2012.11.27-31 Kathmandu

Ismét korán keltünk, Pokhara-ból az összes turistabusz fél 8-kor indul a kavicsos placcról. Tegnap este már csak kabinos jegy maradt a buszra, amit a szállásokon is meg lehet venni, nem is akarták nekünk eladni, pedig mi még örültünk is neki. Ezeken a buszokon a sofőrt körbe lehet ülni, ugyan nincs háttámla, de jó a kilátás és a buszon egyedül itt, a motor felett van meleg. Az utastérben hatalmas a huzat, az ablakoknak ugyanis nem sok köze van az ablakkeretekhez. A busz még Pokhara-ban félrehúzódott az út szélére, a kalauz ottfelejtette a telefonját az állomáson, megvártuk, míg valaki utánunk hozta. Ugyanazon az úton indultunk, mint Besisaharba menet, a várost elhagyva ismét ködbe kerültünk, úgy látszik erre minden reggel köd van. 9 órakor ugyanott álltunk meg kávészünetre, mint legutóbb, a hosszú buszutakat sokkal könnyebb a pihenőkkel átvészelni, amik ígyis-úgyis sokáig tartanak. Később kisütött a nap, a busz egy folyó partján kanyargott először lefelé, majd felfelé, mi előről mindent jól láttunk. Az ebédszünet után még aludni is tudtam kicsit. Az utak rázósak, a busz maximum 65 km/h-val, hegyre fel 20 km/h-val tud haladni, a forgalom 95%-át a buszok és a teherautók teszik ki, autókat csak elvétve láttunk. A teherautók gyönyörűek, sportot űznek a kidekorálásukból, bár a sok Adidas matricát nem értem a buszokra és teherautókra ragasztva. A kanyarokban is előznek, nyomják közben a dudát, de legalább nem ész nélkül. Délután értünk Nepál fővárosába, Kathmanduba. A Thamel, a turistanegyed közelében tett ki minket a busz, így lerázva a taxisokat gyalog kerestünk szállást, miután ittunk egy kávét. 

Thamel

Egy internetkávézót üzemeltető hotelben szálltunk meg, a gyors internet reményében, de Nepálban vagy nincs szerencsénk, vagy mindenhol nagyon gyenge a net, öt nap alatt azért sikerült feltölteni 500 képet. A szállásunkat egy fél méter széles kapualjon és lépcsőn át lehetett megközelíteni, hazafele könnyű volt elvéteni a kis beugrót. A folyosókat élénkzöldre, a szobákat élénkkékre festették, itt aztán nem félnek a színektől. A Thamel szűk utcáit rengeteg színes zászló, hotel, étterem, boltok és a turisták forgata jellemzi. A hangulatot alapvetően meghatározza a majdnem minden üzletből szóló Om mani padme hum mantra. Utólag derült ki, hogy a hegyi tibeti falvakban látott imamalmokban, köveken is ez a mantra szerepelt.

Sokkal kisebb az őrület, mint amire számítottam, vagy mint Indiában, de a hegyek nyugalma után elsőre még így is zavaróan hatott a nyüzsgés. Este vacsora után találkoztunk Jannal, akinek holnap indul haza a gépe. Másnap sokáig aludtunk, majd elindultunk felfedezni a várost. A Thamel-t elhagyva változik a város, a boltok nem a turistáknak szánt portékákat árulják, nincsenek hotelek. 

Durbar (Fő) tér

A nevezetességeknél mind belépőt szednek a külföldiektől, a Durbar tér-nél 750 rupi, azaz 1.875 Ft a belépő, amivel a királyi palotából kialakított múzeumot is megtekinthettük. 2001-ben a királyi palotában történt mészárlás következtében meghalt a király, a királyné, gyermekeik és a király testvérei. A király életben maradt testvére lett a király, aki később a tüntetések hatására lemondott a trónról és az ország államformája köztársaság lett. Rembo mesélte nekünk Khangsarban, hogy a nepáliak véleménye megoszlik a változásokról, ő a királyságot szerette volna megtartani. Innen elsétáltunk a Swayambhunath sztúpához, egy kertvároson keresztül. Szépen karbantartott házak, mondhatni villák, rendezett kertekkel, de az utcán halomban áll a szemét. Szeretünk gyalog közlekedni, így sokkal jobban meg lehet ismerni a várost, mint tömegközlekedéssel. Az indiai városokhoz hasonlóan itt is "speciális" utcák vannak, a könyvesbolt mellett könyvesboltok, a virágbolt mellett virágboltok vannak. 

Swayambhunath sztúpa

A Swayambhunath buddhista sztúpa egy dombon áll, hosszú lépcsősor vezet fel hozzá és remek kilátás nyílik innen Kathmandu színes házaira. Ugyanott vacsoráztunk, mint ahol reggeliztünk, egy kis helyi étteremben, ezek a helyek sokkal olcsóbbak és sokszor sokkal jobban főznek, mint a turistáknak szánt éttermekben. 

Reggel megint nem sikerült korán kelnünk, így taxival mentünk a bangladesi nagykövetségre kiváltani a vízumunkat. A követség nem sokban különbözik a budapesti indiai nagykövetségtől, kitöltöttük a papírokat, kifizettünk fejenként 61 USD-t, állításuk szerint Magyarország ugyanennyit kér a hozzánk beutazó bangladesiektől, holnap reggel jöhetünk vissza az útleveleinkért. Innen könnyen megtaláltuk a Buddhanath  sztúpa  felé tartó helyi buszt, mivel nincs autójuk mindenki tömegközlekedik, folyamatosan járnak a buszok, várni sem kell rá. A sztúpa felé sétálva egy kis kifőzdében találtunk sel-t, ami rizslisztből készült fánk. Végre ehetek péksütit! :) A másik nagy kedvencem a pakora, vagy pokora, ami rizs és csicseriborsóliszttel készült zöldség, sajt, vagy húsgombóc. 

Buddhanath sztúpa tere

A Buddhanath sztúpa, kb. pont úgy néz ki, mint a tegnapi sztúpa, csak ez nem a dombtetőn, hanem egy hangulatos kör alakú téren áll. Innen egy "lakótelepen" át vezetett az utunk a Pashupatinath hindu templom felé, ami egy folyóparton áll és Varanasihoz hasonlóan itt is égetik a hullákat. Hazafelé még beugrottunk az Álmok kertjébe, ami egy szép kert, de nem érte a 200 rupis (500 Ft) belépőt. Napközben se meleg, se hideg nincs, a legtöbb nepáli papucsban, zoknival vagy anélkül és kabátban jár, estére viszont már kifejezetten hűvös van.

Reggel busszal mentünk vissza a követségre, nem érdemes a taxira tízszer annyit kifizetni, mikor a tömegközlekedés ugyan rendszertelen, átláthatatlan, de tökéletesen működik. A Bakhtapurba tartó buszt is egyből megtaláltuk a helyiek segítségével, azonnal jött megint. A 25 km-es távot több, mint másfél óra alatt tettük meg, a busz mindenhol megáll, ahol valaki le és fel akar szállni, épphogy háztól házig nem visz mindenkit. A tömött buszon utazókat folyamatosan nógatja a kalauz, hogy húzódjanak beljebb, szerencsére volt ülőhelyünk, mert felállni mi nem tudunk ezeken a buszokon. Bakhtapur egy történelmi kisváros hangulatos terekkel, templomokkal. 

Bhaktapur

A legérdekesebb a Nyatapola 5 szintes templom és a fazekasok tere, ahol megfigyelhettük az agyagozó fazekasokat a sok-sok elkészült váza és edény között. Este eldöntöttük, hogy ha már Nepál rafting paradicsom, ezt mi sem hagyhatjuk ki és befizettük magunkat egy másnapi túrára.

A találkozó 5:45-kor volt az utazási irodánál, a sötétben csak szerencsével találtunk oda, a lehúzott redőnyök közt minden utca egyforma lett, az összes tájékozódási pontunk elveszett. Én Magyarországon kívül nem is tudok még egy országot, ahol ne lennének redőnyös üzletek. Három órát buszoztunk a tibeti határhoz, egy keskeny úton, ha szembejött egy másik busz vagy teherautó, akkor mindkettő megállt egymással szemben és szép lassan óvatosan haladtak el egymás mellett. Útközben természetesen megálltunk reggelizni, a folyóparton halat sütöttek, majd a kb. egy órás várakozás után végre beszállhattunk a 8 fős csónakokba. A Bota Koshi folyó jéghideg vízében a lábam azonnal elfagyott, ha már neoprén ruhát nem is kaptunk, egy csizma jól jött volna. A vezetőnk villámgyorsan adta ki a parancsokat (forward, backpadle, stop, left forward-right backpadle, get down, hold on), sokszor mire megtaláltam az evezőm, már nem is kellett evezni. Sokan voltunk aznap, így menet közben is sokat kellett várni, a köveken fennragadt csónakokra, vizes ruhában az árnyékban hamar átfagytam, de a 3 órás rafting így is fantasztikus volt. Este visszautaztunk Kathmanduba, ismét a sofőr mellé ültünk, aki szerintem nem nagyon lehetett idősebb 17 évesnél, bár a helyiek életkorát lehetetlen megsaccolni.