igazán nem is a városra voltunk kiváncsiak, hanem a találkozót vártuk már nagyon Vikiékkel. :) 

A  vasútállomásról kiérve azonnal láttuk, hogy Darjeelinghez hasonlóan, itt is gazdagabbak a lakosok, mint Agra-ban vagy Varanasiban, a többsávos utakon főleg autókkal közlekednek, van metró, a városképet pedig a gyönyörű sárga taxik teszik egyedivé. 

Busszal mentünk a turistagettóig, ahol nem szállást, hanem a szállást kellett megkeresnünk, ugyanis Viki és Zsolti előbb érkeztek és nekünk már csak a megadott címre kellett mennünk, ahol vendégül láttak minket. Köszipuszi mégegyszer! :) A bangladesi szegényes választékot követően itt végre bőséges kínálatból választhattunk magunknak táplálékot. Vacsora után végre találkoztunk Vikiékkel és sokáig beszélgettünk. 

Victoria Memorial

Howrah-híd

Másnap elmetróztunk a fehér márványból épült Victoria Memorialhoz, amiben egy múzeum üzemel, ücsörögtünk a parkjában, elsétáltunk a Szent Pál Katedrálishoz, majd Howrah-híd felé vettük az irányt. Ez a környék már hamisíthatatlanul India, koszos szűk utcácskák zajjal, tömeggel és az egyedül itt látott gyalogriksákkal. Kalkutta egy leendő kétszintes város, mindenfelé felüljárók épülnek, sokszor a két irány az út két szélén, az ablakok alatt. Nem gondolták ezt át rendesen. 

Narancspiac

Estére mind elfáradtunk, ráadásul Vikiék gépe hajnali 6-kor indult Goára, így a tervezett bengáli buli kimaradt. Mire felébredtünk ismét kettesben voltunk, összepakoltuk a cuccainkat és kicsekkoltunk az apartmanból, ami kettőnknek költséges lett volna. Hamar találtunk egy kis szobát, majd egy könyvesboltban megvettük a thai Lonely Planet-et, a Kindle kijelzője ugye eltörött még Nepálban, Bangladest kinyomtattuk, de a thaiföldi kötet 800 oldal, úgy  döntöttünk inkább megvesszük. Egy internetkávézóban foglaltunk szállást másnapra Pattayaba, a szilveszter miatt nem akartunk kockáztatni. Mindent elintéztünk, maradt még egy délutánunk, felkerestük a helyi Csodák Palotáját. Épphogy befizettük magunkat, mikor Balázs észrevette, hogy nincs meg a telefonja, biztosan a taxiban maradt. Ugyan nem telt el 10 perc se, a telefon már ki volt kapcsolva, a taxist megtalálni meg lehetetlen lett volna. Két éve egy riksán esett meg vele ugyanez, akkor is az utolsó, Indiában töltött napján. Szerencsére találtunk nyílt wifit és bár a neten keresztül nem, de Marci, Balázs öccse segítségével sikerült letiltatni a sim kártyáját, később pedig az én számomat rendelni a bankszámláihoz. 

Túltettük magunkat a telefon elvesztése okozta sokkon, megvacsoráztunk és körbejártuk a Sience City-t,  láttunk trükkös tükröket, dínó- és hajómakett kiállítást. Reggel két német sráccal együtt kitaxiztunk a reptérre, gondoltuk majd ott reggelizünk. Hát ez nem sikerült, a világ leglepattantabb nemzetközi reptere címre simán pályázhatna a Netaji Subhash Chandra Bose International Airport. Azért pár csokit és egy doboz összetört chips-et sikerült vennünk, a biztonsági ellenőrzésen pedig simán átvittünk egy palack vizet.

Viki vendégposztja:

"A köd miatt..." - ez lehetne a Delhitől Kalkuttáig tartó utazásunk mottója. Bár Katalinék említették, hogy "everything is possible, (this is India)", de én azt hittem, ez csak pozitív kimenetelű történésre utalhat. Elég hamar rá kellett ébrednem, hogy ezirányú feltételezésem téves. :)

Így történhetett meg az is, hogy éjjel, a gayai vasútállomáson töltöttünk több órát, közben kiderült, hogy a vonatunkat törölték, melyre már hetekkel korábban megvásároltuk a jegyet. Végül sikerült megoldanunk a helyzetet, és soha nem látott körülmények között: ketten, egy kabinban utaztunk tovább egy AC2-es kocsiban (csak egy kis pénzt kellett a kallernak csúsztatni), így nem különösebben zavart, hogy négy órás csúszással értük el Kalkuttát.  

Fáradtak voltunk és éhesek, de előbb szerettük volna megkeresni a szállásunkat. Gyalog indultunk el, mert eddigi tapasztalataink alapján azt gondoltuk hamar találni fogunk a közelben. Olyan "elvárásaink" voltak, melyek egyre inkább teljesíthetetlennek tűntek: legyen meleg víz, négy ágy - hogy együtt tudjunk lenni Katival és Balázzsal - és legyen wifi, hogy a blog ne maradjon el... :) Személy szerint én azt sem vetettem meg, ha volt ablak a szobában. Hat vagy hét helyen jártunk, de valamelyik kívánságunkkal (legtöbbször a négyből hárommal) probléma volt, melyen még a helyi utazási irodában sem tudtak segíteni. Kezdett ránk sötétedni, ezért végső kimerültségünkben rábólintottunk egy wifi-mentes apartmanra. (Sorry, hogy nem találtunk nektek netet, de így legalább nem a kütyüket bújtuk! :D)

Tisztába tettük magunkat, megvacsoráztunk és végül találkoztunk Katiékkal. :D Magunkhoz vettünk némi alkoholt és átbeszélgettük az estét. Szeretem a blogot olvasni, de azért a személyes élménybeszámoló sokkal jobb, pláne hogy Balázs szereti a sztorikat kiszínezve elmesélni, úgy lényegesen viccesebb. :) Másnap reggel nem keltünk korán, mivel mindannyiunknak szüksége volt a pihenésre. Három úticélunk volt: Victoria memorial, Szent Pál Katedrális és a Howrah-híd. Az előbbi csodaszép volt, hatalmas, rendezett, tiszta parkkal, viszont a hídig vezető túránk során éppen ennek az ellenkezőjével találtuk szembe magunkat. Kalkuttában megtalálható mindaz, amiért Indiát a szélsőségek országának mondják. Amellett, hogy a piacon találkoztunk gyalogos riksával, olyan metróhálózatuk van, amit mi megirigyelnénk... (na persze aki szeret bliccelni, az nem érezné itt jól magát :P). A metróhoz zsetonnal kell lemenni (ha nincs bérleted), kifelé jövet pedig be kell azt dobni a kapuba, amely kienged, ha a megfelelő megállóban szálltál le. Ha tovább utaztál, mint ameddig a jegyed szólt, akkor be se veszi a zsetont és nem nyílik ki a zsilip. Ilyenkor a kapusor végén található kasszában ki tudod egyenlíteni az összeget és elhagyhatod a metró területét. Kalkutta lakossága bőven meghaladja Magyarországét, náluk valahogy mégis működik ez a rendszer....

Sokat gyalogoltunk, estére elfáradtunk, ezért Balázs nem tudott rávenni minket a bengáli rock bulira, ahol három szinten, három különböző stílusban tépték a húrokat - feltételezésünk szerint. (Bocs Balázs, talán kihevered.) Másnap reggel mi hajnali 3-kor keltünk, mivel repültünk tovább Goára, és csak hogy kerek legyen a történet, a repülőgépünk három óra késéssel szállt fel, természetesen a köd miatt...

2012.12.24-26 Rocket-tel a Sundarban Nemzeti Parkba

Reggel a vasútállomáson várt minket a srác, aki pár napja segített a jegyvásárlásban, tudta mikor indul a vonatunk, és a helyünkre vezetett minket. Az IC-n ugyanaz a műsor szólt, mint idefele jövet, de most szerencsére nem a hangszóró alatt ültünk, így sokkal kevésbé volt zavaró. A nyolcórás út felénél kezdtem émelyegni, talán a reggelire elfogyasztott főtt tojás miatt, mire délután 3-ra Dhakaba értünk, már csak egy nyugodt helyre vágytam. Pont Dhakában, a káoszfővárosban. Három óránk volt a hajó indulásáig, jobb ötlet híján visszatértünk a KFC-be, ahol utunk során az eddigi legkultúráltabb wc-t láttuk. :)  

Kikötő

Ugyan innen nem volt nagyon messze a kikötő, de Dhaka nem változott, lépésben haladt a riksánk a gigadugóban, szimpátia- és ellentüntetések közt, alig vártam, hogy ledőlhessek végre a kabinunkban. 38,3-at mért a lázmérő, a hajó kifutását még megnéztem a fedélzetről, próbáltam enni egy kis rizst, de lázasan annyira zavart a sok-sok figyelő szempár, fel sem néztem a tányéromból, inkább gyorsan bemenekültem a kabinba,  elaludtam és lázálmomban beszéltem Balázshoz, persze semmi értelmeset nem sikerült mondanom. Így telt a karácsony esténk, de otthon karácsonyi hangulatban biztosan sokkal rosszabb betegnek lenni, mint itt, ahol azt sem tudják, hogy karácsony van. Reggelre már csak azt éreztem, hogy tegnap lázas voltam, ami lehet, hogy magasabb volt, mint gondoltuk, mert a lázmérő most mindkettőnknél 35 körüli hőmérsékletet jelzett, azóta szerencsére nem volt rá szükségünk. A Rocket nevű lapátkerekes hajó 6 órát késett, de végre egyszer örülhettünk a csúszásnak, a fedélzeten ücsörögve figyeltük a Bengáli-öböl deltavidékét, bejártuk a hajót, még az elsőtiszt is megkeresett minket, az egyetlen külföldieket és felmehettünk a pilótafülkébe is. A másodosztály, ahova a mi jegyünk szólt, a hajó végén helyezkedett el, a kabinok közt egy étkezőasztallal, és székekkel a korlát mellett. 

Dekk, barna mellényben a földrajzszakos

A hajó közepén, a földön feküdtek rengetegen, itt beszélgettünk egy banglával, aki azzal kérkedett, hogy az összes régi ország fővárosát ismeri. És tényleg, kikérdeztük, mindent tudott, ha az elmúlt 30 év változásait nem tekintjük. Bíztattuk, hogy frissítse a tudását, mert már se Jugoszlávia, se az NDK nem létezik és hát Banglades sem egy régi ország. Külföldi lévén az első osztályra is bemehettünk, ami a hajó elején helyezkedett el, itt a szobák faborításúak, nagyobb az étkező és sokkal kevésbé hangulatos, mint a másodosztály, így utólag örültünk is annak, hogy nem kaptunk az első osztályra jegyet. 

Deltavidék

Karácsony lévén ebédre a nyugati és a bangla menü közül az előbbit választottuk, ami csirkéből, halból, zöldségből és krumpliból állt. Ekkor kiderült, hogy vacsorára a bangla menüt ettük, rizs-zöldség-krumpli, ebből nehéz volt megkülönböztetni az utóbbi kettőt. A Rocket délután három óra körül kötött ki, mire innen két busszal Mongla-ba értünk már sötét lett. A falu a folyó túlpartján helyezkedik el, mint a buszmegálló, kis motoros csónakok biztosítják a folyamatos a közlekedést. A három lehetőség közül gyorsan kiválasztottuk a Hotel Bangkok-ot és felmértük a lehetőségeket másnapra, amikor a Sundarban Nemzeti Parkot terveztük felkeresni.

Sundarban

Ezen a napon is a szép új hosszúnadrágom volt rajtam, Balázs meg is jegyezte, hogy milyen csinos vagyok, meg a popóm is csudagyönyörű ebben a nadrágban. - Valaki, akit nagyon szeretek, belefirkált a jegyzetembe! :)

A szálláson talált meg minket egy srác, vele egyezkedtünk, de nemcsak a belépési engedélyek voltak nagyon drágák, de a guide és a csónakos is sokkal többet kért, mint amennyit mi erre a túrára szántunk volna, így úgy döntöttünk, hogy csak a park ingyenes széléig megyünk és majd reggel a parton biztosan találunk sokkal olcsóbb csónakost is. Így is lett, sőt már reggeli közben sikerült megalkudnunk. Húsz, huszonpár fok lehetett, vicces volt, ahogy a hajón a helyiek fáztak, mesélték, hogy ez a tél különösen hideg, az éjszaka hatvanan megfagytak Bangladesben, de ez kb. kizárt, este is egy pulcsis idő volt. Ez volt az első nap, hogy a fényképezőgép cserben hagyott minket, reggelre érthetetlenül lemerült, se kép - se hang, így telefonnal fotóztam. 

Légzőgyökér

Háromnegyed óra hajókázás után értünk a célunkhoz, itt egy rövid sétát tudtunk tenni a mangrove erdőben, aminek nemcsak a légzőgyökerek a különös sajátossága, hanem az is, hogy a sós vízben is megél. Visszafele megálltunk még egy faluban, Santa Maria-n, ahol színes-zajos cigányok élnek a nádból font házikóikban. 

Santa Maria

Az itt elfogyasztott teától rámtört a hasmenés, persze ekkor már a hajón voltunk, minden erőmmel próbáltam kitartani, felkészültem a a kikötőből való hazaszaladásra is, szerencsére nem volt messze, magamhoz vettem a kulcsot és a wc papírt, mikor észrevettük, hogy először kikötünk a túlparton is. Itt hiába mondták, hogy egy perc és a odaát vagyunk, én nem kockáztattam tovább, kiugrottam a hajóból és könnyítettem magamon egy bokorban. Meleg helyzet volt, de megúsztam! :) Szerencsére ez egy tipikus ázsiai bajság volt, amilyen hirtelen, erősen jött, úgy el is múlt, ha nem a hajón lettünk volna éppen, akkor fel sem tűnt volna. 

Banglák

Délután pihentünk a szálláson, sétáltunk a faluban, búcsúzóul Balázs állította meg a helyieket egy-egy fotó erejére, holnap megyünk vissza ismét Indiába.     

2012.12.19-23 Chittagong Hill Tracts

Reggel elriksáztunk a vasútállomásra, ahol kérdezés nélkül megmutatták a helyiek a Chittagongba tartó vonatot és nyolc órát utaztunk az IC-vel, ami pont olyan volt, mint otthon, csak a tv-ben előbb muszlim imával majd helyi slágerekkel ne büntettek volna. Fél négyre értünk be, két riksával, harmadik próbálkozásra pont megtaláltuk öt óra előtt a divisional comissioner-t, aki kiállította az engedélyeinket Rangamati és Bandarban térségébe. Visszamentünk a vasútállomásra megvenni a visszafele szóló vonatjegyünket, ismét azonnal több segítő barátra tettünk szert és ugyan a tervezett 23-i éjszakai vonatra már nem kaptunk jegyet, de 24-én reggelre igen, azzal a vonattal is elérjük a 24-én este induló hajónkat. Elintéztünk mindent, az egyik barátunk elriksázott velünk a buszhoz, közben kitalálta, hogy velünk tart, de miután Balázs biztosította afelől, hogy nem fizeti ki a kiruccanását letett róla. Este tízre értünk Rangamatiba, hamar találtunk egy kis egyszerű szobát, ittunk a recepciós szobájában a pálinkaszerű pálinkájából, majd sétára indultunk a faluban. Bangladesben nagyon népszerű a tollas, országszerte mindenhol tollaspályák vannak, itt is találtunk egyet, ahol két srác ütögetett, azonnal kaptunk két ütőt és beállhattunk játszani. Nem telt el öt perc, már vagy harmincan voltunk a pálya körül, a szivárgásban nagyon jók a banglák, ki tudja honnan, de egyből előkerülnek mindig. :) Éjjel a szobánk papír, na jó fonott-nád falán keresztül nem csak a szomszéd horkolását hallottuk, de azt is, hogy álmában köpött pár nagyot. Indiához és Nepálhoz hasonlóan itt sem használnak papírzsebkendőt, undorítóan harákolnak és köpködnek. Az utcán, a busz ablakán keresztül, bárhol. Néha mondogattam is magyarul az utcán, hogy "légyszi le ne köpj", de nagy gyakorlatuk van benne, pontosan céloznak, így egyszer sem találtak el.

Rangamati

Rangamati a Kaptai-tó partján fekszik, sok szigettel és félszigettel,  minden irányban a tóhoz lyukad ki az ember. Másnap későn keltünk, egy a tavon lévő étteremben ettünk halat, délután hajókáztunk a tavon, elsétáltunk a falu végébe. 

Szalmabála mentés

Reggel buszra szálltunk és három óra alatt átzötyögtünk Bandarban-ba a bangladesi dombságba, ahol a helyiek éppen felvonulást tartottak valamilyen apropóból. Itt már tényleg érezhető, hogy erre turista nem nagyon jár, senki sem beszél angolul. Szállást találni és ebédelni ez nem okozott gondot, de a másnapi túránk kitalálásához egy angolul beszélő hozzáértőre volt szükségünk, akit meg is találtunk egy a falutól 4 km-re lévő Hillside Resort managere személyében. Ő rajzolt nekünk egy térképet, ami alapján holnap egy egész napos túrát tudunk tenni. Lett volna lehetőség szervezett többnapos túrára is, de kettőnknek az túl költséges lett volna és útitársat sem tudtunk találni, mert mi voltunk az egyetlen külföldiek a környéken és a manager szerint a bangla-külföldi vegyes csoportok nem működnek, mert egészen más érdekli a helyieket, mint minket. Innen visszasétáltunk a faluba, az út menti kis fabodega bolt-büfékben nézték a helyiek a tévét. 

Korán feküdtünk, este 11 felé valamit nagyon akartak volna tőlünk, majd ránktörték az ajtót, errefelé nem is gondolnak rá, hogy kopogni kellene. Bangladesben van kilincs az ajtókon, ellentétben Indiával és Nepállal, ahol csak disznóól retesz volt mindkét oldalon, így csak abból az irányból nyíltak az ajtók, ahonnan bezártuk őket. Hiába a kilincs, zárni kellett az ajtókat mindig, ha nem akartuk, hogy rövidesen más is legyen a szobánkban. Még az ajtó fölött lévő kis ablakon is belestek, láttam fél szemmel. Nem húztam fel magam, felesleges, nem lehet őket megváltoztatni, de a legrosszabb szállás címet megkapta tőlem ez a rózsaszín vendégház a híd mellett. A nevét sajnos nem tudtuk elolvasni, mert csak banglául volt kiírva. Másnap reggel persze nem derült ki, mit akartak az este, de eszembe sem jutott megkérdezni. Reggeli (rizs hallal) után elindultunk túrázni, egy kilátópont után három törzsi falun keresztül vezetett a banán, ananász és papaya ültetvényekkel szegélyezett ösvényünk. 

Az első két faluban szinte észre sem vettek minket, tettek-vettek. A harmadik falu egy másik, keresztény törzshöz tartozott, egy kedves bácsi azonnal érdeklődött mi járatban vagyunk. Innen nemsokára elértük egy "fekvő" vízeséshez, mellette a gyönyörű szőtt kendőket árultak a falubeli asszonyok, sajnos mind vastag téli kendő volt, amivel most nem tudok mit kezdeni, így le kellett mondanom róla.

A műúton visszasétáltunk Bandarbanba, vacsora után Balázsra hasgörcsök törtek, ezért hazasiettünk. Próbáltuk kitalálni mit evett, amit én nem, de másfél óra elteltével engem is elkapott a hirtelen erős görcsökkel kezdődő hasfájás, amit egy Nospa csillapított. Reggelre szerencsére kutya bajunk nem volt, miközben a buszpályaudvarra riksáztunk, azon mosolyogtam, hogy mennyire természetes már, hogy kilépve az utcára leintünk egy biciklis riksát. Buszra szálltunk és visszautaztunk Chittagongba, a 4 millió lakosú nagyvárosba. A vasútállomás mellett kerestünk szállást, hogy másnap reggel 7-kor csak át kelljen sétálnunk az úton. Ebéd után a szobában pihengettünk, miközben a ventillátor kapcsolóját kerestem megnyomtam a recepción jelző gombot is, pár perc elteltével ránk is nyitott a személyzet egy tagja, elfelejtettük bezárni az ajtót. Indiához és Nepálhoz hasonlóan itt is 6-10 kapcsoló van egymás mellett, az ember sosem tudja melyik mit kapcsol, ráadásul a fele be sincs kötve, de hátha szükség lesz rá egyszer. Este elriksáztunk a folyóhoz, amit végül nem találtunk meg, de nem bántuk annyira, hazasétáltunk.