2013.02.12-14 Luang Prabang

A hajónk délután 5 körül, még világosban kötött ki Luang Prabang városkában, ahol egyből szálláskeresőbe indultunk. A belváros a Mekong és egy kisebb folyó által határolt "félszigeten" fekszik, és ugyan itt szinte minden ház vendégház, szabad szobát sehol sem találtunk. A napokban volt ugyanis a kínai újév, ennek örömére elözönlötték a kínaiak a várost. Végül kis szerencsével találtunk egy nagyon egyszerű, wifi-mentes szobát, de legalább olcsón. Jól tettük, hogy beköltöztünk, ugyanis később rengeteg szálláskereső turistával találkoztunk, egyszerűen megtelt a város. A legtöbbször hallott kérdés, a "Tudjátok mikor mennek el a kínaiak?" volt. Mindig a kínaiakkal van a baj, egyszerűen túl sokan vannak, ráadásul mindig nagy csapatokban járnak.

Lepakoltuk a hátizsákjainkat és vacsorázni indultunk. A félsziget fő utcáját délután 5 fele lezárják és két oldalt illetve középre is árusok telepednek két végeláthatatlan "folyosót" képezve.

Night market
 A kép a netről van, a fényképező "otthon" maradt, vagy csak elfelejtettünk volna fotózni?

A piros színű ponyvák alatt mindenféle szuvenírt, kézműves termékeket, ruhákat, táskákat, lámpásokat, kígyó viszkit árultak, előttük hömpölygött a tömeg. Egy mellékutcában egy asztalra sok féle ételt pakoltak, itt kivárva a sort (egy kínai lány úgy érezte ez a szabály rá nem vonatkozik, miután felhívták a figyelmét a tolakodására sem jutott eszébe visszaállni a helyére. A vége az lett hogy Balázs elmagyarázta a többi sorbaállónak, hogy a kínai lány biztosan rettenetesen éhes, ezért a nagy tolakodás. Jól kiröhögte mindenki, majd zavarában azzal állt elő, hogy őneki Ausztrál férje van.) mindenki addig púpozta a tányérját, ameddig csak bírta, majd az egészet egy serpenyőben összesütötték, mindezt 10.000 kip-ért (300 Ft). Balázs előző este utánajárt, hogy a helyi sör, a BeerLao rizsből készült, úgyhogy a vacsorát én is sörrel öntöttem le. Sosem söröztem, nem vagyok az ízéhez szokva, a felét szinte mindig a Balázsnak adtam, de szorgalmasan tanultam sörözni.:) A bazárból kikeveredve, modern éttermekkel szegélyezett utcácskákon sétáltunk haza, nem tetszett, hogy ismét egy turistagettóban vagyunk, amik mindenhol ugyanúgy néznek ki. 

Luang Prabang

Másnap gyalog fedeztük fel az egykori fővárost, melynek 22.000 lakosa van, ezzel a negyedik legnagyobb város a 6,5 millió lakosú kommunista országban, 26 fő/km² népsűrűséggel. Amennyi kisgyereket erre láttunk, ezek a számok hamarosan biztosan növekedni fognak. Luang Prabang-ot 1995 az UNESCO a világörökség részévé nyilvánította, a legkellemesebb város címet is megkapta párszor, és a statisztikák szerint a világ 10 leglátogatottabb városa közt szerepel. Évekkel ezelőtt tényleg kellemes lehetett, de a Lonely Planet-effektusként  és a  kínai újév miatt a várost elözönlő turistáktól szinte nem látszottak a helyiek. 

Egy wat a sok közül

A félszigeten a francia stílusú házak közt wat-ok láthatók, a Mekongba torkolló folyón kis bambuszhídon lehet átkelni. Az egyik wat egy dombon áll, ahonnan remek kilátás nyílik a környékre. A felfelé vezető lépcsők mentén helyi asszonyok felháborító módon befogott madárkákat árultak szabadon eresztés céljából.

Engedd szabadon a madárkát!

A wat népszerű naplemente-néző hely, annyira, hogy a tömeg miatt meg sem vártuk azt, inkább elmentünk vacsorázni, majd a hajóúton megismert kanadai Dennis-szel söröztünk.

Másnap robogót béreltünk és elmotoroztunk az innen 30 km-re fekvő Kuang Si vízeséshez. mielőtt megváltottuk volna a belépőt, a parkolóban isteni sült halat reggeliztem - Balázs korábban már evett egy bagett-szenvicset, három hónap után végre igazi pékárut ehet, nem is kíván mást reggelire.  A bejárat után egy medve-mentő parkon át vezetett az út, a lefülelt medvecsempészek mackói laknak itt, akik  talán már nem alkalmasak az önálló erdei életre. Egy erdei ösvény vezetett az vízeséshez, aminek a vize gyönyörű fürdésre is alkalmas türkiz színű medencékbe hull alá. A legszebb vízesés, amit valaha láttunk, nem is maga az 50 méteren lezúduló víztömeg miatt - én különben sem vagyok nagy vízesés rajongó, engem a kövek, sziklák nyűgöznek le - hanem a rengeteg, hihetetlenül kék vizű lépcsőzetes medence volt meseszép. Ugyan itt is nagy volt a tömeg, de a többség a bejárat felőli ösvényt használta csak, egy kis hídon átkelve a túlparton szinte egyedül lehettünk a dzsungelben a víz partján.

További képek itt.

2013.02.11-12 Hajózás a Mekongon

Chiang Khong-ban mire a határállomás reggel 8-kor kinyitott, mi már a Mekong parton voltunk, megkaptuk a kilépő pecséteket és egy csónakkal áthajóztuk a laoszi oldalra. Kicsit sajnáltuk, hogy nem közúton léptünk be az országba, igazán kiváncsiak lennénk egy olyan határra, ahol az egyik oldalon jobb, a másikon pedig bal oldali a közlekedés. Az oldalváltás megfigyelésére talán még lesz lehetőségünk Hong Kongban (ha eljutunk odáig), ott ugyanis baloldali közlekedés van, Kína többi részén pedig jobb oldali. Egyébként a világ lakosságának 66%-a vezet jobb oldalon, a többiek  bal oldalon vezetnek. Ez a jobb oldali - bal oldali közlekedés nagyon érdekes dolog, korábban például nem is tudtunk róla, hogy Szamoa nem is olyan régen, 2009-ben állt át jobb oldali közlekedésről bal oldalira, mégpedig azért, hogy lehessen importálni  Ausztáliából, Japánból, és Új Zélandról használt autókat. Szamoa a dátumválasztó vonalon fekszik, ezért ott még az is előfordulhat, hogy előbb jövünk el onnan, minthogy odaérnénk. Mellesleg Szamoa 2011-ben UTC-11-ről UTC+13-ra váltott, ezért abban az évben december 30-ika kimaradt a naptárukból, 29 után egyből 31-edike következett. Ezt az országot még egyszer meg kell majd néznünk magunknak. További érdekesség a közlekedéssel kapcsolatban, hogy Bolíviában jobb oldali közlekedés van, kivéve a Yungas útat, ahol bal oldalon vezetnek, mégpedig azért, hogy jobban lehesen látni az út szélén guruló kereket, és kissebb eséllyel zuhanjunk le a szakadékba.
A laoszi határfalut, Huay Xai-t a turisták zöme mind hajóval hagyja el déli irányban és ez csak a reggeli órákban lehetséges, ezért egyszerre érkezik ide mindenki, a kialakult káoszban azért viszonylag hamar sikerült megszereznünk a vízumot és az újabb pecsétet az útlevélbe.

Thai - lao határ

Vettünk fel pénzt, maximum 1 millió kip-et (ami 28 ezer Ft-ot ér) ad egy alkalommal az automata, az első napokban minden utazónak problémát okozott a váltás, és persze rengeteg poénra is okot adott a sok nulla az összeg végén. További kalamajkát okoz, hogy a legnagyobb címlet a 100.000 kipes bankó, ami kb. 3.000 forintot ér csak, ezért egy hosszabb nyaraláshoz szükséges összeg már nem fér bele az emberek pénztárcájába. Ha valaki itt lakást vesz, akkor szó szerint egy zsák pénzzel kell érkezni.
Gyorsan körbejártuk az utazási irodákat és ott vettük meg a jegyünket az ún. slow boat-ra (lassú hajó), ahol a legolcsóbban árulták azt. Mivel az egésznapos hajóúton nincs lehetőség étkezésre, bevásároltunk, sült csirkét, óriási bagett-szendvicseket és gyümölcsöt.  Laosz francia gyarmat volt,  innen a jobb oldali közlekedés és az „igazi” pékáru, amivel itt találkoztunk először utunk során.  

One tuna sandwich, please

Az utazási iroda előtt vártuk a transzfert a kikötőbe, egyszer csak szólt a lány, hogy indulás, így is tettünk, viszont útközben egy másik csoporthoz keveredtünk. Ez persze csak fél óra múlva derült ki, annak a csoportnak a sofőrje értelemszerűen minket nem akart kivinni a kikötőbe. Szaladtunk vissza az utazási irodába, kicsit megijedve, hogy lekéssük a hajót, de a lány nyugalomra intett minket, a sofőr már úton volt visszafele értünk. Negyed óra múlva már tényleg a songtojon ültünk, majd felszálltunk a hajóra, amin a székek mind autóülések voltak. 

Slowboat

Kiderült, hogy felesleges volt aggódnunk afelől, hogy lekéssük az indulást, azt szerintem itt lehetetlen, még délben is a kikötőben álltunk. Lassú hajó – lassú indulás. Végül nagy nehezen megkezdtük a két napos hajóutat Luang Prabang felé. Gyönyörű szikla-parttal szegélyezett szakaszon haladtunk, néhol feltűntek a hatalmas homokpadok, amiket az esős évszakban halmozott fel a partra a folyó.  Elöl ültünk, így egész úton figyelhettük, ahogy a kapitány ügyesen navigált a sziklák közt, a legénység kis poharakból Beerlaót iszogatott. Az utasok 97%-a külföldi volt, alig pár helyi utazott a hátsó részen. Kár érte, a bennszülöttek mindig érdekesebbek, mint a hozzánk hasonszőrű hátizsákosok.

Sötétedés előtt kötöttünk ki félúton Pakbengben, ahol az éjszakát töltöttük. Hamar találtunk szállást, én gyorsan kimostam a ruháinkat, majd csatlakoztam Balázshoz, az ajtónk előtt lévő étkezőben. Vacsoráztunk, fizettünk és még ott maradtunk kicsit internetezni. Közben megjelent a srác, akitől kivettük a szobát, először ki akarta fizettetni velünk másodszor a vacsorát, hiába állítottuk, hogy a kollégánál már rendeztük a számlát, felhívni sem volt hajlandó. Mikor rájött, hogy vezetjük egy kis füzetben a kiadásainkat, úgy tűnt elfogadta, hogy biztosan nem fizetünk kétszer. Miután a maradék thai batkánkat sem váltottuk át nála kip-re, természetesen a rossz árfolyam miatt, kezdett ingerülté válni, felhozta, hogy alkudtunk a szobára. Persze, hogy alkudtunk, hisz Ázsiában a fehér embernek mindig  legalább háromszoros árat mondanak, hátha kifizetik azt. Alkudtunk, megegyeztünk az árban, hogy ezek után elégedetlenkedjen valaki, ilyennel még sehol sem találkoztunk. Utolsó próbálkozásként egy ígéretet próbált meg kicsalni belőlünk arra, hogy másnap ott helyben reggelizünk. Természetesen nem ígértük meg, a valószínű meg kevés volt a srácnak, dühbe gurult, a levegőbe csapkodott és felkapta az asztalról a kulcsunkat. A kulcsunkat, amit Balázs aközben kapott meg, mikor én még a szobában voltam, onnan kijőve pedig nem mentem vissza bezárni az ajtót, mivel ráláttunk arra. Az első alkalom, mikor nem zártuk be a szobánk ajtaját és mekkora szerencse. Csaphattunk volna egy nagy balhét, hogy felébredjen a többi vendég és valahogy visszaszerezzük a hátizsákjainkat. Azért az szép volt, mikor leesett a srácnak, hogy elszámolta magát, megértette miért nem  reagáltuk le, hogy elvette a kulcsunkat, hisz nyitva volt a szobánk. Újra a levegőbe csapott, de mi rávágtuk az ajtót és bezártuk azt. Reggel már összepakolva hagytuk el a szobát és a szomszédban reggeliztünk. Ha nincs az esti incidens, biztosan ott ettünk volna... Az első rossz élményünk, három hónap után, az első éjszakánkon Laoszban. Persze ez nem Laosz hibája, csak éppen egy rossz ember rossz napját fogtunk ki.

Fél 10-kor már a hajón voltunk, folytattuk az utat tovább a csodaszép Mekongon. Bár Balázs a második nap már unalmasnak találta a semmittevő hajókázást, engem még mindig lenyűgözött a gyönyörű környezet.

Mekong

További képek itt.

2013.02.03-10 Chiang Mai és a Mae Hong Son Loop

A vonaton kényelmesen átaludtuk az éjszakát, sőt, 9 óráig tudtunk szundítani, itt Thaiföldön nem óbégatnak az árusok pirkadattól a vonatokon. A szomszéd ágyakon alvó hollandok is jól aludtak, mert este sikerült betermelniük 2 üveg viszkit az étkezőkocsiban, ami éjszakánként diszkóvá alakul, és egy nagyon meleg fiú a pultos. Olyan 50-esnek nézhettek ki a hollandusok, otthon hagyták az asszonyt, és eljöttek dorbézolni meg golfozni 2 hónapra, úgy viselkedtek mint aki osztálykiránduláson van.
Az étkezőkocsiban reggeliztünk, majd a délután 3 órás érkezésig volt időnk figyelni a tájat (errefelé északon ritkább a csapadék, így a növényzet sem olyan zöld) olvasgatni és blogolni.

Éjjel ágy - nappal ülés

A 150 ezer lakosú Chiang Mai belvárosába érve kiderült, hogy épp valami fesztivál van a városban, emiatt minden vendégház ajtajában kint volt a megtelt tábla. Fél óra keresgélés - mivel egymást érik a szállások, ezalatt rengeteg helyen jártunk - után egy étterembe ültünk be kávézni és az interneten kerestünk és találtunk szabad szobát. Pakoltam ki a táskákat, mikor hallottam, hogy Balázs magyarul beszélget valakivel. Gergő, akiről kiderült, hogy régebben egy helyen - csak más projekten - dolgozott Balázzsal. Tüzifa helyett repülőjegyet vett a télre, így kereszteztük egymás útját ebben az észak-thaiföldi városban.

Másnap egész nap a városban bóklásztunk, az óváros egy másfél km oldalú négyzetben fekszik, vizesárok veszi körül és néhol még a városfal is látható. Belváros helyett inkább kertváros jellegű, a főbb utat kis kanyargós utcácskák kötik össze. Rengeteg wat, azaz buddhista templom a látnivaló, párat felkerestünk közülük. 

Egy wat a sok közül

A vizesárkon átkelve elsétáltunk a helyi IT plázába, tettünk még egy kísérletet a netbook akksijának megjavítására, vagy pótlására, de most sem jártunk sikerrel. Ez az üzletközpont külsőre inkább hasonlított a 90-es évek szombathelyi Borostyánkő áruházára, mint a csillogó-villogó bangkoki plázákra. Útközben lefoglaltunk egy motort a következő napokra, ugyanis a legendás Mae Hong Son körtúrát terveztük megcsinálni, amely 1864 kanyart tartalmaz. A sok kanyarhoz jól jön egy motor, mert azzal remekül lehet döntögetni.

A szállásunkra visszaérve ismét összefutottunk Gergővel, akinek nagyon megjött a kedve a motorozáshoz, de a Mae Hong Son-ra nem tudott velünk eljönni, mert az minimum 4 nap, ezért elhatároztuk hogy másnap a környéken gurulunk egyet együtt, amúgy sem árt tesztelni a gépet mielőtt hosszabb útra indulunk. Így hát gyorsan aludtunk sokat, és reggel Gergő is szerzett egy motort a kissé hiperaktív Mr. Beer-től, majd északi irányban elhagytuk a várost. Egy útszéli "étteremben" reggeliztünk grillcsirkét paradicsommal, majd felkerestük a bogárállatkertet. Láttunk rengeteg érdekes bogárpreparátumot, sok-sok gyönyörű lepkét, a kezembe adtak egy élő skorpiót, egy százlábút és egy falevél bogarat is. Bíztam benne, hogy nem nyújtanák felém őket, ha félnem kellene tőlük, így egy életem - egy halálom, összebarátkoztam a skorpióval. :) Balázs nagyon sokáig fényképezte a pillangókat, alig akart elindulni.

Skorpió

Miközben kis helyi falvakon motoroztunk keresztül, felkerestünk egy kilátópontot, ahova a kilátót elfelejtették megépíteni, így nem láttuk messzire, egy vízesést, aminek nagyobb volt a füstje, mint a lángja, ahol megcsobban egy kicsit a víz, azt már vízesésként hirdetik errefelé.  Visszaérve Chiang Mai-ba egy burmai étteremben szerettünk volna vacsorázni (rengeteg a burmai vendégmunkás és a menekült errefelé), de azt kitartó keresgélés és kérdezősködés után sem sikerült megtalálnunk, de így is remekre sikerült ez a nap.

Másnap délelőtt a kis hátizsákkal  - a két nagyot a szálláson hagytuk - nekivágtunk a közel 600 km-es Mae Hong Son Loop nevű népszerű körútnak, most déli irányban hagytuk el Chiang Mai-t. Egy darabig egy folyó partján motoroztunk, végre láttunk friss, üde zöld rizstáblákat. A legszebb zöld a rizsazöld!

Rizs

Rengeteg wat mellett is elhaladtunk, de nem álltunk meg egyiknél sem, úgy éreztük láttunk már eleget. A thaiföldi watok a mi szemünknek inkább érdekesek, mint szépek, a lényegük, hogy minél cifrábbak, csillogóbbak, aranyabbak legyenek, telezsúfolva sok-sok Buddha szoborral. A tibeti buddhizmus az egyszerűségével sokkal közelebb áll az ízlésvilágunkhoz. Kb. 80 km után nyugatra fordultuk a Doi Inthanon Nemzeti Park irányába, és megálltunk a Mae Klang vízesésnél, aminek nem csak a marketingje volt jó, tényleg érte a belépő árát. 

Mae Klang vízesés

A vízesés felett az egy km-es ösvényen tettünk egy sétát, a vízből kiálló köveken lezúduló folyó mentén a lemenő nap aranyló fényeinél. Az műút mentén megint grillcsirkét vacsoráztunk, majd hosszú idő után először magunkra húztuk az aláöltözőket és a kabátokat, ezer méteres magasságon sötétedés után a motoron, elkelt a meleg ruha. Az első, a vízeséssel azonos nevű apró faluban éjszakáztunk, kicsit nepáli hangulatom is támadt, a nyugalom, a hegyek és a hűvös kapcsán. Egy nagyon furcsa embernél vettünk ki szobát, aki először mutatott nekünk egy hatalmas hodályt, volt ott vagy 8 ágy nem értettük az egészet, mert láthatta hogy csak ketten vagyunk. 1000 batkára taksálta a pajtát, de mondtuk hogy 500-nál többet semmi esetre se vagyunk hajlandók fizetni. Már majdnem eljöttünk, amikor valahonnét a sötétből előbukkant egy másik csávó, akinek volt egy minimális méretű agya, és kiadta nekünk a 12 tök üres kis házikó közül az egyiket. A domboldalban sok-sok lámpa világított, először azt hittük egy templom, vagy Buddha szobor lehet az, de később kiderült, hogy a virágföldeket éjszaka lámpákkal tartják melegen. 

Dzsungel

Hajnalban indultunk tovább, egy gyönyörű erdőben kanyarogva értünk egy óra múlva Thaiföld legmagasabb pontjához, a 2.565 méter magas Doi Inthanonhoz. Ide is elfelejtettek kilátót építeni, ezt a helyet nem a kilátás miatt keresik fel a thaiok, hanem az időnként előforduló hajnali fagy és az ezzel járó zuzmara miatt, amit Thaiföldön egyedül csak itt lehet megtapasztalni. Tettünk egy rövid sétát a gyönyörű erdőben, majd hol kopár, kiégett, hol zöldellő táj mentén motoroztunk, néha megálltunk inni egy-egy jegeskávét. Sötétetés előtt értünk a hangulatos 6 ezer lakosú Mae Hong Son városkába. A kis piacon vacsoráztunk finom szusit egy földre terített pokrócon, a bennszülöttek is ide járnak, mellettünk egy helyi család ült két kisgyerekkel. A városka közepén lévő tó körül nyugis éjszakai bazár működik, ittunk egy-egy jeges turmixot, hallgattuk az utcazenészeket.

Következő reggel felkerestünk egy karen törzsi falut, ahol a zsiráfnyakú asszonyok élnek. Főleg én szerettem volna megnézni őket, emlékszem mikor gyerekkoromban láttam róluk képeket, nem gondoltam volna, hogy egyszer lesz lehetőségem látni őket. Mikor kiderült, hogy a falvakban belépőt kell fizetni és a thai állam fizet nekik amiatt, hogy hordják a hagyományos nyakgyűrűt, felmerült bennünk a kérdés, hogy ez hagyományőrzés vagy humánállatkert? Ezek a karenek Mianmarból menekültek Thaiföldre, itt kaptak földet, ahol békésen éldegélhetnek, cserébe turisztikai látványosság lettek. A mellékút egy idő után földútként folytatódott, a falu határában kifizettük a belépőt és beléphettünk a faluba. Nem azt a falut választottuk,  mint ahova a buszok hordják a turistákat, így rajtunk kívül csak két látogató volt ott.

Karen asszony

Az út mentén kétoldalt álló fa-pálmalevél házikók előterében népviseletbe öltözött asszonyok árulták az állítólag helyben készült szuveníreket, de szerintünk, mint mindent, ezeket is Kínában gyártják. Azt állították, hogy éjszaka is hordják a 4 kilós nyakgyűrűt, amint eredetileg talán tigrisharapás ellen viseltek, de nem lennénk meglepve azon, ha amint a turisták kiteszik a lábukat a faluból, azonnal levetnék azt. Egy egykilós "előkét" az én nyakamba is tettek, hát nem volt könnyű, kényelmes viselet.  A karen nőket ábrázoló fabábuk nagyon tetszettek, de azt meg nem tudtuk volna hova tenni, így lemondtunk róla és illendősségből vásároltunk egy kulcstartót.

A kávészünet utáni következő megállónk a Fish Cave (hal barlang) volt, ami ugyan gyönyörű környezetben fekszik, mégiscsak egy átverés, mert a barlangból semmit sem lehet látni, csak egy kis üreget. Különlegessége, hogy ez a kék színű barlangi halfaj csak itt él a világon. Innen egy óra alatt értünk a következő, a Nam Lod nevű barlanghoz, ahol befizettünk egy túrára.

A néni a lámpással

Egy néni volt a vezetőnk, egy bambuszcsónakkal hajóztunk a barlangba, ott többször kiszállva követtük a nénit, aki az érdekesebb cseppkövek formájának angol megfelelőjét mondogatta idegenvezetés gyanánt, de ezen a pár szón kívül semmit sem értett angolul, ha mondtunk neki valamit, nevetett. Gyorsan szaladt volna végig a barlangon, de nem nagyon hagytuk magunkat sürgetni. Vajon hányszor teszi meg ezt az utat naponta a néni? A vigyorgós néninek csodaszép karbidlámpája volt, ami úgy működik, hogy kalcium-karbidot és vízet összekevernek, ebből acetiléngáz fejlődik, amely fényes lánggal ég, mégpedig úgy, hogy az égés során újra víz keletkezik. Az acetiléngáz fejlődése mellett a kalcium-karbid és a víz érintkezése során égetett mész is keletkezik, amely a szükségszerűen ott lévő vízzel reakcióba lépve rögvest oltott mésszé alakul át.

Nam Lod barlang

A közeli Cave Lodge-ban szálltunk meg, ismét gyönyörű helyen, egy folyóparton álló bungalóban, de  nem sokáig élveztük, mert reggel ismét útra keltünk. Pai településen álltunk meg legközelebb, ahol indokolatlanul nagyon sok turista volt, ez egy látnivaló nélküli turistagettó, vendégházak, éttermek, ajándék és ruha árusok váltogatták egymást. Továbbhaladva letértünk a főútról és egy mellékúton motoroztunk, errefelé nem sok külföldi kanyarodhat, ugyanis ellentétben az országban eddig tapasztaltakkal, amerre jártunk a helyiek mind integetve köszöntöttek minket. Thaiföldön tényleg mindenhol vannak turisták, Balaton-part fílingje van az egész országnak, a lakosok már rég hozzászoktak az ide utazó tömegekhez.

Gyűjtögető életmód eredménye

Egy Chiang Mai előtti falu szállójában töltöttük az éjszakát, itt szokásunkkal ellentétben bekapcsoltuk a tévét, szombat este lévén a Csillag Születik helyi verziója ment, szinte értettem a zsűri értékelését.

Reggel felvettük a hátizsákjainkat, motorunk a kölcsönző előtt párszáz méterrel állt meg, pedig még lötyögött benne egy kevés üzemanyag. Mindenhol üres tankkal adják oda a motorokat és azzal is kell leadni, a teli tankos rendszernél nem lenne lehetőségük a felesleget lecsapolni és újraértékesíteni. Harcolunk az ilyenfajta lehúzások ellen, ahogy tudunk, most nem volt szerencsénk. Buszra szálltunk, három órát utaztunk egy Chiang Rai előtti településig, ahol a Wat Rong Khun, a buddhista fehér templom, egy művész alkotása látható. Már messziről látszik a tükörmozaikokkal kirakott vakítóan fehér épület, mikor a közelébe értünk, úgy tűnt, mintha Andersen Jégkirálynőjének kastélyánál járnánk. 

Wat Rong Khun

Nemcsak az épület fehér, mellette a kis tóban az aranyhalak is fehér színűek voltak. Közelebb érve tűnt fel, hogy az épület minden részlete maga a gonosz, de az igazi meglepetés a templomba belépve fogadott minket. Ahogy minden templomban, szemközt egy Buddha látható, de azzal szemben, az ajtó mellett olyat láttunk, mint még egy templomban sem. Ugyan bent tilos volt a fotózás, mégiscsak el kellett kattintanunk a gépet suttyomban. Az ikertornyokba csapódó gép köré mesefigurákat festettek a falra, Superman, Pókember, mintha a jó és a rossz háborúját ábrázolták volna. A legfurcsább viszont, hogy ez egy működő templom, buddhista szerzetesekkel, pedig inkább egy turistacsalogató látványosság benyomását kelti.

Chiang Rai-ban még egyszer buszra szálltunk Thaiföldön, a laoszi határ és a Mekong mellé, Chiang Khong-ba utaztunk. Útközben a "világ-végén" fekvő falvak határában óriási Buddha szobrokat láttunk a buszból, egymás mellett kettőt. Semmi nem elég, újabb és újabb, csillogóbb és aranyabb, nagyobb és mégnagyobb templomokra és szobrokra van szükség. A giccs nem létező fogalom.

További képek itt és itt.

2013.01.29-02.02 Bangkok

Este 7-re kisétáltunk Ranong buszpályaudvarára, ekörül indulnak az éjszakai buszok Bangkokba. Buszok, különböző árfekvéssel, attól függően, hogy milyen komfortfokozatot nyújtanak. Ezt általában az ülések számával jellemzik, pl. a VIP 32-es busz jobb mint a VIP 44-es, mert a VIP 32-esen 32 ülés van, ezáltal több a hely. Mivel a legdrágább jegy is olyan buszra szólt, amin nem ágyak, hanem dönthető ülések voltak, így mi a legolcsóbbat választottuk, mert Balázs ülve nem tud aludni, ha meg nem tud aludni, akkor meg minek fizessünk többet. Ugyan helyjegyünk volt, nem a saját székeinket foglaltuk el, hanem Balázs a hátsó hármas széket (arra gondolva, hogy ott majd el tud feküdni), én pedig az előtte lévő kettőt. A kalauz abba még beletörődött, hogy mások helyén ülünk, amíg valaki igényt nem tart a helyre, de hogy el is feküdtünk, azt nem tudta megemészteni. Központilag felkapcsolta a felettünk lévő lámpát, Balázs addig ment előre szólni neki, míg le nem kapcsolta. Nem értettük miért zavarja, hogy fekszünk, mikor majdnem üres volt a busz, még a sofőr is hátrajött szólni, hogy nem szabad feküdni a székeken, de csakazértis elfeküdtünk amint elindult. A szokásos vacsoraszünetre éjjel 1-kor álltunk meg, és ugyan két utas - én lettem a harmadik, miután felébredtem - kivételével mindenki aludt ismét díszkivilágításba borult a busz. Ilyen ostoba buszosokkal még az életben nem találkoztunk, ez egyáltalán nem jellemző az általában nagyon laza thaiokra. Ez a vacsoramegálló nem hozott nagy forgalmat az étteremnek, de gondolom a jutalékot megkapták. Itt Ázsiában szinte mindenütt úgy van, hogy az étterem fizet a buszosoknak, hogy náluk álljanak meg pisi és kajaszünetre.

Nincs két egyforma távolsági busz

Többször aludtunk keveset, így kialvatlanul érkeztünk meg reggel 6 körül Bangkok déli autóbuszpályaudvarára. Itt igazi latte-t ittunk, közben kiderítettük, hogy egy helyijáratos busszal simán be tudunk jutni a városközpontba, nem kell taxizni. A buszon zömmel női kalauzok szedik a pénzt, a távolabb ülők utasokon keresztül adják előre a pénzt, majd hátra a visszajárót. Ahogy az összes országban, ahol eddig jártunk, errefelé sem nemzeti sport a bliccelés. A busz a vasútállomásig vitt minket, gyorsan meg is vettük az alvós vonatjegyünk Chiang Mai-ba.  Egy nappal későbbre sikerült jegyet váltanunk, mint szerettük volna, a végigült éjszakát követő újabb kialvatlan nap helyett inkább plusz egy napot Bangkokban és az alvással töltött éjszakát választottuk. Innen metróval és magasvasúttal jutottunk a szállodánkba. Előre foglaltunk szállást ugyanott, ahol Ádámék, akik másnap értek Bangkokba. A Nasa Vegas Hotel egy hatalmas puccos szálloda, ami az üres helyeit olcsón értékesíti az interneten a hátizsákosoknak. Indulásunk óta itt láttam először kádat. :) Ami azt illeti zuhanytálcával sem találkoztunk, mindenhol lejt egy kicsit a fürdőszoba a lefolyó irányába. Ezzel a megoldással vajon akkor sem  ázik el az alsó szomszéd, ha kiönt a mosógép? Amihez még nem voltunk hozzászokva, hogy naponta cserélték az ágyneműt, ami teljesen felesleges és különben sem szeretem, ha a szobánkban járnak, míg mi a várost járjuk. Mi a 15. emeleten laktunk, a magasvasút a szálloda mellett jár a 6. emelet magasságában. Korán érkeztünk, így várnunk kellett a szobára, majd a délutánt alvással töltöttük, tettünk egy kisebb sétát a környéken, vacsoráztunk az utcai muszlim piacon, felfedeztük a közeli hajóállomást.

Másnap reggel  hajóval mentünk a városba, a csatornákon a hajók gyakran és gyorsan közlekednek, csak egy-egy pillanatra állnak meg, ekkor gyorsan ki és beugrálnak az utasok. Ehhez képest a metrón minden megálló előtt figyelmeztet a hangosbemondó a szerelvény és a peron közti résre, ami nem nagyobb, mint Budapesten. A napot a "kötelezők" megtekintésére szántuk, de azonnal egy ázsiai festménykiállításba botlottunk. Innen egy aranyszínű fröccsöntött Buddhákat áruló utcán keresztül értünk a "templomváros"-hoz, ahol a királyi család formális otthona mellett sok-sok csillogóan díszes templom, sztúpa, szobor, a Wat Phra Kaew templomban pedig a smaragd Buddha látható, amit mindig a király öltöztet át az évszaknak megfelelően. Az ünnepek, fesztiválok általában kényelmetlenséget okoznak nekünk, nagy a tömeg, nincs szabad szállás, de most az aznapi Buddha ünnep kapcsán ingyenes volt ide a belépés. A tömeg az nagy volt, de szerintem itt az elkerülhetetlen.

Templomváros

Egy jegeskávé után a folyóparti sikátorokban körülnéztünk az amulett piacon, a rengeteg amulett mellett láttuk, hogy a kis viskókban a helyi szegények a "falra" szerelt hatalmas LCD tévéket nézik. A technika gyorsabban fejlődik, mint az ázsiai szegények életkörülményei, a nepáli hegyi falvakban is láttunk érintőkijelzős telefonokat, míg vezetékes vízről csak álmodozhatnak. Nemcsak a csatornákon, a Chao Praya folyón is élénk a vízi tömegközlekedés, Budapestnek lenne mit ellesnie Bangkoktól. Persze itt könnyen megközelíthető a folyópart, nincs rakpartokkal elvágva a várostól. Pár megállót hajóval utaztunk a város kisebbik templomvárosához, ahol a sok-sok templom és ezer Buddha szobor közül a Wat Pho fekvő Buddha a leghíresebb. Lenyűgözőek a méretei, 46 m hosszú és 15 m magas.

Fekvő Buddha

Tettünk még egy sétát a kínai negyedben, ahol sötétedés után lehúzták a rolót, minden bezárt, így hazafelé indultunk. A helyiektől megtudtuk, hogy honnan és melyik busszal tudunk a magasvasúthoz jutni, a buszra majdnem egy órát vártunk. Kiderült, hogy a csúcsidőszakban a belvárosi dugóba ragad az összes busz, illetve, hogy azok a buszok, amiken nincs légkondi, ingyenesek. Hazaérve megittunk még egy-egy sört-"bort" (szénsavas gyümölcsös ízesítésű borokat palackoznak 2 decis üvegekbe) Ádámmal és Ákossal.

Reggel ismét a muszlim piacon reggeliztünk, külön-külön árusoknál tudtuk beszerezni a csirkemájat, a salátát és a kávét. A thaiok felelőtlenül pazarlóan bánnak a műanyaggal, minden legalább kétszer becsomagolnak, ha nem figyeltünk oda vásárláskor, akkor egy reggeli után is rengeteg szemetünk keletkezett. A boltban ha három terméket vásároltunk, akkor három zacskót kaptunk hozzá, az üdítőhöz jár a szívószál, a joghurthoz a kanál, ha kell, ha nem. Párszor Balázs megpróbálta elmagyarázni nekik, hogy miért nem kérjük a rengeteg zacskót, de nem hiszem, hogy értettek belőle valamit. Mi lehetett Thaiföldön a műanyag előtt?  

Megtaláltuk a fiúk által ajánlott túra-outletet, ahol Balázs elszakadt rövidnadrágját pótoltuk majd behajóztunk a városközpontba, a Pratunam piacon gyorsan fordultunk egyet, a gagyi piac nem volt különösebben érdekes. A Pantip IT Plázában  a netbook elromlott akksiját szerettük volna megjavítani és felmértük a  telefon és táblagép kínálatot, van ugye egy elhagyott telefonunk és egy törött ebook olvasónk.

IT Pláza

Az ötszintes plázában a szokásos éttermek mellett csak és kizárólag számítástechnikai üzletek vannak és tele van buddhista szerzetessel. Ezen nem is lepődtünk meg, ők ugyanis az utcán is nagy fényképezőgépekkel, táblagépekkel járnak. Végül az akksit nem sikerült megjavíttatnunk, Kindle nem létezik az országban, a telefonok és táblagépek közül meg csak a hamisítványok olcsók, így nem vettünk semmit.A szomszédos ruha plázában szintén öt szinten rengeteg zsúfolt kis butik kapott helyet, kb. akkora alapterület mint a westend 2x, 7 emelet, szintenként kb 200 bolt. Itt aztán lehetetlen lenne körülnézni, majd visszamenni egy termékért, az életbe nem találnánk vissza. Igazából a kinálat áttekintéséhez nem is lenne elég egy teljes nap.  Az átláthatóbb nyugati típusú plázákba is benéztünk, Balázsnak kerestünk szandált, a többször megvarratott, elkopott talpú helyett, hosszas keresgélés után megtaláltuk a megfelelőt. Egymást érik a csillogó üzletházak, észre sem vettük és már egy másik plázában voltunk.
Itt a Siam téren, a plázákat elválasztó út felett halad egy gyalogos felüljáró ""járda" és efelett a magasvasút két vonala. Az utcaszintről szinte nem is látni az eget,  nehezen szoktuk meg, hogy a felüljárókon érdemes gyalogolni, így nem kell a nagy kereszteződéseken átjutni.

A kép az első "emeleten" készült

Az utolsó előtti bangkoki reggelünkön összepakoltunk és beköltöztünk a túristagettóba, a Khao San Road-ra. Itt egymást érik a vendégházak, éttermek, az utcai étel- és ruhaárusok, a szintén az utcára kipakolt nyugágyak, ahol a legnépszerűbb szolgáltatást, a talpmasszázst végzik a helyi asszonyok. A bulik, a forgatag 

24 órán át pörögnek, talán csak a reggeli órákban van itt egy kis nyugalom. Miután beköltöztünk elsétáltunk az Ananda Samakhom trónteremhez, ahol a koronázási ékszereket lehetett volna megtekinteni, de oda érve úgy döntöttünk, hogy ez igazán nem érdekel minket, nem éri meg kivárni a sort és kifizetni a belépőt.

A király biztos szeret fényképezni

Thaiföld államformája alkotmányos monarchia, a király Bhumibol Adulyadej, azaz IX. Rama 1946 óta áll az ország élén, így ő ma a világon a leghosszabb ideje trónon lévő uralkodó. A király mindenhol ott van az országban, persze csak képen, nemcsak az utak mentén, útkereszteződésekben, hanem minden szálláson, étteremben, irodában, szerintem az otthonokban is ki van akasztva a képe. A thaiok szeretik és tisztelik a királyt, úgy gondolják, hogy míg a politikusok mindig hazudnak, a király igazat mond. Ugyan ez kötelességük is, aki a királyra rosszat mond az akár börtönbüntetés elé is nézhet.

Long Live The King!

A koronaékszerek megtekintése helyett egy taxiba pattantunk, a taxik Bangkokban mind színesek, a fenti képen látható zöld-sárga és kék mellett még rózsaszín és narancssárga színekben pompáznak. A riksák itt nem a tömegközlekedés részét képezik, inkább csak a turistáknak jár belőlük egy-kettő az utakon. A célunk ismét a Siam tér volt, de most nem plázázni indultunk, hanem a Bangkoki Művészeti és Kultúrális Központban néztük meg az aktuális modern kiállítást.

Bangkok Art & Culture Center

A képen látható pulcsi ne tévesszen meg senkit, őrült kánikula volt a városban, kivéve az épületeket, ahol a légkondit mindenhol a maximumra állítják, a tegnapi napból tanulva ma már készültem. Befelé menet öltöztem, kifelé vetkőztem.
Hazafelé sikerült megállapodnunk egy riksással egy elfogadható viteldíjban, így vele araszoltunk haza az esti dugóban. Útközben több mellettünk álló járműben utazó helyivel váltottam mosolyt, talán ekkor jutott eszembe, hogy Thaiföldet a mosoly országának hívják, pedig már egy hónapja az országban voltunk. Korábban írtam, hogy kedvesen segítőkészek a thaiok, de közben több olyan tapasztalatunk is volt, mikor a feltett kérdésre a válaszadás helyett inkább elsomfordáltak. Ilyenkor nem lehet tudni, hogy esélytelen a kérésünk vagy megoldható, esetleg várnunk kell rá, mielőtt befejezi azt amit éppen csinál.
Az utolsó bangkoki napunkon már úgy éreztük láttuk a várost, én szeretek pont egy nappal tovább maradni, mint szükséges, így nem marad hiányérzet. Délelőtt Balázs ismét megszabadult az újra megnőtt hajától, felkerestünk egy orvosi múzeumot, majd elhajóztunk a felhőkarcoló-negyedbe. Jártunk az egyik felhőkarcoló 64. emeletén, ahonnan sajnos kitekintenünk nem sikerült, ugyanis az ott működő puccos étteremmel nem voltunk kompatibilisek. Sebaj, majd egyszer máshol kinézünk egy felhőkarcolóból.

Felhókarcolók

A vonatunk este 10-es indulásáig volt még időnk, a Lumphini Parkban gyümölcsöt majszolva pihentünk rá a ránk váró 17 órás vonatútra. Ez a helyi Margitsziget - sokszor a helyi köztereket a magyar megfelelőjeként hívjuk - a bangkokiak ide járnak sportolni, futnak, edzőtermek helyett a parkban tartják az aerobic órákat. A vasútállomásra menet felvettük a szálláson hagyott hátizsákjainkat, vacsoráztunk, megtaláltuk a taxist, aki hajlandó volt a taxióra használatával odavinni minket - ez csak a turistagettó környékén probléma -  és felszálltunk a Chiang Mai-ba tartó éjszakai vonatra.

További képek itt.

Erre jártunk eddig

útvonal at EveryTrail

2013.01.27-28 Ranong és 3 óra Mianmar

Visszaérve a Jungle Hut's-ba felvettük a csomagjainkat, majd felszálltunk egy Ranong felé tartó buszra. Útközben a busz többször is megállt, fegyveresek ellenőrizték az utasokat, egy srácot le is szállítottak, de az okáról számunkra semmi sem derült ki. Egy átszállás után sötétedés után értünk Ranongba, miután elfoglaltuk a szállásunkat, az éjszakai piacon vacsoráztunk májnyalókát. A májat, egyéb belsőségeket, húsokat egy pálcára tűzve sütik az utcán. 

Piac

A thai ingyenes vízum 30 napig érvényes, ez után van lehetőség az ingyenes 2 hetes hosszabbításra, csak el kell hagyni hozzá az országot. A mi vízumunk 28-án járt le, emiatt utaztunk Ranongba egy látnivaló nélküli kisvárosba, a mianmari nyitott határ mellé. Reggel ismét a piacon reggeliztünk, egy songtojjal jutottunk a kikötőbe, ott megkaptuk a kilépő pecsétjeinket, majd egy motoros csónakkal áthajóztunk Mianmarba. 

Útlevél a kézben

Ide az összes turista thai vízumot hosszabbítani jön, hiszen csak egy 5 km-es sávra érvényes az itt kapott mianmari vízum. Kihasználva a thai vízum szabályokat ügyesen bezsebelnek 10 usd-t mindenkitől. Mianmar amúgy külföldiként csak légi úton közelíthető meg, költséghatékonyan Bangkokból. Ha szárazföldön beléphettünk volna az országba, akkor Bangladesből erre folytattuk volna az utunkat, így viszont úgy döntöttünk, hogy a plusz két repjegy és a sok macera miatt nem erőltetjük Mianmart.

Sztúpa Burmában

A kb. félórás hajóutat pár check-point szakította meg, ekkor a csónakos begyűjtötte az útleveleket, majd kiszállt velük intézkedni. Fura érzés minden alkalommal, amikor egy ismeretlen eltűnik a talán egyetlen pótolhatatlan értékünkkel. Kikötés után, ha már itt jártunk, kicsit elidőztünk a faluban, Kawthoung-ban. Felmentünk az egy dombra épített sztúpához, kávéztunk, vásároltunk olcsó kozmetikumokat, lecseréltem a napszemüvegem. Az első napszemüvegemnek az indulás után egy héttel lába kelt, a Nepálban vásárolt pedig eltörött. Ekkor még nem tudtam, de közben kiderült, hogy a másik fő fogyóeszköz a szalmakalap. Mindig a kalaptartón marad a buszon. 

A harmadik napszemüveg és az első szalmakalap, amit Balázs talált a tengerben kajakozás közben

Kora délután visszahajóztunk Ranongba, délután a szállásunk recepcióján időztünk, majd este felszálltunk egy Bangkokba tartó buszra.

2013.01.22-27 Khao Sok Nemzeti Park

Gumifa

Kényelmesen keltünk, megreggeliztünk, majd felvett minket egy kisbusz a szállásunk előtt. A szállásunkon vettük a jegyet és házhoz jöttek értünk, megvan az előnye is, ha sok a turista valahol. Pár km után aztán kiderült, ez a busz csak a turistaelosztóig vitt minket, ahonnan csak egy órás várakozás után indultunk tovább a Khao Sok Nemzeti Parkba. Jutalékért cserébe most is megállt a sofőr egy útmenti pont e célból működő étteremnél - itt kapni a legrosszabb ár-érték anyagú táplálékot -, majd kora délután érkeztünk meg és foglaltuk el a bungalónkat a Jungle Huts nevű szálláson. Ez nem is egy település, hanem csak a nemzeti parkhoz tartozó szállások és az ezeket kiszolgáló éttermek, üzletek egy zsákutcában, kaucsuk erdőkkel tarkítva. A kaucsukfák törzsét átlósan bevágják és egy kis tálkába gyűjtik a ragacsos latextartalmú tejnedvet. Még Ko Phanganon, lehetséges úticélokat keresve látta Balázs, hogy a tengerikajak.hu-s csapat ekkor épp erre jár, Ádámot, az egyik túravezetőt ismertük és mivel emailben nem sikerült kapcsolatba lépnünk, a keresésükre indultunk. Tudtuk, hogy aznap a nemzeti parkban kirándulnak, és hogy van a szállásukon medence. Egy medencés szálláson érdeklődtünk utánuk, de a recepción nem tudtak róluk, a regisztrációs könyvben sem szerepeltek. Elsétáltunk a nemzeti park bejáratához, ahol a regisztrációkönyvben megtaláltuk őket és a szállás nevét, pont azt, ahol kérdezősködtünk. Szerencsénk volt, mert oda nem valószínű, hogy visszamentünk volna, sőt. Így már könnyen megtaláltuk őket, volt meglepetés, szerettünk volna csatlakozni hozzájuk pár napra, így az esti sörözés közben abban maradtuk, hogy megpróbálnak nekünk egy kajakot szerezni és ha sikerül utánuk megyünk. Ádámék másnap reggel indultak a tóra evezni, mi pedig túrára indultunk a nemzeti parkba. 

Bambuszerdő

Megvettük a belépőt (200 batka, 1.400 Ft), beírtuk az adatainkat abba a bizonyos regisztrációs könyvbe és egy 7km-es ösvényen először egy bambuszerdőben sétáltunk egy földúton, majd a folyó mentén egy trópusi ösvényen, amiről sok-sok leágazás vezetett a vízesésekhez. Közben majmok ugráltak a fákon, másfélék, mint amiket Indiában és Nepálban láttunk, ezek szürkék és nagyobb testűek voltak. Fülledt meleg volt, ez a környék Thaiföld legcsapadékosabb területe. Szerencsére itt viszonylag kevés a turista, a vízesésnél, ahol megálltunk visszafelé csak egy német párral találkoztunk. A visszafelé úton utunk során először kapott el minket az eső, de itt még az eső is meleg, így kicsit sem bántuk, hogy az esőkabátok nem voltak velünk. Este már épp azon tanakodtunk, hogy melyik szervezett túrát válasszuk, mikor jött az üzenet, van kajak, mehetünk. Reggel 6-ra kettéválogattuk a cuccunk, a felét a Jungle Hutsban hagytuk, a másikkal pedig egy kisbuszra szálltunk, 60 km-t utaztunk, két stoppal értünk a kikötőbe, ahonnan egy longtail boat-tal tudtuk megközelíteni azt a helyet, ahol Ádámék az éjszakát töltötték. 

Cheaw Lan tó

Korán reggel nem tudtunk utastársakat találni a csónakba, így ki kellett fizetnünk a teljes árat, 1500 batkát, viszont időben odaértünk, a tervezett 10 órás indulásra már be is pakoltunk a kajakunkba. Épphogycsak elindultunk, egy gibbon ugrált elő az erdőből a partra,  nagyon helyes volt a mozgása és ahogy elvette a lányoktól a neki kínált kekszet. A víztől félt, így amint megszerezte a kekszet, mindig azonnal visszaugrott a partra.  

Gibbon

A Cheaw Lan nevű, 160 km²-es tó nem természetes, felduzzasztották a vizet, de ez semmit sem von le a szépségéből, csak a megfulladt fák utalnak arra, hogy itt beavatkoztak a természetbe. Először hatalmas sziklák közt eveztünk, majd kizöldült a táj, hihetetlennek tűnt, hogy néhol akár 100 méter mély a víz, ami alatt több (volt) falu is fekszik. Kora délután foglaltuk el a szállásunk egy bambuszbázison, a tó partján pár helyen úszó bungalókban lehet megszállni. 

Szállás

Ebéd után felkerestünk egy közeli barlangot, a benne folyó patakban sétálva, olykor benne úszva néztük meg azt. Másnap reggel eveztünk tovább, tikkasztó hőség volt, lassabban haladtunk a többieknél a Bágyadt Delfinnel, ezt a nevet kapta közben a műanyag kajakunk. A Bágyadt Delfinnel lehetetlen egyenesen haladni, és egy hatalmas hullámot tol maga előtt, ugyanis tervezői nem ügyeltek az áramvonalasságra. Emiatt sokkal jobban kellett húzni az evezővel, mint a többieknek, ennek nagyon örültünk, mert így jelentősen többet erősödött a karunk mint a társainknak. Ugyan egy darabig a tegnap megtett úton haladtunk, de a másik irányban egy másik, szintén gyönyörű panoráma tárult a szemünk elé,  hullámzó hegyvonulatok magasodtak a tó partján a távolban. 

Csapat

Az ebéd utáni pihenő alatt leszakadt az ég, de csak fél órát esett, igy az esti evezést szerencsére nem mosta el.  Naplemente előtt indultunk egy kisebb körre, ekkor kipróbálhattuk a szétszerelhető túrakajakokat, amik természetesen könnyen suhantak a vízen ellentétben a bágyadt delfinnel. Sötétedéskor értünk egy dzsungellel körbevett öbölbe, hallottuk, ahogy az éjjeli állatok elkezdtek élénkülni, majmok, madarak hangja hallatszott. Harmadik nap visszaeveztünk arra a szállásra, ahonnan két napja indultunk, este búcsúzásként a vízről néztük meg a naplementét. 

Reggel elbúcsúztunk a többiektől - köszönjünk szépen még egyszer a lehetőséget a csatlakozásra, csodaszép napokat töltöttünk együtt -, ők eveztek tovább, mi pedig egy motoros csónakkal visszatértünk a kikötőbe. Szerencsénk volt,  a thai család, akikkel együtt utaztunk a csónakkal  - mivel ők már kifizették a hajót, így most 200 batkánkba került az út - szintén a Khao Sok Nemzeti Parkba tartott és a pickupjuk platóján minket is elvittek.

Ha egy igazán jól szervezett, profi vizitúrára vágytok, akkor keresétek Ádámot és Ákost a www.tengerikajak.hu-n! És köszi a vacsorát! Ákos meg egy igazán intelligens ember, még kínaiul is tud, roppant szimpatikus. Ádám is szimpatikus, csak most nem volt nála a gitárja.