2012.12.27-30 Kalkutta

Korai kelés után összepakoltunk, áthajóztunk a folyón, buszra szálltunk, átszálltunk, újabb buszra szálltunk, így értünk délután a bangladesi-indiai határra, ahol kiderült, hogy aznap már nem megy busz az innen 80 km-re fekvő Kalkuttába. Szerencsére a közeli vasútállomásig el tudtunk menni riksával, onnan pedig egy óra várakozás után indult a zsúfolásig tömött HÉV, ugyan ülőhelyet találtunk, de persze jó indiai szokás szerint a háromfős ülésekre mind odaült egy-egy negyedik is, nehogy kényelmes legyen. :) Furcsa módon senki nem kérdezett tőlünk semmit, ez már nem Banglades. A beérkező HÉV azonnal indult is vissza, mi az utolsók közt szálltunk le, közben a hatalmas várakozó tömeg megindult befelé, helyet foglalni. Én már léptem is hátra fedezékbe, nehogy elsodorjanak, de Balázs úgy rájuk kiabált, hogy megszeppenve álltak félre és le tudtunk szállni. Az egész napos utazás után megérkeztünk Kalkuttába, de igazán nem is a városra voltunk kiváncsiak, hanem a találkozót vártuk már nagyon Vikiékkel. :) 

A  vasútállomásról kiérve azonnal láttuk, hogy Darjeelinghez hasonlóan, itt is gazdagabbak a lakosok, mint Agra-ban vagy Varanasiban, a többsávos utakon főleg autókkal közlekednek, van metró, a városképet pedig a gyönyörű sárga taxik teszik egyedivé. 

Busszal mentünk a turistagettóig, ahol nem szállást, hanem a szállást kellett megkeresnünk, ugyanis Viki és Zsolti előbb érkeztek és nekünk már csak a megadott címre kellett mennünk, ahol vendégül láttak minket. Köszipuszi mégegyszer! :) A bangladesi szegényes választékot követően itt végre bőséges kínálatból választhattunk magunknak táplálékot. Vacsora után végre találkoztunk Vikiékkel és sokáig beszélgettünk. 

Victoria Memorial

Howrah-híd

Másnap elmetróztunk a fehér márványból épült Victoria Memorialhoz, amiben egy múzeum üzemel, ücsörögtünk a parkjában, elsétáltunk a Szent Pál Katedrálishoz, majd Howrah-híd felé vettük az irányt. Ez a környék már hamisíthatatlanul India, koszos szűk utcácskák zajjal, tömeggel és az egyedül itt látott gyalogriksákkal. Kalkutta egy leendő kétszintes város, mindenfelé felüljárók épülnek, sokszor a két irány az út két szélén, az ablakok alatt. Nem gondolták ezt át rendesen. 

Narancspiac

Estére mind elfáradtunk, ráadásul Vikiék gépe hajnali 6-kor indult Goára, így a tervezett bengáli buli kimaradt. Mire felébredtünk ismét kettesben voltunk, összepakoltuk a cuccainkat és kicsekkoltunk az apartmanból, ami kettőnknek költséges lett volna. Hamar találtunk egy kis szobát, majd egy könyvesboltban megvettük a thai Lonely Planet-et, a Kindle kijelzője ugye eltörött még Nepálban, Bangladest kinyomtattuk, de a thaiföldi kötet 800 oldal, úgy  döntöttünk inkább megvesszük. Egy internetkávézóban foglaltunk szállást másnapra Pattayaba, a szilveszter miatt nem akartunk kockáztatni. Mindent elintéztünk, maradt még egy délutánunk, felkerestük a helyi Csodák Palotáját. Épphogy befizettük magunkat, mikor Balázs észrevette, hogy nincs meg a telefonja, biztosan a taxiban maradt. Ugyan nem telt el 10 perc se, a telefon már ki volt kapcsolva, a taxist megtalálni meg lehetetlen lett volna. Két éve egy riksán esett meg vele ugyanez, akkor is az utolsó, Indiában töltött napján. Szerencsére találtunk nyílt wifit és bár a neten keresztül nem, de Marci, Balázs öccse segítségével sikerült letiltatni a sim kártyáját, később pedig az én számomat rendelni a bankszámláihoz. 

Túltettük magunkat a telefon elvesztése okozta sokkon, megvacsoráztunk és körbejártuk a Sience City-t,  láttunk trükkös tükröket, dínó- és hajómakett kiállítást. Reggel két német sráccal együtt kitaxiztunk a reptérre, gondoltuk majd ott reggelizünk. Hát ez nem sikerült, a világ leglepattantabb nemzetközi reptere címre simán pályázhatna a Netaji Subhash Chandra Bose International Airport. Azért pár csokit és egy doboz összetört chips-et sikerült vennünk, a biztonsági ellenőrzésen pedig simán átvittünk egy palack vizet.

Viki vendégposztja:

"A köd miatt..." - ez lehetne a Delhitől Kalkuttáig tartó utazásunk mottója. Bár Katalinék említették, hogy "everything is possible, (this is India)", de én azt hittem, ez csak pozitív kimenetelű történésre utalhat. Elég hamar rá kellett ébrednem, hogy ezirányú feltételezésem téves. :)

Így történhetett meg az is, hogy éjjel, a gayai vasútállomáson töltöttünk több órát, közben kiderült, hogy a vonatunkat törölték, melyre már hetekkel korábban megvásároltuk a jegyet. Végül sikerült megoldanunk a helyzetet, és soha nem látott körülmények között: ketten, egy kabinban utaztunk tovább egy AC2-es kocsiban (csak egy kis pénzt kellett a kallernak csúsztatni), így nem különösebben zavart, hogy négy órás csúszással értük el Kalkuttát.  

Fáradtak voltunk és éhesek, de előbb szerettük volna megkeresni a szállásunkat. Gyalog indultunk el, mert eddigi tapasztalataink alapján azt gondoltuk hamar találni fogunk a közelben. Olyan "elvárásaink" voltak, melyek egyre inkább teljesíthetetlennek tűntek: legyen meleg víz, négy ágy - hogy együtt tudjunk lenni Katival és Balázzsal - és legyen wifi, hogy a blog ne maradjon el... :) Személy szerint én azt sem vetettem meg, ha volt ablak a szobában. Hat vagy hét helyen jártunk, de valamelyik kívánságunkkal (legtöbbször a négyből hárommal) probléma volt, melyen még a helyi utazási irodában sem tudtak segíteni. Kezdett ránk sötétedni, ezért végső kimerültségünkben rábólintottunk egy wifi-mentes apartmanra. (Sorry, hogy nem találtunk nektek netet, de így legalább nem a kütyüket bújtuk! :D)

Tisztába tettük magunkat, megvacsoráztunk és végül találkoztunk Katiékkal. :D Magunkhoz vettünk némi alkoholt és átbeszélgettük az estét. Szeretem a blogot olvasni, de azért a személyes élménybeszámoló sokkal jobb, pláne hogy Balázs szereti a sztorikat kiszínezve elmesélni, úgy lényegesen viccesebb. :) Másnap reggel nem keltünk korán, mivel mindannyiunknak szüksége volt a pihenésre. Három úticélunk volt: Victoria memorial, Szent Pál Katedrális és a Howrah-híd. Az előbbi csodaszép volt, hatalmas, rendezett, tiszta parkkal, viszont a hídig vezető túránk során éppen ennek az ellenkezőjével találtuk szembe magunkat. Kalkuttában megtalálható mindaz, amiért Indiát a szélsőségek országának mondják. Amellett, hogy a piacon találkoztunk gyalogos riksával, olyan metróhálózatuk van, amit mi megirigyelnénk... (na persze aki szeret bliccelni, az nem érezné itt jól magát :P). A metróhoz zsetonnal kell lemenni (ha nincs bérleted), kifelé jövet pedig be kell azt dobni a kapuba, amely kienged, ha a megfelelő megállóban szálltál le. Ha tovább utaztál, mint ameddig a jegyed szólt, akkor be se veszi a zsetont és nem nyílik ki a zsilip. Ilyenkor a kapusor végén található kasszában ki tudod egyenlíteni az összeget és elhagyhatod a metró területét. Kalkutta lakossága bőven meghaladja Magyarországét, náluk valahogy mégis működik ez a rendszer....

Sokat gyalogoltunk, estére elfáradtunk, ezért Balázs nem tudott rávenni minket a bengáli rock bulira, ahol három szinten, három különböző stílusban tépték a húrokat - feltételezésünk szerint. (Bocs Balázs, talán kihevered.) Másnap reggel mi hajnali 3-kor keltünk, mivel repültünk tovább Goára, és csak hogy kerek legyen a történet, a repülőgépünk három óra késéssel szállt fel, természetesen a köd miatt...