2013.01.03-10 Ko Tao

Harmadikán délben vonatra szálltunk Pattayaban, majd Bangkokban ismét átszálltunk, most egy délre tartó éjszakai vonatra. Sajnos fekvő jegyet már nem kaptunk, de bevállaltuk, hogy ülve vészeljük át az éjszakát. Aludni nem igazán sikerült, hajnali 5-kor szálltunk le Chumpon városkában, ahol a vasútállomáson meg lehet venni a jegyet a szigetekre tartó hajókra, és a vasútállomás és a kikötő közti transzfer is benne van az árban. Rengeteg Thaiföldön a turista, nem is véletlen, gyönyörű ország, ahol nagyon ügyesen terelgetik, szolgálják ki az ide utazókat. Szerencsére semmit sem tukmálnak, viszont ha már kapcsolatba kerül velük az ember, akkor kedvesen segítőkészek. 7 órakor indult a hajónk Ko Tao szigetére, a háromórás úton többször leesett a fejem, alig bírtam ébren maradni. Már a hajóról látszott, hogy milyen gyönyörű helyre kerültünk, a dimbes-dombos szigetet pálmafák és hatalmas kövek szegélyezik, a növényzet burjánzik.

Megérkezés után robogót béreltünk és a kölcsönzőben hagyva a hátizsákjainkat szálláskeresőbe indultunk.  Nem volt egyszerű feladat, a szilveszteri bulik után rengetegen jöttek át Ko Phanganról, elfoglalva az összes olcsóbb szobát. Késő délutánra sikerült találnunk egy megfelelőt, de elhatároztuk, hogy másnap átköltözünk a közeli Bhora Bhora Resort bungalójába, ahol a recepcióslány azután ajánlotta nekünk a konkurenciát, hogy már rámondtuk az igent az 1.000 batkás (1 baht = 7 Ft) szobára úgy, hogy másnap átköltözünk a 400 batkás bungalóba. Reggel otthagytuk a kilátás nélküli jólfelszerelt, modern szobánkat és ugyan a bungalót a kicsekkolási idő előtt nem tudtuk megnézni, mégis a költözés mellett döntöttünk. Később beigazolódott a megérzésünk, a dombon egy "erdőben" álló egyszerű bungaló terasszal, kis rálátással a tengerrel pontosan az volt, amit szerettünk volna. 

Ko Tao kis sziget, 21 km², szélessége kb.2, hossza 8 km. Három falu, és körben a parton sok-sok resort szolgálja ki az ide érkezőket (A tájok mindent resortnak hívnak, ahol meg lehet aludni, és nincs bent a városban, vagy ha bent van a városban és van egy kis kert, már az is resort). A sziget búvárközpont, rengeteg a búvárbázis,  olcsón lehet itt búvárigazolványhoz jutni. Balázs búvár, eljátszottunk a gondolattal, hogy én is megtanulok búvárkodni, de az első napokban a még mindig sebes térdem miatt későbbre halasztottuk a döntést. Végül ebből nem lett semmi, sőt Balázs sem búvárkodott, mert az 5 méteres látótávolsággal nem volt megelégedve, maradtunk a snorkelezésnél (Búvármaszk + pipa). 

A sebem lassan gyógyult, egyszer rá is kaptak a halak, kapálózva menekültem ki a vízből, de ma már azt hiszem jót tett a támadás a sebnek, mégsem tartanám oda a halaknak. A cápa és a pedikűrhalon kívül vannak még emberevő halak! Utunk során először teltek el semmittevéssel napok, játszottunk, filmeket néztük. Közben ismét robogót béreltünk, bejártuk az egész szigetet, kajakoztunk, minigolfoztunk. Végigkóstoltam a sziget majd összes pad thai-át (sült rizstészta tojással, zöldségekkel, sok-sok csírával, tenger gyümölcseivel és mogyoróval), jó dolga van errefelé a lisztérzékenyeknek. 

Az érkezéskor tapasztalt tömeggel később nem találkoztunk, eloszlanak a nyaralók a szigeten, akármelyik öblöt kerestük fel, sehol sem voltak tíznél többen. Az időjárás itt egész évben tökéletes, a nappal 28, éjszaka 27 foknál időnként enyhe széllel kellemesebbet nem nagyon tudok elképzelni. A pulcsik csak azért kerültek elő a hátizsákokból, mert az elmúlt két hónap alatt ráragadt sok-sok por miatt már az érintésüktől is azonnal zuhanyra vágytunk, a szemetes és a wc öblítő vödörben kimostam őket és a száradás miatt sem kellett aggódni végre. Egy hét után úgy éreztük ideje továbbállnunk és a szomszédos Ko Phangan szigeten nyaralunk tovább.

2012.12.30-2013.01.02 Pattaya

Három óra repülés után másfél órás időeltolódással délután 5 körül szállt le a gépünk Bangkokban, gyors ebéd után kilépve a reptérről megcsapott minket végre az igazi párás meleg levegő. Taxival könnyedén eljutottunk a buszpályaudvarra, végre nem kellett alkudozni a taxissal, mivel taxiórát használnak. A thaiok használják a sávokat, senki sem dudál. A buszunk negyed óra múlva indult Pattaya-ba. Mindketten úgy éreztük, hogy most, pláne szilveszterkor nem vágyunk egy Bangkok méretű városra, majd később visszajövünk. Bangkok többszintű város, a buszunk kilómétereken keresztül a város felett haladt egy felüljárón, majd este 11-kor értünk a lefoglalt szállásunkra. Az oroszok által üzemeltetett szállodában viszont azt mondták, hogy bocs, nincs szabad szobánk, otthagyhatjuk a hátizsákjainkat, míg keresünk másikat. Igazán jófejek voltak, ahogy széttárták a karjukat. Este 11 után, december 30-án képtelenség szabad szobát találni, nem véletlenül foglaltunk. Én húztam fel magam jobban, de nem volt idő bosszankodni, valahol csak aludnunk kellett. Természetesen már a legtöbb helyen nem volt nyitva a recepció, ahol mégis, ott sem volt szabad szoba. Egy angol tulaj viszont felajánlotta az előtérben lévő kanapéját és nyugágyát és ugyan eljátszottunk a gondolattal, hogy csakazértis az oroszok kanapéján alszunk, mégis a nyugodtabb megoldást választottuk. Reggel szerencsénk volt, egy közeli vendégházban a kedves tulajdonosnő, akinek szintén nem volt szabad szobája, felajánlotta, hogy a masszázszobát átalakítja nekünk, amit mi örömmel elfogadtunk. Beköltöztünk, végre mehettünk a tengerpartra! Pattaya külvárosában, Jomtienben volt a bázisunk, a tengerpart egy vékony sáv, mellette halad az út. Béreltünk egy napernyőt és kókuszlét iszogatva pihentük ki az előző nap fáradalmait. 

Városi strand

Szilveszter este mielőtt besétáltunk Pattaya belvárosába, a szintén kedves recepciós hölgytől megtanultunk pár alapszót. Szuadipimájkáp! Valahogy így ejtik, hogy BUÉK. Angolul csak a szavak elejét ejtik, így hangzik a Happy New Year egy thai szájából: henyújí! Sok thai piknikkosarakkal települt ki a tengerpartra, lámpásokat eregettek, diszkóautóvá alakított pickup-okból bömbölt a zene és villogtak a fények. A  robogókra oldalkocsikat eszkábálnak, amire bármit ráköltöztetnek, így rengeteg a mozgó konyha, bazár, piac. Száz méterenként érik egymást az éjjel-nappal nyitvatartó SevenEleven üzletlánc boltjai, ahol egy nagy papírpohárba finom jegeskávét csapolhat magának az ember. Épp éjfél előtt értünk a belvárosba, ahol nagy szerencsével kikerülve a tömegből a nyugodt kikötő partjáról egy az apály miatt partra került csónakon ücsörögve néztük végig a tűzijátékot, ami csak nem akart véget érni. 

BUÉK és "hóember" az örök nyárban

Thaiföldön a himnuszt éjjel 1-kor játszák, ekkor minden helyi megállt, csak a figyelmetlen külföldiek mozogtak. Pattaya olyan az oroszoknak, mint Sarti Görögországban a magyaroknak, csak nagyban. Minden turista orosz, orosz feliratok láthatók mindenfelé. A sétálóutcában, bulik és utcabálok érték egymást, a legtöbb férfi turista thai lányokkal az oldalukon feszített. Pattaya a piroslámpás negyedéről is nevezetes, elég szánalmas látvány, hogy minden pocakos orosznak jut egy-egy thai bombázó. 

Sétálóutca

Hogy a gyerekes családok és mi mit kerestünk itt, azt azóta sem értjük, ha Thaiföldön jártok semmiképp se menjetek Pattaya-ba! Az elsejét az Angel Guesthouse kellemes tornácán töltöttük a gyors internet mellett és úgy döntöttünk, ha már itt vagyunk mégsem rohanunk tovább, maradunk még egy napot, közben szabadult fel rendes szoba is, felköltöztünk az emeletre. Még a tengerpartra sem mentünk le, de nem is lett volna jó a tengerbe mennem, szilveszter este ugyanis beakadt a lábam két útpadka közt egy kiálló drótba és hasraestem. Egyszerű kis horzsolás - lenne otthon - de ezen a párás éghajlaton nehezen gyógyulnak a sebek. Másnap biciklit béreltünk és azzal tekertünk be a belvárosba, megvettük a vonatjegyünket és egész nap a városban csavarogtunk.

2012.12.27-30 Kalkutta

Korai kelés után összepakoltunk, áthajóztunk a folyón, buszra szálltunk, átszálltunk, újabb buszra szálltunk, így értünk délután a bangladesi-indiai határra, ahol kiderült, hogy aznap már nem megy busz az innen 80 km-re fekvő Kalkuttába. Szerencsére a közeli vasútállomásig el tudtunk menni riksával, onnan pedig egy óra várakozás után indult a zsúfolásig tömött HÉV, ugyan ülőhelyet találtunk, de persze jó indiai szokás szerint a háromfős ülésekre mind odaült egy-egy negyedik is, nehogy kényelmes legyen. :) Furcsa módon senki nem kérdezett tőlünk semmit, ez már nem Banglades. A beérkező HÉV azonnal indult is vissza, mi az utolsók közt szálltunk le, közben a hatalmas várakozó tömeg megindult befelé, helyet foglalni. Én már léptem is hátra fedezékbe, nehogy elsodorjanak, de Balázs úgy rájuk kiabált, hogy megszeppenve álltak félre és le tudtunk szállni. Az egész napos utazás után megérkeztünk Kalkuttába, de igazán nem is a városra voltunk kiváncsiak, hanem a találkozót vártuk már nagyon Vikiékkel. :) 

A  vasútállomásról kiérve azonnal láttuk, hogy Darjeelinghez hasonlóan, itt is gazdagabbak a lakosok, mint Agra-ban vagy Varanasiban, a többsávos utakon főleg autókkal közlekednek, van metró, a városképet pedig a gyönyörű sárga taxik teszik egyedivé. 

Busszal mentünk a turistagettóig, ahol nem szállást, hanem a szállást kellett megkeresnünk, ugyanis Viki és Zsolti előbb érkeztek és nekünk már csak a megadott címre kellett mennünk, ahol vendégül láttak minket. Köszipuszi mégegyszer! :) A bangladesi szegényes választékot követően itt végre bőséges kínálatból választhattunk magunknak táplálékot. Vacsora után végre találkoztunk Vikiékkel és sokáig beszélgettünk. 

Victoria Memorial

Howrah-híd

Másnap elmetróztunk a fehér márványból épült Victoria Memorialhoz, amiben egy múzeum üzemel, ücsörögtünk a parkjában, elsétáltunk a Szent Pál Katedrálishoz, majd Howrah-híd felé vettük az irányt. Ez a környék már hamisíthatatlanul India, koszos szűk utcácskák zajjal, tömeggel és az egyedül itt látott gyalogriksákkal. Kalkutta egy leendő kétszintes város, mindenfelé felüljárók épülnek, sokszor a két irány az út két szélén, az ablakok alatt. Nem gondolták ezt át rendesen. 

Narancspiac

Estére mind elfáradtunk, ráadásul Vikiék gépe hajnali 6-kor indult Goára, így a tervezett bengáli buli kimaradt. Mire felébredtünk ismét kettesben voltunk, összepakoltuk a cuccainkat és kicsekkoltunk az apartmanból, ami kettőnknek költséges lett volna. Hamar találtunk egy kis szobát, majd egy könyvesboltban megvettük a thai Lonely Planet-et, a Kindle kijelzője ugye eltörött még Nepálban, Bangladest kinyomtattuk, de a thaiföldi kötet 800 oldal, úgy  döntöttünk inkább megvesszük. Egy internetkávézóban foglaltunk szállást másnapra Pattayaba, a szilveszter miatt nem akartunk kockáztatni. Mindent elintéztünk, maradt még egy délutánunk, felkerestük a helyi Csodák Palotáját. Épphogy befizettük magunkat, mikor Balázs észrevette, hogy nincs meg a telefonja, biztosan a taxiban maradt. Ugyan nem telt el 10 perc se, a telefon már ki volt kapcsolva, a taxist megtalálni meg lehetetlen lett volna. Két éve egy riksán esett meg vele ugyanez, akkor is az utolsó, Indiában töltött napján. Szerencsére találtunk nyílt wifit és bár a neten keresztül nem, de Marci, Balázs öccse segítségével sikerült letiltatni a sim kártyáját, később pedig az én számomat rendelni a bankszámláihoz. 

Túltettük magunkat a telefon elvesztése okozta sokkon, megvacsoráztunk és körbejártuk a Sience City-t,  láttunk trükkös tükröket, dínó- és hajómakett kiállítást. Reggel két német sráccal együtt kitaxiztunk a reptérre, gondoltuk majd ott reggelizünk. Hát ez nem sikerült, a világ leglepattantabb nemzetközi reptere címre simán pályázhatna a Netaji Subhash Chandra Bose International Airport. Azért pár csokit és egy doboz összetört chips-et sikerült vennünk, a biztonsági ellenőrzésen pedig simán átvittünk egy palack vizet.

Viki vendégposztja:

"A köd miatt..." - ez lehetne a Delhitől Kalkuttáig tartó utazásunk mottója. Bár Katalinék említették, hogy "everything is possible, (this is India)", de én azt hittem, ez csak pozitív kimenetelű történésre utalhat. Elég hamar rá kellett ébrednem, hogy ezirányú feltételezésem téves. :)

Így történhetett meg az is, hogy éjjel, a gayai vasútállomáson töltöttünk több órát, közben kiderült, hogy a vonatunkat törölték, melyre már hetekkel korábban megvásároltuk a jegyet. Végül sikerült megoldanunk a helyzetet, és soha nem látott körülmények között: ketten, egy kabinban utaztunk tovább egy AC2-es kocsiban (csak egy kis pénzt kellett a kallernak csúsztatni), így nem különösebben zavart, hogy négy órás csúszással értük el Kalkuttát.  

Fáradtak voltunk és éhesek, de előbb szerettük volna megkeresni a szállásunkat. Gyalog indultunk el, mert eddigi tapasztalataink alapján azt gondoltuk hamar találni fogunk a közelben. Olyan "elvárásaink" voltak, melyek egyre inkább teljesíthetetlennek tűntek: legyen meleg víz, négy ágy - hogy együtt tudjunk lenni Katival és Balázzsal - és legyen wifi, hogy a blog ne maradjon el... :) Személy szerint én azt sem vetettem meg, ha volt ablak a szobában. Hat vagy hét helyen jártunk, de valamelyik kívánságunkkal (legtöbbször a négyből hárommal) probléma volt, melyen még a helyi utazási irodában sem tudtak segíteni. Kezdett ránk sötétedni, ezért végső kimerültségünkben rábólintottunk egy wifi-mentes apartmanra. (Sorry, hogy nem találtunk nektek netet, de így legalább nem a kütyüket bújtuk! :D)

Tisztába tettük magunkat, megvacsoráztunk és végül találkoztunk Katiékkal. :D Magunkhoz vettünk némi alkoholt és átbeszélgettük az estét. Szeretem a blogot olvasni, de azért a személyes élménybeszámoló sokkal jobb, pláne hogy Balázs szereti a sztorikat kiszínezve elmesélni, úgy lényegesen viccesebb. :) Másnap reggel nem keltünk korán, mivel mindannyiunknak szüksége volt a pihenésre. Három úticélunk volt: Victoria memorial, Szent Pál Katedrális és a Howrah-híd. Az előbbi csodaszép volt, hatalmas, rendezett, tiszta parkkal, viszont a hídig vezető túránk során éppen ennek az ellenkezőjével találtuk szembe magunkat. Kalkuttában megtalálható mindaz, amiért Indiát a szélsőségek országának mondják. Amellett, hogy a piacon találkoztunk gyalogos riksával, olyan metróhálózatuk van, amit mi megirigyelnénk... (na persze aki szeret bliccelni, az nem érezné itt jól magát :P). A metróhoz zsetonnal kell lemenni (ha nincs bérleted), kifelé jövet pedig be kell azt dobni a kapuba, amely kienged, ha a megfelelő megállóban szálltál le. Ha tovább utaztál, mint ameddig a jegyed szólt, akkor be se veszi a zsetont és nem nyílik ki a zsilip. Ilyenkor a kapusor végén található kasszában ki tudod egyenlíteni az összeget és elhagyhatod a metró területét. Kalkutta lakossága bőven meghaladja Magyarországét, náluk valahogy mégis működik ez a rendszer....

Sokat gyalogoltunk, estére elfáradtunk, ezért Balázs nem tudott rávenni minket a bengáli rock bulira, ahol három szinten, három különböző stílusban tépték a húrokat - feltételezésünk szerint. (Bocs Balázs, talán kihevered.) Másnap reggel mi hajnali 3-kor keltünk, mivel repültünk tovább Goára, és csak hogy kerek legyen a történet, a repülőgépünk három óra késéssel szállt fel, természetesen a köd miatt...

2012.12.24-26 Rocket-tel a Sundarban Nemzeti Parkba

Reggel a vasútállomáson várt minket a srác, aki pár napja segített a jegyvásárlásban, tudta mikor indul a vonatunk, és a helyünkre vezetett minket. Az IC-n ugyanaz a műsor szólt, mint idefele jövet, de most szerencsére nem a hangszóró alatt ültünk, így sokkal kevésbé volt zavaró. A nyolcórás út felénél kezdtem émelyegni, talán a reggelire elfogyasztott főtt tojás miatt, mire délután 3-ra Dhakaba értünk, már csak egy nyugodt helyre vágytam. Pont Dhakában, a káoszfővárosban. Három óránk volt a hajó indulásáig, jobb ötlet híján visszatértünk a KFC-be, ahol utunk során az eddigi legkultúráltabb wc-t láttuk. :)  

Kikötő

Ugyan innen nem volt nagyon messze a kikötő, de Dhaka nem változott, lépésben haladt a riksánk a gigadugóban, szimpátia- és ellentüntetések közt, alig vártam, hogy ledőlhessek végre a kabinunkban. 38,3-at mért a lázmérő, a hajó kifutását még megnéztem a fedélzetről, próbáltam enni egy kis rizst, de lázasan annyira zavart a sok-sok figyelő szempár, fel sem néztem a tányéromból, inkább gyorsan bemenekültem a kabinba,  elaludtam és lázálmomban beszéltem Balázshoz, persze semmi értelmeset nem sikerült mondanom. Így telt a karácsony esténk, de otthon karácsonyi hangulatban biztosan sokkal rosszabb betegnek lenni, mint itt, ahol azt sem tudják, hogy karácsony van. Reggelre már csak azt éreztem, hogy tegnap lázas voltam, ami lehet, hogy magasabb volt, mint gondoltuk, mert a lázmérő most mindkettőnknél 35 körüli hőmérsékletet jelzett, azóta szerencsére nem volt rá szükségünk. A Rocket nevű lapátkerekes hajó 6 órát késett, de végre egyszer örülhettünk a csúszásnak, a fedélzeten ücsörögve figyeltük a Bengáli-öböl deltavidékét, bejártuk a hajót, még az elsőtiszt is megkeresett minket, az egyetlen külföldieket és felmehettünk a pilótafülkébe is. A másodosztály, ahova a mi jegyünk szólt, a hajó végén helyezkedett el, a kabinok közt egy étkezőasztallal, és székekkel a korlát mellett. 

Dekk, barna mellényben a földrajzszakos

A hajó közepén, a földön feküdtek rengetegen, itt beszélgettünk egy banglával, aki azzal kérkedett, hogy az összes régi ország fővárosát ismeri. És tényleg, kikérdeztük, mindent tudott, ha az elmúlt 30 év változásait nem tekintjük. Bíztattuk, hogy frissítse a tudását, mert már se Jugoszlávia, se az NDK nem létezik és hát Banglades sem egy régi ország. Külföldi lévén az első osztályra is bemehettünk, ami a hajó elején helyezkedett el, itt a szobák faborításúak, nagyobb az étkező és sokkal kevésbé hangulatos, mint a másodosztály, így utólag örültünk is annak, hogy nem kaptunk az első osztályra jegyet. 

Deltavidék

Karácsony lévén ebédre a nyugati és a bangla menü közül az előbbit választottuk, ami csirkéből, halból, zöldségből és krumpliból állt. Ekkor kiderült, hogy vacsorára a bangla menüt ettük, rizs-zöldség-krumpli, ebből nehéz volt megkülönböztetni az utóbbi kettőt. A Rocket délután három óra körül kötött ki, mire innen két busszal Mongla-ba értünk már sötét lett. A falu a folyó túlpartján helyezkedik el, mint a buszmegálló, kis motoros csónakok biztosítják a folyamatos a közlekedést. A három lehetőség közül gyorsan kiválasztottuk a Hotel Bangkok-ot és felmértük a lehetőségeket másnapra, amikor a Sundarban Nemzeti Parkot terveztük felkeresni.

Sundarban

Ezen a napon is a szép új hosszúnadrágom volt rajtam, Balázs meg is jegyezte, hogy milyen csinos vagyok, meg a popóm is csudagyönyörű ebben a nadrágban. - Valaki, akit nagyon szeretek, belefirkált a jegyzetembe! :)

A szálláson talált meg minket egy srác, vele egyezkedtünk, de nemcsak a belépési engedélyek voltak nagyon drágák, de a guide és a csónakos is sokkal többet kért, mint amennyit mi erre a túrára szántunk volna, így úgy döntöttünk, hogy csak a park ingyenes széléig megyünk és majd reggel a parton biztosan találunk sokkal olcsóbb csónakost is. Így is lett, sőt már reggeli közben sikerült megalkudnunk. Húsz, huszonpár fok lehetett, vicces volt, ahogy a hajón a helyiek fáztak, mesélték, hogy ez a tél különösen hideg, az éjszaka hatvanan megfagytak Bangladesben, de ez kb. kizárt, este is egy pulcsis idő volt. Ez volt az első nap, hogy a fényképezőgép cserben hagyott minket, reggelre érthetetlenül lemerült, se kép - se hang, így telefonnal fotóztam. 

Légzőgyökér

Háromnegyed óra hajókázás után értünk a célunkhoz, itt egy rövid sétát tudtunk tenni a mangrove erdőben, aminek nemcsak a légzőgyökerek a különös sajátossága, hanem az is, hogy a sós vízben is megél. Visszafele megálltunk még egy faluban, Santa Maria-n, ahol színes-zajos cigányok élnek a nádból font házikóikban. 

Santa Maria

Az itt elfogyasztott teától rámtört a hasmenés, persze ekkor már a hajón voltunk, minden erőmmel próbáltam kitartani, felkészültem a a kikötőből való hazaszaladásra is, szerencsére nem volt messze, magamhoz vettem a kulcsot és a wc papírt, mikor észrevettük, hogy először kikötünk a túlparton is. Itt hiába mondták, hogy egy perc és a odaát vagyunk, én nem kockáztattam tovább, kiugrottam a hajóból és könnyítettem magamon egy bokorban. Meleg helyzet volt, de megúsztam! :) Szerencsére ez egy tipikus ázsiai bajság volt, amilyen hirtelen, erősen jött, úgy el is múlt, ha nem a hajón lettünk volna éppen, akkor fel sem tűnt volna. 

Banglák

Délután pihentünk a szálláson, sétáltunk a faluban, búcsúzóul Balázs állította meg a helyieket egy-egy fotó erejére, holnap megyünk vissza ismét Indiába.     

2012.12.19-23 Chittagong Hill Tracts

Reggel elriksáztunk a vasútállomásra, ahol kérdezés nélkül megmutatták a helyiek a Chittagongba tartó vonatot és nyolc órát utaztunk az IC-vel, ami pont olyan volt, mint otthon, csak a tv-ben előbb muszlim imával majd helyi slágerekkel ne büntettek volna. Fél négyre értünk be, két riksával, harmadik próbálkozásra pont megtaláltuk öt óra előtt a divisional comissioner-t, aki kiállította az engedélyeinket Rangamati és Bandarban térségébe. Visszamentünk a vasútállomásra megvenni a visszafele szóló vonatjegyünket, ismét azonnal több segítő barátra tettünk szert és ugyan a tervezett 23-i éjszakai vonatra már nem kaptunk jegyet, de 24-én reggelre igen, azzal a vonattal is elérjük a 24-én este induló hajónkat. Elintéztünk mindent, az egyik barátunk elriksázott velünk a buszhoz, közben kitalálta, hogy velünk tart, de miután Balázs biztosította afelől, hogy nem fizeti ki a kiruccanását letett róla. Este tízre értünk Rangamatiba, hamar találtunk egy kis egyszerű szobát, ittunk a recepciós szobájában a pálinkaszerű pálinkájából, majd sétára indultunk a faluban. Bangladesben nagyon népszerű a tollas, országszerte mindenhol tollaspályák vannak, itt is találtunk egyet, ahol két srác ütögetett, azonnal kaptunk két ütőt és beállhattunk játszani. Nem telt el öt perc, már vagy harmincan voltunk a pálya körül, a szivárgásban nagyon jók a banglák, ki tudja honnan, de egyből előkerülnek mindig. :) Éjjel a szobánk papír, na jó fonott-nád falán keresztül nem csak a szomszéd horkolását hallottuk, de azt is, hogy álmában köpött pár nagyot. Indiához és Nepálhoz hasonlóan itt sem használnak papírzsebkendőt, undorítóan harákolnak és köpködnek. Az utcán, a busz ablakán keresztül, bárhol. Néha mondogattam is magyarul az utcán, hogy "légyszi le ne köpj", de nagy gyakorlatuk van benne, pontosan céloznak, így egyszer sem találtak el.

Rangamati

Rangamati a Kaptai-tó partján fekszik, sok szigettel és félszigettel,  minden irányban a tóhoz lyukad ki az ember. Másnap későn keltünk, egy a tavon lévő étteremben ettünk halat, délután hajókáztunk a tavon, elsétáltunk a falu végébe. 

Szalmabála mentés

Reggel buszra szálltunk és három óra alatt átzötyögtünk Bandarban-ba a bangladesi dombságba, ahol a helyiek éppen felvonulást tartottak valamilyen apropóból. Itt már tényleg érezhető, hogy erre turista nem nagyon jár, senki sem beszél angolul. Szállást találni és ebédelni ez nem okozott gondot, de a másnapi túránk kitalálásához egy angolul beszélő hozzáértőre volt szükségünk, akit meg is találtunk egy a falutól 4 km-re lévő Hillside Resort managere személyében. Ő rajzolt nekünk egy térképet, ami alapján holnap egy egész napos túrát tudunk tenni. Lett volna lehetőség szervezett többnapos túrára is, de kettőnknek az túl költséges lett volna és útitársat sem tudtunk találni, mert mi voltunk az egyetlen külföldiek a környéken és a manager szerint a bangla-külföldi vegyes csoportok nem működnek, mert egészen más érdekli a helyieket, mint minket. Innen visszasétáltunk a faluba, az út menti kis fabodega bolt-büfékben nézték a helyiek a tévét. 

Korán feküdtünk, este 11 felé valamit nagyon akartak volna tőlünk, majd ránktörték az ajtót, errefelé nem is gondolnak rá, hogy kopogni kellene. Bangladesben van kilincs az ajtókon, ellentétben Indiával és Nepállal, ahol csak disznóól retesz volt mindkét oldalon, így csak abból az irányból nyíltak az ajtók, ahonnan bezártuk őket. Hiába a kilincs, zárni kellett az ajtókat mindig, ha nem akartuk, hogy rövidesen más is legyen a szobánkban. Még az ajtó fölött lévő kis ablakon is belestek, láttam fél szemmel. Nem húztam fel magam, felesleges, nem lehet őket megváltoztatni, de a legrosszabb szállás címet megkapta tőlem ez a rózsaszín vendégház a híd mellett. A nevét sajnos nem tudtuk elolvasni, mert csak banglául volt kiírva. Másnap reggel persze nem derült ki, mit akartak az este, de eszembe sem jutott megkérdezni. Reggeli (rizs hallal) után elindultunk túrázni, egy kilátópont után három törzsi falun keresztül vezetett a banán, ananász és papaya ültetvényekkel szegélyezett ösvényünk. 

Az első két faluban szinte észre sem vettek minket, tettek-vettek. A harmadik falu egy másik, keresztény törzshöz tartozott, egy kedves bácsi azonnal érdeklődött mi járatban vagyunk. Innen nemsokára elértük egy "fekvő" vízeséshez, mellette a gyönyörű szőtt kendőket árultak a falubeli asszonyok, sajnos mind vastag téli kendő volt, amivel most nem tudok mit kezdeni, így le kellett mondanom róla.

A műúton visszasétáltunk Bandarbanba, vacsora után Balázsra hasgörcsök törtek, ezért hazasiettünk. Próbáltuk kitalálni mit evett, amit én nem, de másfél óra elteltével engem is elkapott a hirtelen erős görcsökkel kezdődő hasfájás, amit egy Nospa csillapított. Reggelre szerencsére kutya bajunk nem volt, miközben a buszpályaudvarra riksáztunk, azon mosolyogtam, hogy mennyire természetes már, hogy kilépve az utcára leintünk egy biciklis riksát. Buszra szálltunk és visszautaztunk Chittagongba, a 4 millió lakosú nagyvárosba. A vasútállomás mellett kerestünk szállást, hogy másnap reggel 7-kor csak át kelljen sétálnunk az úton. Ebéd után a szobában pihengettünk, miközben a ventillátor kapcsolóját kerestem megnyomtam a recepción jelző gombot is, pár perc elteltével ránk is nyitott a személyzet egy tagja, elfelejtettük bezárni az ajtót. Indiához és Nepálhoz hasonlóan itt is 6-10 kapcsoló van egymás mellett, az ember sosem tudja melyik mit kapcsol, ráadásul a fele be sincs kötve, de hátha szükség lesz rá egyszer. Este elriksáztunk a folyóhoz, amit végül nem találtunk meg, de nem bántuk annyira, hazasétáltunk.         

2012.16-18 Dhaka, a káosz főváros

Mire felébredtünk a banglák már ünnepi felvonulást tartottak, mi reggeli után felpattantunk a Dhakaba tartó buszra. Reggelire, ha tehetem mindig joghurtot választok, az indiai hasonlít az otthoni natúr joghurtra, gyümölccsel és mézzel tálalják, a nepáli a legfinomabb sok gyümölccsel, önmagában is elég édes és nagyon krémes, míg a bangladesi mintha karamellizálva lenne, nagyon édes, sárgás színű és sűrű. A kényelmes, busz méretű buszon négy órát utaztunk, itt az erősebbnek van elsőbbsége, rendszeresen előztünk úgy is, ha jött szembe valaki, a busz dudált, a szembejövő pedig villantással jelezte, hogy lát minket.

Zillur Rahman köztársasági elnök és Seikh Hasina miniszterelnök

Az országban mindenhol politikusok szerepelnek az óriásplakátokon, nagyon megdöbbentett, hogy ennek az országnak, ahol a nőket alig látni, női miniszterelnöke van,  így a buszon utánaolvastam jobban Banglades történelmének. Egyedülálló dolog, hogy két női politikus vezeti a nemzeti politikát, hiszen Khaleda Zia, az ellenzék vezetője, korábbi miniszterelnök szintén nő. Banglades nem túl hosszú múltra visszatekintő történelme belterjes és gyilkosságokkal tűzdelt, Hasina apja és Zia férje is volt miniszterelnök és mindkettőt eltették láb alól.
Dhakaban először egy mocsáron kellett átkelnünk, hogy kijussunk a parkoló buszok közül, majd szállás után néztünk. A helyiek csak az 50 méteren belüli helyeket ismerik, azon kívül semmit, így nem könnyű kérdezősködni. Ismét az ötödik emeleten lakunk, így ezen a sík vidéken is lépcsőzhetünk Balázs nagy örömére. Vacsora után sétára indultunk a közeli Ramna parkba, nemcsak az utakon volt hatalmas forgalom, hanem mindenféle rengetegen voltak, ünnepi motoros felvonulás, a körforgalom közepén egy zenekar zenélt, korzóztak az emberek. Az épületeken színes fénysorok villogtak. A parkban majálisba csöppentünk, egy nagy sátorban színházi előadást tartottak, amiből egy kukkot sem értettünk. Az első hindu virágfüzért ebben, a főleg muszlim országban akasztották a nyakamba, a kezünkre bangladesi zászlót festettek és a megszokottól eltérően nem vártak érte adományt. A nagy nyüzsgés ellenére is nyugodtabb volt ez az este az előzőnél, kevesebben szólítottak le minket és többször kihasználva a nagy hangzavart nem hallottuk meg ha utánunk kiabáltak.

Happy Victory Day, Bangladesh!

Ahogy a képen is látszik, a kezem az új krémtől és gyógyszertől napról napra szebb, előbb-utóbb meggyógyul végre. Reggel a KFC-ben reggeliztünk, összehasonlítási alapunk nincs, mert Balázs otthon még sosem evett KFC-s burgert, de az biztos, hogy finom volt. Nekem lisztérzékenyként sült krumpli jutott salátával. Városnézésre indultunk, az első riksás 500 takáért (2,5-tel kell szorozni) vitt volna el minket, ez az egyik bámészkodót annyira felháborította,  hogy kiabálva zavarta el a riksást és egy másikkal megbeszélte a  80 takás fuvardíjat. Sokan vannak, mindig ott vannak körülöttünk és valaki mindig elintézi nekünk, amire éppen szükségünk van. Bangladest egyértelműen a helyiek teszik különlegessé. 

Emeletes busz

A 13 milliós főváros képtelen működni ekkora népsűrűséggel, az utakon hatalmas a dugó. Ugyan fel vannak festve a sávok és a zebrák, de használati útmutatót nem kaptak hozzá. Ahol van egy kis hely az úton, azt mindig elfoglalja valaki, a járművek sem egyforma szélesek, biciklis riksák, gázüzemű riksák (CNG), lovasszekerek, buszok, autók. A széles utakon gyalog átkelve egy videojátékban éreztem magam, járműről járműre haladva lehet csak átkelni és természetesen senki sem fékez. Naponta vannak szimpátia- és ellentüntetések, 30-50 fős csoportokban egy molinó mögött vonulnak az utcákon, de ebben a dugóban még ők is elférnek. Az új városrészbe emeletes busszal jutottunk el, itt felkerestünk egy utazási irodát, ahol azt az információt kaptuk, hogy egy hét alatt tudják nekünk beszerezni  Rangamati és Bandarban környékek engedélyeit. Hihetetlen, a vízumot megkaptuk egy nap alatt! New Dhaka városképe rendezettebb, mint Old Dhaka nyomornegyedei, sok-sok modern épület csillog-villog, de többségük még félkész állapotban van, a dugó viszont ugyanakkora. Útközben egy újabb barátot szereztünk, Shagar azóta naponta telefonál, merre járunk, hogy vagyunk. Este Balázs utánajárt, hogy az engedélyeket magunk is meg tudjuk szerezni, csak oda kell mennünk a Chittagongba a divisional comissioner irodájába, aki azonnal kiállítja azokat. Szerencsére, különben ugyanis bajban lettünk volna, nem akartunk plusz egy hetet itt tölteni, ráadásul most nem csak a következő napokat, hanem két hetet kellett megterveznünk, ugyanis 27-re Kalkuttába szeretnénk érni, hogy találkozhassunk Vikivel és Zsoltival, és onnan a repjegyet is ideje lenne megvenni Bangkokba.  

Jegypénztár

Másnap reggel a vasútállomáson kezdtünk, minden járat jegyeit külön sorban  lehet megvásárolni, majd egy a folyóparton lévő ház emeletén szűk folyosókon megközelíthető szobában szereztünk jegyet 24-re a Rocketra, a folyami hajóra. Ilyet még nem láttatok az fix! Beléptünk, a szakállas bácsi felült az ágyában, Balázs melléült, én egy székre és kiállította nekünk a jegyet. Beköltöztek az "irodába"!

Elintéztünk mindent, jöhet a városnézés, de csak egy tea után. A teázóban ismét jöttek a kérdések, annyira örülnek neki, ha bengáliul szólunk hozzájuk! A legnagyobb sikert a "Bangla buze ná" (Nem beszélek bengáliul) aratja, nevetve mondogatják, hogy "Bangla buze" (Bengáliul beszélsz!). 

Ahsan Manzil

Megtekintettük a most múzeumként működő Ahsan Manzil vörös palotát, ami egy egykori tehetős család otthona volt, a Tara Masjid gyönyörű mecsetet, a hindu utcában ünneplő hindukat, közben sokat fotózkodtunk és mondogattuk, hogy hángeri, hángeri.

2012.12.13-15 Sylhet, Srimangal

A motoros srác reggel több, mint egy órát késett, majd bepattantunk a kicsike Tataba és elindultunk Dwaki, a határállomás felé. A völgyet megkerülve eleinte kifogástalan állapotú úton haladtunk, de később az út egy földúttá vált és mi alig döcögtünk rajta. Négy óra elteltével értünk a határra, halat ebédeltünk, közben sikerült bangladesi takát váltanunk, kitöltöttük a szokásos nyomtatványokat a határ mindkét oldalán és már Bangladesben is voltunk. Tamabilban, a határfaluban a kereszteződésben a buszra várva, hirtelen mi lettünk a fő látványosság, azonnal körbeállt minket harminc bangla. Kommunikálnunk közös nyelv híján nem sikerült, a buszra azt hajtogatták, hogy 6 óra. Ó addig még két óra van hátra, itt vagyunk a banglák gyűrűjében és sokan faarccal minden rezdülésünk kiemelt figyelemmel követik. Itt fél órával korábban van, mint Indiában, így fél 6-kor sötétedik, sötét lesz mire ideér a busz. Szerencsére hamar kiderült, hogy nem 6-kor indul, hanem akkor érkezik Sylhet-be a busz, így kb. negyed óra múlva már a buszon is ültünk. A busz rendesen haladt, az út jó állapotban volt, a srácoktól a buszon kaptam egy virágot, persze csak Balázsnak merték odaadni, ő tűzte azt a hajamba. Útközben elkezdtünk bengáliul tanulni, eddig könnyű volt, Indiában és Nepálban szinte mindenki beszél angolul, itt viszont a bolgoduláshoz szükségünk lesz pár alapszóra, mondatra. Sylhetben miután megtaláltuk és elfoglaltuk az aznapi otthonunkat leszaladtunk az utcára gyümölcsöt venni és megnéztünk egy fél filmet. 

Kemonácsó?

Az azonnal feltűnt, hogy nőket nem láttam az utcán, ők sötétedés után már nem nagyon mennek az utcára, de nappal is sokkal kevesebben vannak, mint a férfiak. Reggeli után elsétáltunk a vasútállomásra, ahol a táblák felirataiból még a számokat sem értettük, de szerencsére a jegypénztárban a srác beszélt angolul, így könnyen meg tudtuk vásárolni másnapra a vonatjegyünket. Sétáltunk a városban, rengetegen odajöttek hozzánk, aki egy kicsit is beszélt angolul mind megkérdezte, hogy "How are you?","Which country?" "What's your name?" egész nap, megállás nélkül. Ha megálltunk, hamar körbeálltak minket és néztek. Ha a farkasszemnézés olimpiai szám lenne, biztos, hogy három bangla állna a dobogón. Egy mobiltelefonokkal teli üzletekből álló üzletházban sikerült sim kártyát vásárolnunk, itt annyira ritka a wifi, hogy enélkül talán nem is jutnánk internethez, ami egy új országban pláne hasznos. Az edge döcög, a google-nek egy nap kellett mire magára talált egy kicsit, közben sikerült utánajárnunk, hogy Banglades korlátozza azt. Az utcán itt is rengeteg az árus, ruhák, kacatok, gyümölcsök, teázók. Sok helyen bangladesi zászlót árulnak, ünnepre készülnek. A félmilliós városban a főbb utakon akkora a forgalom és a dugó, hogy csak gyalog érdemes közlekedni, rengeteg a riksás, kevés az autó, de azok Toyota Corolla méretűek. 

Sylhet

Elsétáltunk egy mecsethez, útközben találtunk egy Tescoo-t, két o-val, az eddigi legmodernebb étteremben ettünk, ahol elfelejtettek nekünk szólni, hogy az adagok kétszemélyesek, majd kipukkadtunk. Azt sose lehet tudni, hogy a kajával kapcsolatban mekkora adagra számítson az ember, hiába kérdezünk rá, természetesen mindig az a válasz, hogy nagy az adag, akkor is, ha egyáltalán nem az. Meleg van, előkerültek a szandálok és a szúnyogok, a ventillátorral kergetjük őket. Este majdnem elfelejtettünk elmenni a már tiszta ruháinkért, szerencsére este 11-kor is nyitva találtuk a mosodást, aki az utcára nyílt kis üzletben vasalt, precízen, típusokat különválogatva, bezacskózva kaptunk vissza a ruháinkat.

Első osztály

Reggel 7:40-kor indult a vonatunk, a kihalt, csendes utcákon elsétáltunk a vasútállomásra, a mosoda sem volt még nyitva, nagy szerencsénk volt az este. A vonaton a helyünket könnyen megtaláltuk, Bangladesben mindig van, aki segít, kérés nélkül is. Első osztályon utaztunk ketten egy háromfős kabinban, még reggelit is szolgáltak fel. 

Banglades területének nagy részét a Gangesz és a Brahmaputra hatalmas, mocsaras deltája alkotja, mindenfele víz van, ha a tengerszint egy métert emelkedne, akkor az ország fele víz alá kerülne. Ugyan a területe csak másfélszer nagyobb, mint Magyarország, a lakosainak száma 160 millió, óriási a népsűrűség. Az egyik legszegényebb ország, évente érik természeti katasztrófák. 

Vízivilág

Három óra vonatozás után értünk Sreemangalba, Banglades tea-termelő központjába. A vasútállomásról elindulva azonnal egy új barátot szereztünk, egy 17 éves srác a bringáján ülve elkísért minket szállást keresni, ott fordított, alkudott nekünk. Jól beszélt angolul, angol nyelven tanul az iskolában, lelkesen mesélte mennyi turistával találkozott az idén. Neki dolga akadt, mi mentünk ebédelni, de elkérte Balázs számát, hogy később jelentkezik. Mi délután a falutól 8 km-re található Lawacherra Nemzeti Parkba készültünk. A szálláson érdeklődtünk utána, mire nemcsak elmagyarázták, de az egyikük, English, vagy valami ilyesmi ki is jött velünk az utcára és  fogott nekünk egy motoros riksát, ahogy itt nevezik baby taxit és be is szállt abba, hátha mégis meggondoljuk magunkat és lehet a vezetőnk a parkban. Az úton tea-, ananász- és citromültetvények közt haladva hamar elértük a park bejáratát és szépen elköszöntünk Englishtől. Szerencsére az indiaiakkal szemben értik a nemet és nem tukmálnak. Közben összeismerkedtünk egy helyi rendőrrel, vele is elérhetőséget cseréltünk. 

Lawacherra Nemzeti Park

A parkban három kiemelt út van, a fél, az egy és a háromórás, ezzel szemben sok sok ösvény és kereszteződés. Ugyan a háromórás ösvényt nem találtuk meg, talán nem is értünk volna sötétedés előtt a végére, ugyanis minden szembejövő csoport megállított minket, mindenkivel közös fotó, honnan jöttünk, mi a nevünk és foglalkozásunk, a szokásos kérdések. Hála a fényképezős mobiloknak mindenki le tudott fotózni minket, sokuknál fényképező is volt, ők is turisták voltak. Mi az erdőt fotóztuk, ők meg minket. Ők nem madame-nak és sir-nek szólítanak minket, hanem sister-nek és brother-nek. Egy 18 éves srác, az "Airforce Man", aki az elmúlt 9 hónapban katonai iskolába járt és erre nagyon büszke volt hozzánk is csapódott, másfél óra alatt háromszor is elmondta, hogy ő mennyire szerencsés, hogy találkozott velünk, majd meghívott minket egy teára. A kijáratnál vele is számot cseréltünk, később küldött is egy sms-t, "HEI BRU,HOW R U.I M AIR FORCE MAN". 

Kamerák keresztüzében

Amint kiszálltunk a riksából Sreemangal utcáján, azonnal megtalált minket English, aki önszántából elkísért minket a vasútállomásra jegyet venni a holnapi Dhaka-ba tartó vonatra, de már minden jegy elkelt. English próbált nekünk más úton is jegyet szerezni, de nem sikerült. Vacsorázni is velünk tartott, sajnos nagyon fárasztó volt őt megérteni és annyira érdekes sem volt, hiába ő segített nekünk (persze kéretlenül), mégis terhes volt a társasága. Végül buszjegyet is együtt vettünk, majd mi visszahúzódtunk a szobánkba, a Taj Mahal Hotel 5. emeletére. Persze itt is megtaláltak minket, nemsokára bekopogott egy srác egy utazási irodától, hogy a helyi lehetőségekről adjon tájékoztatást. Véglegesítettem a Kathmandu bejegyzést, majd lementünk megnézni a helyi ünnepséget. Banglades fiatal ország, a holnapi napon ünnepli a 41. győzelmi napot. Amikor 1947-ben az angolok hazamentek, megalakult India és Pakisztán, Banglades az utóbbi része lett. A kormányban csak a nyugat-pakisztániak kaptak helyet, az elnyomás egyre nagyobb elégedetlenséget okozott, 1971.12.16-án kilenc hónapos háború végén indiai segítséggel győzelmet arattak Pakisztán felett és megalakult a Bangladesi Népi Köztársaság.

Főnyeremény

Egy sörsátorban történelmi filmet vetítettek, egy másik pódiumon készítették elő a fő attrakciót, a tombolahúzást, minek a főnyereménye egy motor volt. Ezen kívül még tv-t, víztisztító berendezést láttunk a nyeremények között. A legérdekesebbnek viszont mi bizonyultunk, a tömeg velünk együtt mozgott, egy hely csak addig számított nyugodtnak, míg mi oda nem mentünk. Többen álltak háttal a színpadnak felénk nézve, mint előre. Mindenki feltette a ismét a már sokszor hallott kérdéseket és természetesen fotózkodtunk is. Nagyon jól bírtuk, szinte senkinek sem mondtunk nemet, nem is lehet, annyira kedvesen közelítenek. Először a motort sorsolták, bemondták a nyertes telefonszámát is, majd felhívták a mikrofonnal kihangosítva. A további húzásokat már nem bírtuk kivárni, inkább hazasétáltunk.    

A figyelem központjában