2012.12.13-15 Sylhet, Srimangal

A motoros srác reggel több, mint egy órát késett, majd bepattantunk a kicsike Tataba és elindultunk Dwaki, a határállomás felé. A völgyet megkerülve eleinte kifogástalan állapotú úton haladtunk, de később az út egy földúttá vált és mi alig döcögtünk rajta. Négy óra elteltével értünk a határra, halat ebédeltünk, közben sikerült bangladesi takát váltanunk, kitöltöttük a szokásos nyomtatványokat a határ mindkét oldalán és már Bangladesben is voltunk. Tamabilban, a határfaluban a kereszteződésben a buszra várva, hirtelen mi lettünk a fő látványosság, azonnal körbeállt minket harminc bangla. Kommunikálnunk közös nyelv híján nem sikerült, a buszra azt hajtogatták, hogy 6 óra. Ó addig még két óra van hátra, itt vagyunk a banglák gyűrűjében és sokan faarccal minden rezdülésünk kiemelt figyelemmel követik. Itt fél órával korábban van, mint Indiában, így fél 6-kor sötétedik, sötét lesz mire ideér a busz. Szerencsére hamar kiderült, hogy nem 6-kor indul, hanem akkor érkezik Sylhet-be a busz, így kb. negyed óra múlva már a buszon is ültünk. A busz rendesen haladt, az út jó állapotban volt, a srácoktól a buszon kaptam egy virágot, persze csak Balázsnak merték odaadni, ő tűzte azt a hajamba. Útközben elkezdtünk bengáliul tanulni, eddig könnyű volt, Indiában és Nepálban szinte mindenki beszél angolul, itt viszont a bolgoduláshoz szükségünk lesz pár alapszóra, mondatra. Sylhetben miután megtaláltuk és elfoglaltuk az aznapi otthonunkat leszaladtunk az utcára gyümölcsöt venni és megnéztünk egy fél filmet. 

Kemonácsó?

Az azonnal feltűnt, hogy nőket nem láttam az utcán, ők sötétedés után már nem nagyon mennek az utcára, de nappal is sokkal kevesebben vannak, mint a férfiak. Reggeli után elsétáltunk a vasútállomásra, ahol a táblák felirataiból még a számokat sem értettük, de szerencsére a jegypénztárban a srác beszélt angolul, így könnyen meg tudtuk vásárolni másnapra a vonatjegyünket. Sétáltunk a városban, rengetegen odajöttek hozzánk, aki egy kicsit is beszélt angolul mind megkérdezte, hogy "How are you?","Which country?" "What's your name?" egész nap, megállás nélkül. Ha megálltunk, hamar körbeálltak minket és néztek. Ha a farkasszemnézés olimpiai szám lenne, biztos, hogy három bangla állna a dobogón. Egy mobiltelefonokkal teli üzletekből álló üzletházban sikerült sim kártyát vásárolnunk, itt annyira ritka a wifi, hogy enélkül talán nem is jutnánk internethez, ami egy új országban pláne hasznos. Az edge döcög, a google-nek egy nap kellett mire magára talált egy kicsit, közben sikerült utánajárnunk, hogy Banglades korlátozza azt. Az utcán itt is rengeteg az árus, ruhák, kacatok, gyümölcsök, teázók. Sok helyen bangladesi zászlót árulnak, ünnepre készülnek. A félmilliós városban a főbb utakon akkora a forgalom és a dugó, hogy csak gyalog érdemes közlekedni, rengeteg a riksás, kevés az autó, de azok Toyota Corolla méretűek. 

Sylhet

Elsétáltunk egy mecsethez, útközben találtunk egy Tescoo-t, két o-val, az eddigi legmodernebb étteremben ettünk, ahol elfelejtettek nekünk szólni, hogy az adagok kétszemélyesek, majd kipukkadtunk. Azt sose lehet tudni, hogy a kajával kapcsolatban mekkora adagra számítson az ember, hiába kérdezünk rá, természetesen mindig az a válasz, hogy nagy az adag, akkor is, ha egyáltalán nem az. Meleg van, előkerültek a szandálok és a szúnyogok, a ventillátorral kergetjük őket. Este majdnem elfelejtettünk elmenni a már tiszta ruháinkért, szerencsére este 11-kor is nyitva találtuk a mosodást, aki az utcára nyílt kis üzletben vasalt, precízen, típusokat különválogatva, bezacskózva kaptunk vissza a ruháinkat.

Első osztály

Reggel 7:40-kor indult a vonatunk, a kihalt, csendes utcákon elsétáltunk a vasútállomásra, a mosoda sem volt még nyitva, nagy szerencsénk volt az este. A vonaton a helyünket könnyen megtaláltuk, Bangladesben mindig van, aki segít, kérés nélkül is. Első osztályon utaztunk ketten egy háromfős kabinban, még reggelit is szolgáltak fel. 

Banglades területének nagy részét a Gangesz és a Brahmaputra hatalmas, mocsaras deltája alkotja, mindenfele víz van, ha a tengerszint egy métert emelkedne, akkor az ország fele víz alá kerülne. Ugyan a területe csak másfélszer nagyobb, mint Magyarország, a lakosainak száma 160 millió, óriási a népsűrűség. Az egyik legszegényebb ország, évente érik természeti katasztrófák. 

Vízivilág

Három óra vonatozás után értünk Sreemangalba, Banglades tea-termelő központjába. A vasútállomásról elindulva azonnal egy új barátot szereztünk, egy 17 éves srác a bringáján ülve elkísért minket szállást keresni, ott fordított, alkudott nekünk. Jól beszélt angolul, angol nyelven tanul az iskolában, lelkesen mesélte mennyi turistával találkozott az idén. Neki dolga akadt, mi mentünk ebédelni, de elkérte Balázs számát, hogy később jelentkezik. Mi délután a falutól 8 km-re található Lawacherra Nemzeti Parkba készültünk. A szálláson érdeklődtünk utána, mire nemcsak elmagyarázták, de az egyikük, English, vagy valami ilyesmi ki is jött velünk az utcára és  fogott nekünk egy motoros riksát, ahogy itt nevezik baby taxit és be is szállt abba, hátha mégis meggondoljuk magunkat és lehet a vezetőnk a parkban. Az úton tea-, ananász- és citromültetvények közt haladva hamar elértük a park bejáratát és szépen elköszöntünk Englishtől. Szerencsére az indiaiakkal szemben értik a nemet és nem tukmálnak. Közben összeismerkedtünk egy helyi rendőrrel, vele is elérhetőséget cseréltünk. 

Lawacherra Nemzeti Park

A parkban három kiemelt út van, a fél, az egy és a háromórás, ezzel szemben sok sok ösvény és kereszteződés. Ugyan a háromórás ösvényt nem találtuk meg, talán nem is értünk volna sötétedés előtt a végére, ugyanis minden szembejövő csoport megállított minket, mindenkivel közös fotó, honnan jöttünk, mi a nevünk és foglalkozásunk, a szokásos kérdések. Hála a fényképezős mobiloknak mindenki le tudott fotózni minket, sokuknál fényképező is volt, ők is turisták voltak. Mi az erdőt fotóztuk, ők meg minket. Ők nem madame-nak és sir-nek szólítanak minket, hanem sister-nek és brother-nek. Egy 18 éves srác, az "Airforce Man", aki az elmúlt 9 hónapban katonai iskolába járt és erre nagyon büszke volt hozzánk is csapódott, másfél óra alatt háromszor is elmondta, hogy ő mennyire szerencsés, hogy találkozott velünk, majd meghívott minket egy teára. A kijáratnál vele is számot cseréltünk, később küldött is egy sms-t, "HEI BRU,HOW R U.I M AIR FORCE MAN". 

Kamerák keresztüzében

Amint kiszálltunk a riksából Sreemangal utcáján, azonnal megtalált minket English, aki önszántából elkísért minket a vasútállomásra jegyet venni a holnapi Dhaka-ba tartó vonatra, de már minden jegy elkelt. English próbált nekünk más úton is jegyet szerezni, de nem sikerült. Vacsorázni is velünk tartott, sajnos nagyon fárasztó volt őt megérteni és annyira érdekes sem volt, hiába ő segített nekünk (persze kéretlenül), mégis terhes volt a társasága. Végül buszjegyet is együtt vettünk, majd mi visszahúzódtunk a szobánkba, a Taj Mahal Hotel 5. emeletére. Persze itt is megtaláltak minket, nemsokára bekopogott egy srác egy utazási irodától, hogy a helyi lehetőségekről adjon tájékoztatást. Véglegesítettem a Kathmandu bejegyzést, majd lementünk megnézni a helyi ünnepséget. Banglades fiatal ország, a holnapi napon ünnepli a 41. győzelmi napot. Amikor 1947-ben az angolok hazamentek, megalakult India és Pakisztán, Banglades az utóbbi része lett. A kormányban csak a nyugat-pakisztániak kaptak helyet, az elnyomás egyre nagyobb elégedetlenséget okozott, 1971.12.16-án kilenc hónapos háború végén indiai segítséggel győzelmet arattak Pakisztán felett és megalakult a Bangladesi Népi Köztársaság.

Főnyeremény

Egy sörsátorban történelmi filmet vetítettek, egy másik pódiumon készítették elő a fő attrakciót, a tombolahúzást, minek a főnyereménye egy motor volt. Ezen kívül még tv-t, víztisztító berendezést láttunk a nyeremények között. A legérdekesebbnek viszont mi bizonyultunk, a tömeg velünk együtt mozgott, egy hely csak addig számított nyugodtnak, míg mi oda nem mentünk. Többen álltak háttal a színpadnak felénk nézve, mint előre. Mindenki feltette a ismét a már sokszor hallott kérdéseket és természetesen fotózkodtunk is. Nagyon jól bírtuk, szinte senkinek sem mondtunk nemet, nem is lehet, annyira kedvesen közelítenek. Először a motort sorsolták, bemondták a nyertes telefonszámát is, majd felhívták a mikrofonnal kihangosítva. A további húzásokat már nem bírtuk kivárni, inkább hazasétáltunk.    

A figyelem központjában